Dr. Gaál Botond honlapja

Húsvéti igehirdetés második nap délutánra

 

 

Előima: Ismét följöttünk neved imádására Mindenható Istenünk! Fogadj el bennünket mint alázatos szolgáidat. Tudjuk, hogy önmagunktól erőtelenek és méltatlanok vagyunk a te megismerésedre, de hisszük, hogy te végtelen irgalmasságú Istenünk vagy, aki megkönyörültél rajtunk Fiad áldozata által és új reménységre támasztottál fel mindnyájunkat őbenne. Arra kérünk, adj nekünk most értelmes szívet, hogy az igétől meg tudjuk különböztetni mindazt, ami rárakódott gondolat, népi-vallási berögződés, és csak a tiszta tanításodat tegyük magunkévá. Áldd és szenteld meg szívünket, készítsd elő lelkünket, hogy jó talajként fogadja be az elvetett magot, azt magában hordozza, érlelje, majd pedig kikelve szárba szökkentse a palántát. A te jó Lelked Urunk adjon nekünk gondolkodó értelmet, érzékeny lelket és a te kijelentett igazságod befogadására alkalmas szívet. A Krisztusért kérünk, áldd meg istentiszteletünket és hallgass meg könyörgésünket: Ámen.

 

Textus: Ján 20,24-29

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: ’Láttuk az Urat!’. Ő azonban ezt mondta nekik: ’Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség néktek! Azután így szólt Tamáshoz: ’Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Tamás pedig így felelt: ’Én Uram és én istenem!’ Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!”

 

Kedves Testvéreim! Szeretteim a Krisztus Jézusban!

 

Az ünnepek végén itt a hívők közösségében beszéljünk meg egy olyan dolgot, amelyre ritkán kerül sor. Szóljunk a hívő ember kételkedéséről. Nem baj, ha ez a téma éppen a Húsvét kapcsán merül fel. Jó alkalmat kínál ennek megértéséhez a híres történet Jézus és Tamás találkozásáról.

 

Magyar nyelvünk szólás-mondásaiban is megtalálható a tamáskodás kifejezés. Ha valaki hitetlenkedik, kételkedik valamiben, akkor szoktuk ezt használni. Szinte természetesnek tartjuk, hogy Tamásnak nincs igaza, amikor Jézus feltámadása kapcsán kételyeit jelenti be. Tamás amolyan szimbólummá vált, csak rossz értelemben emlegetjük. Pedig Tamás egy nagyon is őszinte ember volt. Jézus tanítványai is különféle emberek voltak. Az egyik lelkes volt, mint Péter, a másik melegszívű, mint János, a harmadik gyakorlati gondolkodású, mint Máté, és mind más-más tulajdonsággal és ajándékkal volt megáldva. Tamás lehetett közöttük a realista gondolkodású tanítvány, mint egy matematikus vagy fizikus. Amikor hírül adták neki, hogy látták az Urat, ő azon nyomban kijelentette: „semmiképpen el nem hiszem, amíg nem látom az ő kezein a szegek nyomát és meg nem tapintom ujjaimmal a szegek helyét…”(Ravasz-fordítás szerint.) Ez egy őszinte megnyilvánulás. – E történet kapcsán szeretnénk most fölvetni, vajon szabad-e a keresztyén embernek kételkedni? Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem?

 

A rokonszenves Tamás

 

Kezdjük azzal, hogy Tamás nem azért kételkedett, mert nem akart hinni, hanem pontosan fordítva: ő nagyon szeretett volna hinni! De az ő gondolkodásvilága olyan volt, hogy a hithez kellettek nyilvánvaló jelek, bizonyítékok. Hiszen ezt tanulta a zsidó atyáitól, ezt hallotta a szent hagyományból. Gondoljunk csak az Egyiptomból való kivonulásra. Ott bizony Isten többször is bizonyította népe előtt, hogy jelen van, hogy őmaga vezeti őket a pusztában, hogy ad nekik enni és inni. A nép ugyanis saját szemével láthatta a Vörös tenger ketté válását, ők maguk követték a tűzoszlopot, és amikor már nagyon éhesek és szomjasok voltak, adott nekik mannát, fürjeket és fakasztott vizet a sziklából. Isten bizonyította a jelenlétét. Józsué könyvében olvassuk, hogy megállította a Napot. De a prófétáknál is olvashatunk csodás jelenségeket, akár Illés prófétára, akár Jónás történetére gondolunk. Az Úr valósággal bizonyította jelenlétét. Tamás nem tehetett róla, hogy gondolkodása olyan lett, amilyen. Ő kételkedett. Nagyon sok ilyen típusú ember van. Neki jelre volt szüksége a hithez. De hát ezt Jézus tudta a legjobban, mert a keresztfa körül álldogálók közül valamelyik főember is azt mondta neki: „ha ő Izrael Királya, szálljon le most a keresztről és akkor hiszünk néki!” (Mt 27,42) Ez volt a hit az akkori zsidó ember számára. Amit maga Isten is bizonyít valamilyen csoda révén. Végül Tamás is, amikor a feltámadás után nyolc nappal találkozik Jézussal, meggyőződhet a tényekről, láthatja, tapasztalhatja a keresztre feszítés nyomait, és akkor hisz: én Uram és én Istenem! A későbbiek során aztán nem sokat hallunk Tamásról, csak annyit tudunk, hogy a Fekete tenger déli részén vagy talán még nagyobb területen hirdette az evangéliumot. A hagyomány úgy őrizte meg alakját, mint aki Kelet-Indiáig eljuttatta a keresztyén örömhírt, az itt élő krisztus-követőket hívják ma is „tamáskeresztyéneknek”.

