A REFORMÁTUS TISZA ISTVÁN ÉS A DEBRECENI EGYETEM

 

                                                               Gaál Botond

 

      Tisza István alakja úgy tűnik föl előttem, mint egy eleve elrendeltségének tudatában hazájáért, népéért és egyházáért küldetéses lelkiismerettel küzdő, életének gazdag szellemi-lelki-anyagi kincseit odaáldozó magyar főúr. Valamiképpen mindig tiszteletet és rokonszenvet éreztem a Tisza-család iránt. Egyfelől azért, mert édesapám, aki a szatmári és beregi vidék nagy szerelmese volt, s jól ismerte a kocsordi Tiszák történetét is, megbecsüléssel említette a nevüket, másfelől pedig azért, mert Tisza István és testvérei is annak a gimnáziumnak a diákjai voltak, amelybe én is jártam, s amelynek bő 100 évvel később tanára és igazgatója voltam. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumáról van szó. A Tisza-fiúk többnyire magántanulók voltak itt. István 1875-ben, 14 éves korában tett érettségi vizsgát kitűnő eredménnyel. Az érettségi anyakönyv úgy tünteti föl, mint aki mind a nyolc „gymnaziumi tanfolyamot” a Debreceni Kollégium gimnáziumában végezte. Az anyakönyv tanusága szerint az 1873/74. és az 1874/75. tanévben az iskola rendes tanulója volt. Egyetemi éveit Pesten, Berlinben és Heidelbergben töltötte. 18 éves korában már jogi doktor lett Pesten. Gyorsan ívelt a pályája magasra.

 

      Ameddig a család pontos történetében vissza lehet menni, az ősök szinte kivétel nélkül mind benne éltek az egyházban. Jellemző példa erre, hogy a Nagyszalontai Református Egyházmegye gondnoki tiszte négy nemzedéken át apáról fiúra szállt ilyen sorrendben: László, Lajos, Kálmán és István. De számos más jelből is kitűnik, hogy Tisza István felmenőinek életében a közéleti felelősségvállalás és az egyházi szolgálat elválaszthatatlanul egybefonódott.  Az ő esetében is ugyanígy volt. A magas politikai szerepek mellett a református egyház jónéhány választott tisztségét is betöltötte. Fiatal kora miatt nem minden aggály nélkül, de 23 évesen 1884-ben a Nagyszalontai Egyházmegye tanácsbírájává választották, majd egy évvel később a Tiszántúli Református Egyházkerület közgyűlési képviselője lett, s ezt követően – más és más funkciókban – ebben az egyházkerületben egészen haláláig volt a közgyűlés tagja, 33 éven át. De az országos egyházi szervezetek is a legmagasabb szintű és legigényesebb munkát kívánó bizottságaikba választották be. Már 1886-tól a közegyházi ügyeket intéző egyetemes Konventnek lett a tagja, és 1891-től pedig az egyházi törvényhozásért első renden felelős valamennyi zsinaton képviselő volt, vagy később hivatalból lett annak tagja. – Édesapja halálakor, 1902-ben választották meg a Nagyszalontai Egyházmegye gondnokává, s ily módon is kötődött mindvégig a Tiszántúlhoz, majd pedig 1907-ben a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották. Ezeket az egyházkormányzói tisztségeket haláláig viselte. E magas tisztségek azonban nem szakították el a valóságos gyakorlati élettől. A család ősi birtokának központjában, Geszten és Kocsordon is tagja volt a gyülekezetnek. Kocsordon a főgondnoki tisztséget is betöltötte egy rövid ideig, de Geszten csak presbiter akart maradni. Geszten annyira buzgón részt vett a gyülekezeti életben, hogy az egyházközségi iskolai vizsgán nemcsak hogy jelen volt, hanem maga is kérdéseket tett föl a gyerekeknek.  Egész családja és ő is bőkezűen adakozott. A sok-sok esetből csupán kiragadott példaként említjük, hogy Geszten egy teljesen fölszerelt református óvodát létesített, Pápán pedig 40.000 koronát adományozott a református leánynevelő intézet létrehozásához. A Máramarosszigeti Lyceum, amely jogakadémiával és gimnáziummal rendelkező felsőoktatási intézménynek volt tekinthető, Tisza Istvánt kérte föl és választotta meg a főgondnoki tisztségre, amely a legfelső ellenőrzés felelősségével járt együtt. Elvállalta, mert ezzel a magyar nemzeti felemelkedést szolgálhatta.

