Dr. Gaál Botond honlapja
Professor Iain R. Torrance: Polányi Mihály és a "Szentírás-értelmezés"
Professor Iain R. Torrance: Polányi Mihály és a „Szentírás-értelmezés”
Princeton Theological Seminary elnöke
64 Mercer Street
Princeton, NJ 08540, USA
Fordította: Dr.Gaál Botond, egyetemi tanár. Elhangzott Michael Polanyi and ‘Scriptural Reasoning’ címmel a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen díszdoktori székfoglaló előadásként 2006. november 9-én, a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából.
A Szentírás értelmezése minden nemzedék számára új kihívást jelent. Az új ezredfordulón nemcsak a postmodernizmus tette kérdésessé a 19. századi kiegyensúlyozott, elfogulatlan hermeneutikát, hanem mostanra megújult az érdeklődés a Szentírás közös olvasása és értelmezése iránt, s szinte az ábrahámi hittől a istentiszteleti közösségek Írás-használatáig minden számadásra késztet bennünket. Egy példa erre David Weiss Halivini: A helyreállított kijelentés: az isteni Szentírás és kritikai válaszok[1] című műve. Halivini nézőpontja szerint az Írás olvasásának célja a jelenbeli krízisre való válaszadás. Ő szándékosan sorolja be munkáját a Misnában található bölcsességek hermeneutikai gyakorlatába. Ez nem volt más, mint a Tóra írott hagyományának befogadása és javítása a Judaizmus megújítása végett. Egy ilyen látásmód, amelyet néha „szentírás-értelmezésnek” hívunk, különös kihívást jelent az akadémiai világ számára: miként tudjuk fenntartani a kapcsolatot vagy dialógust a szent szöveg közérthető olvasata és annak tudományos szempontú, mélyebb értelme között?[2] Ennek az alkalomnak a tiszteletére az 1976-ban elhunyt nagy magyar kémikus és filozófus Polányi Mihály hermeneutikájáról szeretnék összefoglaló képet adni.
Polányi Mihály a készségek elemzésével kezdi hermeneutikai elméletét.[3] Gondoljunk egy kisgyerekre, aki először próbál írni töltőtollal. Sem a súlyát, sem az egyensúlyozását nem érzékeli. Esetlenül és görcsösen tartja. A tollhegy úgy viselkedik, mintha önálló élete volna. Az egész kezével nekifeszül és ez a gyakorlat egyre rosszabb lesz, sőt egyre nehezebbnek tűnik. Polányi azt mondaná, hogy itt a gyerek elsőleges tudatossága a kezére és a toll érzésére irányul. Sőt, minél jobban koncentrál rá, annál keményebbé válik a dolog. Hogy írni tudjon, meg kell nyugodnia és el kell felejtkeznie a kezéről, a kéz helyett a koncentrálásának el kell tolódnia egy olyan irányba, amely túl van a tollon, mégpedig annak a tartalmára kell irányulnia, amit ő írni akar. Polányi egy sereg példát hoz föl ennek illusztrálására: biciklizés, billentyűzettel való foglalatosság, egy üreg kitapogatása szondával. Ezek révén azt próbálja bemutatni, hogy minden emberi készségnek van egy olyasmi szerkezete, hogy valamitől meg kell szabadulnunk, el kell tekintenünk, és valami más felé kell a figyelmünket fordítani. Hogy jól írjon egy gyermek, meg kell tanulnia engedni a figyelmét elterelődni a kezének hirtelen érzéseitől, s inkább arra figyelnie valamilyen távlatból, hogy mit akar írni. Minél inkább a kezére figyel, annál inkább megbénítja magát. Csak akkor képes írni, amikor túlnéz a kezén és nem a kezét figyeli csak.