 

A kételkedés szolgálhatja javunkat

 

Tamás történetéből nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy nem szabad kételkednünk. Testvéreim, a kételkedés az emberi lét velejárója. Senki nem születik kész hittel. Az, hogy valakiben milyen belső, komoly harcok, milyen vívódások zajlanak le, míg eljut a hit meggyőződéséig, nem fogjuk megtudni soha. Csak annyit tudunk, mert magunkról is tudjuk, hogy bizony kételyek között élünk, hitünket is kételyek övezik és ingadoztatják időről-időről. Együtt élünk a kételyeinkkel, olyan természetesen, mint ahogy kedvenc tárgyainkat is visszük magunkkal. De az is igaz, hogy senki nem születik kész tudósnak. Arra a fokra is el kell jutni, hogy tudni kell szorgalommal tanulni és persze tudni kell kérdéseket feltenni, sőt tudni kell kételkedni. Aki jól kérdez, aki okosan kételkedik, az biztos jele az illető tehetségének. Miért van ez így? Mert az ember számára a kételkedés lehet egészséges magatartás is. Kételkedhetünk azért, hogy gyarapodjunk az ismeretben. Kételkedhetünk azért, hogy megtudjuk az igazságot. Ezek mind természetes velejárói életünknek. Nagyon nagy baj van akkor, ha egy fiatal a fejlődése, tanulása közben nem tud kételkedni. A kételkedés igenis lehet jótétemény. Colombus kétségbe vonta a még akkor általánosan elfogadott szemléletet, hogy a Föld egy sík korong. Fölfedezte hát Amerikát. Beethoven kétségbe vonta azt, hogy a billentyűs hangszerek az ő korában már elérték volna a legtökéletesebb színvonalat, ezért olyan zeneműveket is írt, amelyeket csak majd később gyártott hangszereken lehetett jól játszani. Hitte, hogy el fog jönni a kor, amely megalkotja azt a hangszert. Dosztojevszkij pedig nem szégyellte bevallani: „Az én Hozsannám mindig a kételyek tűzpróbájában kovácsolódott ki!” Paul Tillich neves teológus pedig még keményebben fogalmazott: „Néha azt gondolom, hogy az én misszióm hitet ébreszteni a hitetlenség közepette és kétséget támasztani a hit világában.” Úgy tűnik, ez mind egészséges kételkedés, mert valami növekedést, valami pozitív változást akar elérni. A tudás és a hit is kételkedés nélkül szinte halott. Egy amerikai írónő (Mrs. Calliber) úgy fogalmazott: „Amikor nem vagy valamiben bizonyos, akkor vagy élő!” – Amint látjuk, a kételkedés az ember természetes szellemi tevékenysége, amely által szeretne előbbre jutni. Csak az a kérdés, hogy vajon ilyen logikai úton tudunk-e előbbre jutni a hitben? Jézus tudta, hogy ez örök kérdés marad az ember számára és meg is válaszolta: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!”

 

A helyes kételkedés átcsaphat mély hitvallásba!