 

      Honnan volt mindezekhez testi-lelki-szellemi ereje? – Kétségtelenül rendkívüli tudással és képességekkel rendelkezett. Írásaiból az látszik, hogy tetteit legerősebben a jövő látásának a jelenbe visszasugárzó érzése irányította, melyet a mély keresztyén hite is táplált. Egyházi beszédeiből egy magasan művelt, erősen biblikus gondolkodású, reformátori elveket valló világi vezető egyéniség rajzolódik ki, aki eleve elrendeltsége tudatában vallja, hogy a keresztyén élet prófétai sajátossága az, ha „se jobbra, se balra” (5 Móz 5,32) nem tér el Isten igéjétől. Nem tudott másként cselekedni, ez határozta meg egész egyéniségét. Szükséges itt idéznünk őt: „… És vigyük bele egész gondolkozásunkba, egész működésünkbe a reformációnak legfelségesebb tulajdonságát: az egyéni igazságnak őszinte, becsületes, a dolgok mélyére ható keresését az ilyen módon kiküzdött egyéni meggyőződésnek mindennel szeretni tudó erejét. Az én meggyőződésem, …, hogy mindazzal a sok kísértéssel szemben, amit kulturális téren is jelent a modern élet a keresztyén emberre nézve, csak ez az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, amit nem gépiesen sajátítottunk el, hanem az igazság becsületes keresése által magunk szereztünk magunknak. Amit magunknak, saját lelkünk munkájával kerestünk meg, ami egy darab a mi énünkből, ami megadja azt a minden megpróbáltatással dacolni képes szilárdságot és azt a bátorságot, ami jellemezte a reformátorokat a megpróbáltatások, kísértések és szenvedések napjaiban, s amelyre szükség van ma is, mert ha megszűnt is a gályarabság, a máglya, belső féreg rágja a keresztyén társadalom lelkét, belső ellenség fenyeget, amelyik ha alattomosabb, ha a külső erőszak terrorja helyett a lelki csábítás csalétkével támad ránk,  annál veszedelmesebb.” – Ebben a rövid szakaszban Tisza István nagyon sokat elmond fölfogásáról. Az „igazság őszinte keresése” a hitbeli dolgokban is tényleg a reformátoroktól származik. A gondnoki beszédében ezt „szabad vizsgálódásnak” nevezi. A „hit, amelyet magunk szereztünk magunknak” gondolat azonban a korabeli európai protestáns teológia hű tükörképének látszik, nevezetesen a nagytekintélyű heidelbergi Ernst Tröltsch (1865-1925) teológiai liberalizmusával cseng egybe, mely szerint nemcsak a kanti morális a priori létezik, hanem egyfajta vallási a priori is, amelynek segítségével az emberi szellem képes kifejleszteni önmagában a vallást. Ezt a református teológia nem sokkal később félretette, de Tisza korában még benne volt az európai szellemi életben. A külföldi tanulmányai során ezzel a gondolattal bizonyosan találkozott. Meglepő azonban, hogy észrevesz más, nagy horderejű kérdéseket is. Tanulmányai és útjai során pontosan megfigyelte az angolszászok, a németek és a franciák kultúráját, visszatekintett és előrenézett az egyházi életben, s meglepő világossággal ismerte föl korának egyik legkomolyabb problémáját, amely nyugaton is és idehaza is emésztette a társadalmat: „milyen széles űr, milyen áthidalhatatlan ellentét mutatkozott Krisztus tanai és a társadalom egész berendezkedése között!” – állapította meg már 1903-ban. Más megfogalmazásban, de ez ugyanaz a tény, amit Barth Károly is észrevett a nyugati társadalom életében, s ez vált a 20. századi modern „teológiai ismeretelméleti forradalom” egyik kiindulási tényezőjévé. Eszméltetően és megújítóan hatott ez később az egyetemes egyházra is! Tisza István helyesen látta azt is, hogy a tudományos fejlődés áldást hoz az emberiségre, és ha az ember az igazi keresztyén tanítást követi, akkor nem kerül ellentétbe a tudománnyal. Ezért harcolt az egyházi képzés minél magasabb szintre emeléséért és e cél érdekében könyörtelenül szembeszállt még az egyházi vezetőkkel is. Ezt joggal megtehette a reformátori egyetemes papság elve alapján, amit határozottan és helyesen kifejtett az egyházi testületek előtt. De az egyéni szabadság bibliai szellemű értelmezése szerint a hit dolgaiban is megkövetelte a szabad vizsgálódást és vallotta, hogy a református ember a Szentíráson kívül nem kötheti magát semmilyen más tekintélyhez. Ebben is igaza volt. Meglepően jól ismerte egyházának szinte minden alapvető tanítását. Ezért is örvendett köztiszteletnek. Tudása, jelleme, akarata és bátorsága ismert volt mindenhol. Szilárdan hitte, hogy küldetéses sorsa Isten kezében van. Teljes egyénisége mintha John Knox skót reformátoréhoz volna hasonlítható, akiről azt jegyezték föl a gályarabsága idején, hogy „emberi orcától soha meg nem rettent”! Tisza István soha nem a saját népszerűségét kereste, hanem nemzetének a jobb jövőjét munkálta. Ilyen volt ő a politikai életben és az egyházi tisztségeiben egyaránt. Csak a reá bízottak boldogulásán fáradozott a református ember hitvalló bátorságával.            