Polányi ezt tovább viszi, és a készség szerkezetét úgy mutatja be fehéren-feketén, mint minden emberi ismeret be-nem-vallott, fel-nem-ismert szerkezetét. Kiindulásul neki van egy tényleges követelése, nevezetesen az, hogy az emberi képzelet nem egyszerűen úgy működik, mint egy komputer, amely megvizsgál millió lehetséges alternatívát.[4] Helyette, az emberi képzelet túlnéz valamin, vagy eltekint valamitől, mégpedig a különös részletek nagy tömegétől, abból a célból, hogy a lényeget lássa a maga integráltságában, ami egyébként nem látható a maga explicit mivoltában. Ha meg akarjuk ismerni az integráltságnak ezt az explicit mivoltát, az olyasmi, mint amikor a gyerek az ujjaira koncentrál az írás helyett, vagy amikor a zongorista a billentyűzetre összpontosít a játék helyett. Mindkét esetben, a bénultság eredményeként, az integráltság, az összefogottság, amit éppen keresnénk, szétziláltságot okoz. – Eddig az érvelés tényszerű volt. Most azonban, ismeretelméleti szempontból nézve a dolgot, kérdezhetjük: miért nem válik explicitté az integráltság? Azért, mert az integráció, vagy a dolog lényege, amelyet el akarunk érni, nem érhető el deduktív módon. Ellenkezőleg, az mindig dinamikus, és ugyanakkor „dialógusban van” azokkal a részekkel, amelyektől eltekintettünk; állandóan finomodik a velük való kapcsolat által. Ezért a dolgok lényege vagy azok integráltsága sohasem mechanikus, hanem személyes, amelyben benne foglaltatik a személy kreatív integrációja és képzelő ereje. Sőt, Polányi azt is állítja, hogy „abban nyoma sincs az ön-elégedettségnek. A felfedező ilyenkor eltelik egyfajta kényszerítő felelősségérzéssel a rejtett igazság megkeresése végett.”[5]
Ez vázlatosan mutatja be Polányi számadását arról, hogyan képzeli el a lényeg fölfedezését és előhozatalát. Kritikai szemmel nézve, három kérdést tehetünk föl. Először, mennyire vagyunk részesek a lényegben? Másodszor, mennyire személyes az? Azaz: annyira személyes, hogy egy szöveg, mint a lényeg kifejezője, megfejthetetlenül kötődik a szerzőjéhez? És harmadszor, mennyire hiteles?
Annak a kérdésnek a megválaszolása végett, amely a lényegben vagy fölfedezésben való részvételünkről szól, Polányi visszamegy saját okfejtéséhez a készségek analíziséről. Egy ügyes radiológus képes a rákos szövetet diagnosztizálni a röntgen lemez halovány elváltozásából. A radiológus megpróbálja ezt megosztani a hallgatóival. Valójában, amit ő mond, az érthetetlen. A hallgatói nem lesznek képesek azonosítani azt a foltot, amelyre ő éppen rámutat. Nekik meg kell tanulniuk nem a röntgen lemezre nézni (vagy a szövegre), hanem azon keresztül nézni. Ez egy olyan folyamatot jelent, amelynek során eltekintünk a röntgen lemez tényleges fizikai elszíneződésétől. Polányi ezt így bizonygatta: „… amikor meg akarjuk érteni valaminek az össz-értelmét, lényegét, az nem úgy történik, hogy magát a dolgot nézzük, hanem belehelyezkedünk a dologba.”[6] Sőt mi több, az áthatja a hallgatót azzal a hittel, hogy az ő tanára lát valamit ott, s szenvedéllyel és képzelő erővel szeretne belépni egy új, különös világba. Amit a hallgató keres, nem pontosan egyezik az ő tanárának a látható nyomokról szóló tényleges össz-képével, hanem ugyanazzal az elszántsággal belehelyezkedve a dologba elérkezik az ő saját össz-képéhez, amely paralel vagy ugyanolyan irányba mutató, mint a tanáráé. Az ő jó szándéka végül is része annak, hogy ő elfogadta a nevelőjének tekintélyét, s ehhez még vissza fogunk térni. Egy másik pont, amelyhez most kapcsolódunk itt, a szöveg tiszta értelmezése Polányi episztemológiájában. A modell itt a keresztül- vagy túl-nézés, ahelyett, hogy reá néznénk.
Másodszor. Mennyire személyes az integráció, az össz-kép? Vajon annyira személyes, hogy egy szöveg mint a lényeg kifejezése nem tud elszakadni a szerzőjétől? Polányi ezt tagadná. Ez a kérdés kapcsolatban van a részvétel (részesnek lenni) témájával. A lényeg megalkotása egy heurisztikus aktus, de valahányszor egy integráció létrejött, az útjelző táblaként működik, mutatva az utat mások számára. Egy tudományos fölfedezés aktusa lehet egy hatalmas teljesítménye a felfedezőjének, mégis az egy gyorsan megvalósuló gyakorlatról vagy jártasságról szól. A művészetben egy kissé más a helyzet.
