Dr. Gaál Botond honlapja

Gilicze László emlékezete 100 Szentes

 

Kedves Gyülekezet! Emlékező keresztyén Testvéreim! Kedves Gilicze-család!

 

Amikor emlékezünk valakire, soha nem lehet kiszakítani a személyét az őt környező világból és elszakítani a múltból hozott történelmi örökségétől. A dolog természetéből követezően különösen is érvényes ez a lelkipásztorok esetében, akik egy nyilvános és valóságos közösség lelki vezetői voltak. Gilicze Lászlóra emlékezve ezt a szempontot igenis érvényesiteni szükséges, mert csak így értjük meg az ő szolgálatának jelentőségét. Az életrajzírói rövidebb vagy hosszabb formában őt bemutatták, ezek a gondos írások meg is jelentek különböző kiadványokban. Én most másként szeretném bemutatni őt, jelesül úgy, hogy visszanézünk egy kicsit abba a történelmi múltba, amelyet reá is örökségül hagytak az elődök, majd pedig megnézzük őt abba a szolgálati helyzetébe ágyazva, amelybe az egyház Ura őt belehelyezte, s amely szolgálatot ő hűséggel vállalt és betöltött.  

 

Első rálátásban Gilicze László lényegében egy patinás kisváros lelkipásztora volt, nem töltött be magasrangú tisztségeket, nem volt egyházának csodálható „fennséges” személye, mint arra sokan törekszenek. Amennyire ismerhettem őt, egy szerény, kedves ember benyomását keltette bennem, aki hivatásához hűen végezte lelkipásztori munkáját. Ugyanakkor mindnyájan tudtuk, hogy ő átlagon felüli személyiség volt, aki a mindennapos gyakorlati lelkészségen túl gondot visel a saját szellemi igényességére is, hogy minél többet ajándékozhasson a reá bízott nyájnak. Hollandból fordított, s ezért elmarasztalást kapott, majd nemzetközi védelmet. Már a szülői házból hozott magával egyfajta többlet igényt: a tudományhoz való vonzalmat, amely az iskolái révén gazdagodott és a teológiai tanulmányai során méginkább kiteljesedett. Ő valósággal annak a feljebb való sok-sok reformátori lelkész-generációnak a 20. századi megtestesítője volt, akik vállalták azt a szolgálatot, amely népüket, a gyülekezetet olyan szellemi-lelki-erkölcsi szinten tartja, vagy szintre emeli, amelyet a Szentírás alapján tanulhattak meg a keresztyén értékek átültetésével. Ő maga is világosan látta, hogy a magyar református elődei számára fontos volt a biblikusan hitvallásos elkötelezettség és az ebből származó tudományos nyitottság, a munkában való erkölcsi tisztaság, és a tágabb közösségért, a népért, nemzetért, egyházért végzett felelős szolgálat. E történelmi örökség átélése folytán a magyar református lelkipásztor éppen az igényességénél fogva mindig is törekecdett arra, hogy minél magasabb szintű tudással és műveltséggel álljon az emberek elé jó példaként. A református szellemi központok is így nevelték a magyar fiatalokat. A 17., 18. és részben a 19. századi helyzetet vizsgálva azt láttam, hogy a nagy református kollégiumainkban a fiatal lelkészek igen széleskörű műveltségre tettek szert. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnik, s ezért meglepő, hogy a tudásbeli ismeretanyaguknak kb. a 25%-a természettudományi ismeret volt, a 15% jogi ismeret, mintegy 25-30% filozófiai tudás és ismét 25-30% volt csak teológiai felkészültség. Egy református pap azokban a századokban – éppen a széleskörű tudásánál fogva – nagyon nagy tekintélynek örvendett, s ezért hívták őket „tudós és tiszteletes” prédikátoroknak.  Mármost Gilicze Lászlót ezeknek a tudós és tiszteletes atyáknak a sorában kell elképzelni, és beleágyazni őt a saját gyülekezeti-városi környezetébe, valamint korának szellemi világába.