 

      Mindezek láttán, komolyan merül föl az emberben az, hogy 1920-ban és 1921-ben bizonyára nem véletlenül gondoltak Tisza István nevére, amikor róla nevezték el debreceni  egyetemünket. Élete és tevékenysége valóban szorosan kötődött a református egyház mindennapjaihoz. Ez jelentette az egyszerű gyülekezeti tagokkal és presbiterekkel való együttgondolkodást, a felelős tisztségekben való jövőt formáló döntéseket, de az iskolázási múltjának lelke mélyén büszkén őrzött debreceni kötődéseit is, vagy családjának egyházi szolgálatban végzett évszázados törekvéseit és a Sola Scriptura reformátori elvből fakadó küldetéstudatot, s azt a természetes érzést, mellyel ő az egész országban otthonosan forgolódott a református egyházi közösségen belül.  Mindez az örökség az ő személyében sokszor rejtetten, máskor pedig észrevehetően igenis ott munkálkodott a debreceni egyetem fogantatásának és megszületésének a pillanatában, sőt első botorkáló lépéseinek megtételekor pedig az atyai kéz vigyázásában. 1911. augusztus 8-án kelt levelében Balogh Jenő államtitkárhoz ezeket a sorokat írta: „Azt hiszem, ha keresztül tudjátok a két egyetem felállítását vinni, akkor Debrecent nem fenyegeti veszély. Megvallom azonban, hogy egy cseppet sem lepne meg, ha csak egyre kapnátok fedezetet. Akkor egész erővel akcióba kell Debrecen mellett lépnünk.” Pölöskei Ferenc történész megjegyzi, hogy „ezzel az alföldi város meg is nyerte a versenyt”.   Tisza István párthívei ott voltak abban a nagyszámú debreceni és tiszántúli seregben, akik 1911. október 26-án fölvonultak a Magyar Parlament kupolatermébe és közölték egyetemalapítási szándékukat a kultuszminiszterrel.  Ő elnökölt azon a parlamenti ülésen, amely 1912. július 5-én tárgyalta és második olvasat után július 7-én ellenszavazat nélkül megszavazta a Debreceni és Pozsonyi egyetem alapítását. Ezt megelőzően részt vett azon a konventi ülésen, amely 1912. április 26-án – nem kis vita után – megszavazta a Debreceni Református Kollégium „fakultásrangú” intézményeinek egyetemmé fejlesztéséről szóló határozatot, és hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy „nem borongós hangulattal, hanem megnyugvással” kell fogadni a nemzeti kultúra ügyének eme előrelépését. 1913. május 28-án személyesen is megjelent a Kollégium igazgatótanácsának ülésén, amely a kollégiumi tanszékek, tagozatok egyetemmé szerveződését tárgyalta, s az ülés végén gratulált az elnöklő Gróf Dégenfeld József egyházkerületi főgondnoknak. Másnap a Tiszántúli Egyházkerületi Közgyűlés a javaslatot egyhangúlag elfogadta. Külön köszönetet mondtak Tisza Istvánnak a „megegyezés gondos előkészítéséért”. Amint a dokumentumokból kitűnik, az egyházkerület elnöksége – talán biztonságból – az egyetemmel kapcsolatos intézkedéseiről rendszeresen tájékoztatta az ismét miniszterelnökké választott Tisza Istvánt is.  Később, 1915-ben Tisza István nagyon szépen írt az ősi Református Kollégium szellemi örökségéről és Debrecen város, valamint a Tiszántúli Egyházkerület áldozatáról, melynek révén létrejöhetett az „ifjú egyetem”. Személyében kétségtelenül a debreceni egyetemi ügy egyik legnagyobb katalizálóját ismerhetjük föl. Nem volt alapítója, de szinte ott volt a háttérben mindenütt és gondosan vigyázta a dolgok alakulását.