A művésznek vagy írónak a művét nem lehet csupán a jártasság vagy a köznapi gyakorlat termékének tekinteni, hanem az egy képzelőerőtől áthatott „új-teremtést” jelent és részesedést mások által. Nem mindenki képes erre. Valóban, Polányi kényszeredetten megjegyzi: „Egy művészi alkotás mások általi megismerése, értése … nem olyan, mint amikor egy telefont használunk.”[7] Mindazonáltal, amikor belépünk egy művész vagy író össz-képébe, integráltnak alkotott világába, nem tapasztalhatjuk meg kellő módon a művész teljesen és szigorú értelemben vett személyes érzéseit. Az integrációt mint teljessé válást úgy érhetjük el, ha magunkat kívülre helyezve figyelünk rá és így közeledünk hozzá. Ez a kívülre-helyezés, érvel Polányi, olyan művészi alkotást vagy munkát eredményez, amely „egy bizonyos fajta élet-valósághoz vezet, elszakadva az alkotójának személyiségén nyugvó állandó függéstől és ezért nem is vagyunk képesek megértetni magunkat mások személyisége által.”[8] De igazából ezt még tovább viszi: „… egy költeménynek a formai szerkezete egy olyan akadályozó tényezőt eredményez, amely elszigeteli a költeményt a költőtől mint magán személytől. Amikor elragad vagy magával ragad bennünket egy költemény, … a szó szoros értelmében a költemény beszél hozzánk, nem pedig a költő.”[9] Itt kezdjük látni Polányi gondolkodásának a szerkezetét a szöveg autonómiájáról. A szöveg azért autonóm, mert azt a fennakasztó torlaszt megszüntették, amely itt a szerző részéről létrehozta a zártságot, úgyhogy most már mások szabadon hozzáférhetnek a művész által látott teljességhez. Mielőtt még általánosabban gondolkodnánk erről, szeretném, ha figyelembe vennénk az alkotások hitelességét.
A hiteles magyarázatot tekintve, Polányi meghatározásában az mint „klasszikus” tényező jön számításba. De ez mennyivel ér föl? Minek felel ez meg? Mind a tudomány, mind pedig a művészetek létrehoznak valamilyen rendezettséget és alkotásokat az ő különböző látásuk és problémáik megválaszolására. Amint Polányi megjegyzi, és amint mi is láttuk, a természettudományban már létrejött egyfajta integráció, rendezettség, amely az egzaktság jegyében történt és amelynek a használata majdnem mindenkit érint. Mindnyájan használunk elektromos fényt. A művészetben azonban „csak egy hamisító próbálkozik új Renoir és Cézanne képeket festeni.”[10] Mit akar ezzel Polányi mondani? Egyszer már azt mondta, hogy a szöveg autonóm: a művész eltávolítja azt magától. Megkísérli-e azt visszahozni? Nem. Polányi ezt írja: „Amikor a művész megalkotja művét, akkor egyúttal el is szakítja azt az ő személyes életétől, de éppen eme aktus által belefoglalja az ő saját egyedi művészi problémáját és az arra adott megoldását a keretbe, amely külön választja azt a területet, amelyet ő a nyilvánosság számára szán. Valójában ez az egyedi alkotásban való megtestesülés miatt van így, amit legfeljebb egy különös művészi alkotás hamisítványai kísérelhetnek meg visszaadni és emiatt van értékük.”[11]
Amit itt láthatunk, az, hogy az ő interdiszciplináris tanulmányain keresztül Polányi sikerrel oldott meg egy problémát. Adott ugyanis egy kielégítő leírást a szerző szerepének a művében tovább ható fontosságáról, miközben egyúttal teret adott a mű, illetve a szöveg autonómiájának olymértékben, hogy azt alkotó módon használhatják az istentiszteleti közösségek. Ily módon ő nagyon erősen hozzájárult számos huszonegyedik századi téma fölvetéséhez, megoldásához.
Fordította: Dr. Gaál Botond, egyetemi tanár. Elhangzott Michael Polanyi and ‘Scriptural Reasoning’ címmel a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen díszdoktori székfoglaló előadásként 2006. november 9-én, a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából.
[1] Boulder, Colorado: Westview Press, 1997. Halivini tanulmánya annyira alkotóan veti föl a kérdéseket, hogy két előszava is van. Az egyiket Peter Ochs irta, aki Edgar M. Bronfman professzor a Virginia Egyetemen modern judaistika tárgyból, a másikat Stanley Hauerwas, aki Gilbert T. Rowe professzor a Duke Egyetemen teológiai etika tárgyból.
[2] V.ö. Peter Ochs, ’Scripture’ in Fields of Faith: Theology and Religious Studies for the Twenty-First Century. Kiadó: David Ford, Ben Quash and Janet Martin Soskice (Cambridge University Press, 2005), 115.
[3] Polányi e témának klasszikus tárgyalását a Personal Knowledge 4. kötetében adja. (Routledge and Kegan Paul, London, 1958), 49-65.
[4] V.ö. Michael Polanyi és Harry Prosch: Meaning (University of Chicago Press, Chicago and London, 1975), 97.
[5] The Tacit Dimension (Routledge and Kagan Paul, London, 1966), 25.
[6] The Tacit Dimension, i.m. 18.
[7] U.o. 85.
[8] U.o. 85.
[9] U.o. 86.
[10] U.o. 102.
[11] U.o. 102.