 

A másik fontos tényező, amely meghatározta az ő egyéniségét, a külföldi tanulmánya volt. Ott nemcsak teológiát tanult, hanem magába szívta annak a nyugati kultúrának összes értékeit, és hozta haza, hogy szórja gazdagon ezeket a kincseket népe körében és nemzete javára. De miért is ment ő külföldre? Visszamegyünk a történelemben. Amikor a reformáció elérte hazánkat, még nem voltak egyetemeink. Ezért hozták létre a magyar reformáció nagy iskoláit, a híres Kollégiumokat, amelyek mintegy 150-200 év alatt több tudományterületen fölemelkedtek az európai egyetemek szintjére. Az egyetemi rangot nem kapták meg a katolikus Habsburgoktól, de a tudományos felkészültségük kétségtelenül azon a szinten volt. Hogy mégis „hivatalosan is” egyetemi szintű képzésben részesülhessenek, és önmaguk iránti igényességből, a felsőfokú kollégiumaink végzett diákjai elmentek külföldre tanulni, és úgyszólván ott „fejezték be” felsőfokú tanulmányaikat. Több ezren vállalták ezt, őket nevezték és nevezik ma is peregrinus diákoknak. Ezek a peregrinus diákok pótolták az egyetem hiányát. Természetesen ebből az a jó és gyümölcsöző gyakorlat következett, hogy amikor már voltak egyetemeink, akkor is mentek nyugatra tanulni a magyar diákok, hogy azoknak a népeknek a kultúráját átemelhessék a magyar szellemi életbe. Ez így van ma is. Egy ilyen kiváló példája volt a 20. századi peregrinus magyar diákoknak Gilicze László szentesi lelkipásztor is. Amikor tehát ő rá emlékezünk, ezeket a történelmi tényeket ismernünk kell, és annak a sokezer derék magyar fiatalnak a sorában kell őt elképzelnünk, akik nagyon kemény tanulással, szorgalmas tudásszerzéssel akartak hazájuk javára lenni, s ezért vállalták a külföldi tanulmányokat is. Nem a maguk hasznára, hanem a népük művelésére! Ezt nagyon kell hangsúlyoznunk, ugyanis ezek a peregrinus diákok több mint 99%-ban hazajöttek, mert fontosabb volt számukra a szegényebb és rosszabb sorban élő magyar népük fölemelése.

 

Rendhagyó módon hadd kezdjem Gilicze László életútját a vége táján. Már 75 éves volt, amikor nálam doktorált a DRHE-en. Én akkor fiatal professzor voltam, és bizony elgondolkodtam azon, hogy egy idős szolgatárs jelentkezik nálam doktorálásra. Ő már a hollandiai ösztöndíjas éveiben készült erre a megmérettetésre és a holland szigorú reformátusok Amsterdami Szabadegyetemének teológiai fakultásán 1942-ben letette a doktorátushoz szükséges vizsgákat. Csupán a disszertációjának megírása és benyújtása maradt hátra. Ezt is elkészítette idehaza, de a háborús események miatt ott már nem nyújthatta be, idehaza pedig zord diktatorikus idők jöttek, nem kedvezve a teológiai tudományos tevékenységnek. Gilicze László ezt a dolgozatát mutatta meg nekem 1989-ben, és csupán annyit kért szerényen, hogy nézném meg, és rendszeres teológiai szempontból mondanék róla véleményt. Azt nekem nem említette, hogy ezt doktori dolgozatnak szánta régebben, de amikor elolvatsam, azonnal láttam, hogy egy értékes munkáról van szó. Egészen pontosan az történt, hogy néhány kiegészítést javasoltam neki azzal az ígérettel, hogy akkor elfogadom a dolgozatát doktori disszertációnak. Ő ezekkel elkészült és benyújtotta dolgozatának végleges változatát Az egyetemes kegyelem tana Kuyper Ábrahám és bírálói, továbbkutatói szerint címmel. Meg is védte summa cum laude minősítéssel.  Személyes hangnemre váltva, Laci bácsi nekem apám lehetett volna és igazából nekem kellett volna nála doktorálnom a dolgok természetes rendje szerint, mégis tetszett Istennek, hogy így legyen. Bevallom, amikor ő nálam jelentkezett, az édesapám jutott eszembe, aki ugyanúgy járt, mint ő. Laci bácsi előtt, az 1936-38. akadémiai években ugyancsak a holland szigorú reformátusoknál tanult, idehaza elkészült a disszertációjával és a doktori cselekményekre már nem volt lehetősége. Emiatt én magam is mindig bánkódtam. A Laci bácsi iránti tiszteletemben benne volt tehát az édesapám iránti szeretetem. Őt éppen azokban a napokban temettük el Mátészalkán, amikor kézhez vettem Laci bácsi írását. Amikor édesapámmal együtt Gilicze Lászlóra gondolok, a két hollandiai peregrinus diák hasonló pályáját láthatjuk magunk előtt, két magyar sorsot, akiknek az jutott osztályrészül, hogy végig küzdjék a kommunista rendszer négy évtizedét, mely nélkül sokkal többet tudtak volna tenni hazájukért és egyházukért.