 

      Mindezek láttán miként értékelhetjük Tisza Istvánt, a neves politikust és egyházi vezetőt? Debrecenből nézve semmiképpen nem függetleníthetjük az ő személyét az egyetem létrehívásától. Személyes véleményemet úgy tudnám kifejezésre juttatni, hogy ő erre rendeltetett, mert politikai kapcsolatai, társadalmi rangja, egyházi tekintélye és nemzeti kulturális elkötelezettsége, valamint európai kitekintésű műveltsége őt erre predestinálta. Nagy gondokkal küzdő korszak embere volt, nehéz időkben kellett mázsás súlyú döntéseket hoznia. Hazáját féltette a széthullástól, ezért sem szociális téren, sem pedig a politika mezején nem akart megrázkódtató változásokat. Nem vagyok biztos abban, hogy életének fő művét a politika terén kell keresnünk, vagy a sokrétű egyházi szolgálatában. Szerintem egyikben sem! Talán legjobb tudomásul vennünk, hogy vannak nagyszerű életek, amelyeknek titkát sohasem fogjuk megfejteni. Olybá tűnik ez, mint az egyik egyházkerületi főgondnokunk sírfelirata mondja: „Eszköz voltam Isten kezében!” – Számomra elfogadhatóbb magyarázat Tisza István nemzeti és egyházi szolgálatának értékelésére az, hogy amikor a debreceni és tiszántúli reformátusok föltették a nemzet oltárára a legdrágább kincsüket, az ősi Debreceni Kollégiumot, akkor azzal együtt Tisza István élete is odakerült az oltárra, s az ő titkon való áldozata révén a Református Kollégiumból éppen a mi debreceni egyetemünk emelkedett ki!               

 

 

 

 

(Elhangzott előadás a Debreceni Egyetemen 2000. október 30-án rendezett Tisza István Konferencián. Eredeti címe: Tisza István és a magyarországi református egyház.)    

Gaál Miklós református lelkészről van szó, aki a beregi Barabásból származott és 1960-tól 1988-ig Mátészalkán, Kocsord tőszomszédságában, a Szatmári Református Egyházmegye esperese volt.  

E sorok írója az 1974-82 közötti években igazgatóhelyettese, 1982-87 között pedig igazgatója volt a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának.

Amikor Tisza István volt „tanuló”, még nem váltak szét az iskolai szintek a mostani tagozódás szerint. A fiatal akkor mehetett tovább, amikor éppen eleget tett a tanulmányi követelményeinek, különösen ha magántanuló volt. Ő 14 évesen érettségizett, de a vele együtt érettségizők között van 18, 19, 20 és 21 éves diák is. Az 1873/74-es és az 1874/75-ös tanévet töltötte Debrecenben rendes diákként és a saját tulajdonú, Piac utca és Széchenyi utca kereszteződésének sarokházában lakott. 1873-tól a „főgimnáziumi rendszer” bevezetésével már az osztályonkénti rendeződés jobban szabályozottá vált. 