 

Gilicze László ízig-vérig szentesi magyar ember volt. Apai és anyai ágon is Szenteshez kötődik. Családjának gyökerei egészen 1740-ig nyúlnak vissza, illetve le a város történetében. Itt született 1915. november 4-én, s bár édesapja, Gilicze Antal siklósi lelkész volt, de 1923-ban hazajött, és előbb hitoktatóként, majd 1926-tól felsőpárti megválasztott lelkészként szolgált Szentesen. Így László fia is itt járt iskolába, a Debreceni Református Kollégium partikulájába. A Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti teológiai akadémián készült lelkészi hivatására, ahol nagy hatással volt rá Sebestyén Jenő professzor, a történelmi kálvinizmus magyarországi legnagyobb képviselője. Minden bizonnyal az ifjúsági életben is kitűnt diáktársai közül, mert utolsó évében szeniorrá választották, amely egyben a legmagasabb tisztség volt a diákönkormányzat ranglétráján. Ezt követte három ösztöndíjas tanév Amsterdamban, ahol a teológiai tudományokban elmélyülhetett. Hazajőve kettős vonalon haladt a pályája. Egyrészt tovább dolgozott a hollandiában elkezdett doktori témáján, másrészt pedig segédlelkészi szolgálatot kértek tőle több budapesti gyülekezetben. Ravasz László püspök mellett is szolgált, s ezt követően a SDG Református Diákegyesületnek lett az egyik főtitkára. Édesapja váratlan halálakor, 1944-ben őt hazahívták Szentesre, egyhangúlag megválasztották a Szentes Felsőpárti Gyülekezetbe. Beiktatására 1945-ben került sor, s az azt követő évben vette feleségül Várady Erzsébet tanárnőt. Négy gyermekük született: László, András, Márta és Ágnes. Gilicze László itt szolgált 1987-ig, nyugalomba vonulásáig. Őt a fia, András követte a lelkipásztori tisztségben, majd pedig Gilicze Andrásné Erzsébet asszony folytatta és folytatja a felsőpárti lelkészi szolgálatot. Így 1926 óta majdnem egy évszázadon át ennek a gyülekezetnek a Gilicze-család adta a lelkipásztorokat.

 

Gilicze László éppen 100 éve született. Szentes város úgy emlékszik rá, mint aki kiváló helytörténész is volt. Sőt, egy évtizeden át ő volt a Csongrádi Református Egyházmegye levéltárosa is. Szívén viselte Kiss Bálint neves szentesi festőművész emlékének ápolását. Márcsak azért is, mert ő a hasonnevű tudós lelkész fia volt és itt született Szentesen, majd a Debreceni Kollégiumban bontakozott ki tehetsége. Gilicze László a város szellemi életébe is belegyökerezett, a tudós és tiszteletes paphoz bizton lehetett fordulni történeti adatokért. Nevét nagy tisztelettel említi az utókor. Ami viszont a teológiai tudományos munkásságát illeti, ott is tekintélyt vívott ki magának, mert igazából ő az ún. egyetemes kegyelem nem könnyű kérdésével foglalkozott, amit úgy lehetne közel hozni a mai emberhez, hogy ez a mindenség Isten teremtő és gondviselő kegyelméből létezik, s ebben a világban a teremtés koronáját, az isteni alkotás csúcsát, azaz az ember sorsát pedig ez a kegyelmes Isten a Jézus Krisztusban rendezte el. Isten egyetemes kegyelme átfogja ezt a mindenséget, s ennek vált látható formájává a Krisztus Jézusban való különös kijelentés. Így értjük meg, hogy ez a mindenség nem önmagától lett, nem önmagának elégséges, nem önmagát magyarázza, hanem az isteni szeretet alkotása. Eredete tehát Istenben van. Ezt a gondolatot vitte közel a hívő értelemhez Gilicze László, s mint az őseihez és a magyar reformátor eleinkhez hű szolgának, a tudós és tiszteletes lelkipásztor példás egyéniségének mint témavezetője örömmel javasoltam a kiváló, azaz summa cum laude doktori minősítést, s ezt most is vállalom. Emléke legyen áldott!

 

Szentes, 2015. november 22-én

 

Prof. Gaál Botond

az MTA doktora