A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Kollégium Levéltára.

Szentpéteri Kun Béla: Tisza István és a Református Egyház. Füzet. Debreceni Ref. Főiskola Könyvtára, I. 2025. jelzet. 7.

Most könnyebb érteni ha egyházkerületi „közgyűlést” mondunk, de az 1880-as években még csak „gyűlés” volt a neve ennek a testületnek. A közgyűlés kifejezést akkor a kisebb szervezeti egység, az egyházmegye esetében használták.

A szatmári Kocsordon inkább Tisza István öccse, Lajos volt jobban ismert, aki szintén bőkezű támogatója volt a református egyháznak és sok rászoruló gyermeket taníttatott a debreceni református gimnáziumban. Ő maga is itt tett érettségi vizsgát. 

Geszten nem volt szokásban főgondnokot választani, Kocsordon igen. Amikor fölkínálták Tisza Istvánnak a geszti főkurátori tisztséget, elhárította magától. V.ö. Szentpéteri Kun Béla: Tisza István és a református egyház. Füzet. Debreceni Ref. Főiskola könyvtára, I.2025. jelzet. 15-24. 

V.ö. Szentpéteri Kun Béla: Tisza István és a református egyház, i.m. 25.

V.ö. Szentpéteri Kun Béla: Tisza István és a református egyház, i.m. 25.

Hogy mely években töltötte be ezt a tisztséget, a rendelkezésre álló adatok alapján nem sikerült megállapítani.

„Gróf Tisza István elnöki megnyitója a Protestáns Irodalmi társaság díszgyűlésén.” Protestáns Szemle, XXIX. évf.  9-10. füzet. 1917.  485.

Tisza István: A szocializmus és az egyház. Budapest, 1903. 8.

V.ö. Gróf Tisza István: Protestáns hit és felvilágosodás. Megnyitó beszéd a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 1909. november 2-i ülésén. V.ö. még Tisza István gróf főgondnoki székfoglaló beszéde 1907. április 30-án, Pápán. Protestáns egyházi és iskolai lap, ötvenedik évf., 19-20. szám. 292.

Gr. Tisza István: Gondnoki székfoglaló a Nagyszalontai Egyházmegye 1902. szeptember 4-i közgyűlésén. Budapest, Hornyánszky és Kir. Udv. Könyvnyomda, 1902. 17. V.ö. még Főgondnoki székfoglaló beszéd, i.m.  307.

V.ö. Gr. Tisza István: Gondnoki székfoglaló a Nagyszalontai Egyházmegye 1902. szeptember 4-i közgyűlésén. Budapest, Horányánszky és Kir. Udv. Könyvnyomda, 1902. 6-8. Itt a dogmákhoz való kötődésről vélekedett Tisza István, s ezzel a katolikus fölfogással polémizált. V.ö. még Gróf Tisza István: Protestáns hit és felvilágosodás, i.m. 563-569.

Közli Pölöskei Ferenc: Kormányzati politika és parlamenti ellenzék 1910-1914. Akadémiai Kaidó, Budapest, 1970.  48.

Pölöskei Ferenc: Kormányzati politika és parlamenti ellenzék 1910-1914, i.m. 48.

A Nemzeti Munkapártra gondolunk. V.ö. Némedi Lajos: A Kossuth Lajos Tudományegyetem rövid története 1912-1987. Alföldi Nyomda, Debrecen, 1988. 10.

Szentpéteri Kun Béla: Az egyetemmé alakulás története, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 1941. 44. Az események kronológiai leírása a 38-45 oldalakon.

Szentpéteri Kun Béla: Az egyetemmé alakulás története, i.m. 51.

1913. novemberében is volt ilyen intézkedés. V.ö. Szentpéteri Kun Béla: Az egyetemmé alakulás története, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 1941. 53.

Szentpéteri Kun Béla: Az egyetemmé alakulás története, i.m. 72. és 73. oldal között fotokópia a levélről.

Gaál István egyházkerületi főgondnok sírján olvasható ez a mondat, a Debreceni Köztemetőben.