 

De még mindig nem értjük rendesen Jézust. Miért mondja ezt? Hogyan érti ezt?  – Az egészséges ember olyan, hogy ha meggyőződésévé válik valami, akkor szereti becsülettel követni azt. Pascal egyszer föltette a kérdést: „Miért oly nehéz hinni?” Meg is válaszolta: „Mert iszonyatosan nehéz engedelmeskedni annak, amit hiszünk!” Pascal nagyon jól látta az őszinte emberi lélek helyzetét. Talán jobb nem hinni, mint követni a hitben elfogadott parancsolatokat – gondolná az ember. Jobb elmenekülni a hit elől. Jobb a kételkedés mögé bújni és addig ott maradni, amíg nem tisztázódnak a dolgok. Tamásban is volt ilyesmi érzés. De hát kell nekünk mindig mindenre megválaszolni? Egyáltalán megtehetjük-e ezt? Testvéreim, erre nemmel kell válaszolnunk. Fogadjuk el, hogy természetes dolog kételkedni, de azt is el kell fogadnunk, hogy a kételkedés nem mindig az értelem velejárója, hanem az érzelmeink is tudnak kételyt ébreszteni bennünk. Amikor pedig már áttértünk az érzelmek világába, nagyon nehéz eligazodnunk, egyre bonyolultabb és összekuszáltabb világot látunk magunk előtt, s egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy megoldást találjunk a kételkedésre. Figyeljük meg, környezetünk tele van kételkedő emberekkel. Legtöbbjüket az érzelem vitte oda. Az érzelmi kételkedés aztán átmehet reménytelenségbe, vigasztalanságba, vigasztalhatatlanságba, kiábrándulásba, félelembe, fájdalomba, értelmetlen megnyilvánulásokba és csúnya élethelyzetekbe. És ilyenkor az érzelmi kételyektől már sokkal jobban összekuszálódtak a dolgaink, mintha csak az értelmi kételkedés területén maradtunk volna.  De még ebből a bonyolultságból is van menekvés! Az ember nem maradhat ebben a helyzetében, mert lehet bármilyen megoldhatatlannak látszó problémánk, bármilyen összezavarodott életünk, bármilyen kilátástalan helyzetünk, Jézus előtt állva ezek mind megoldódnak. Ő tudja a mi dolgainkat. Tudta a Tamásét is. Ő szólt neki, ő hívta magához, ő kínálta föl a hit lehetőségét, akármilyen is volt Tamás. Az pedig egyik legnagyobb és legszebb bizonyosság a hitről, amit valaha följegyeztek és ez a világ legkételkedőbb embere, Tamás részéről hangzott el: „Én Uram és én Istenem!” Ezt most már ő Jézusról hiszi. És ekkor kapja Tamás is és mindenki a legszebb ajándékot Jézustól: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!”

 

Testvéreim! Hadd biztassunk mindenkit:  ezer számra jöhetnek az istentiszteletre, ezer számra jöhetnek a gyülekezetbe olyanok, akiknek ezerféle kételyük van. Vagy akik nem tudnak megnyugodni a kételyeik miatt, azok számára is van ezer és ezer hely ebben a közösségben, és még több is. Mert az egyház Krisztus gyülekezete! Nem kell várniuk a megoldott, kész helyzetre, jöhet mindenki Jézushoz a gondjaival, problémáival, kételyeivel. Az Ő jelenlétében megoldódnak ezek a gondok és boldogok lesznek, mert örökre szóló ajándékot kapnak Jézustól. Jézus azt mondja most is: „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!” Ez azt jelenti, hogy olyan bizonyosságot kapunk tőle, amely fölvállalja azt, amit hisz, amely engedelmes lelket szül, amely elfogadja, sőt szolgálattal és imádsággal megéli azt az örömet, hogy az ő Megváltója él! Ámen.

 

Utóima: Hogy mennyi titok és megfejtésre váró dolog van az igédben, arra most is rácsodálkozunk mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy most is szembesítettél bennünket egy olyan természetes életérzéssel, amelytől eddig menekültünk, mert nem tudtuk, mi az. Látjuk most már, hogy voltak és vannak és lesznek is kételyeink, még a hitünkben is, de nem félünk tőlük, mert kegyelmedből te elfogadsz bennünket kételyeinkkel együtt. Most érezzük Atyánk, hogy milyen nagy ajándékot kaptunk tőled: a hitünket! Fogadd ezért hálás szívünk minden köszönetét, mert a te szereteted nagyobb mindennél. Boldogok vagyunk, hogy ezzel a szereteteddel átkarolod életünket, s nekünk pedig mily jó a te közelséged. Ezt mi nem látjuk, de érezzük, hogy így van. – Hitben bizonyságot teszünk rólad: te vagy a mindenség teremtője, gondviselője, megváltója és újjáteremtő szabados Ura a feltámadott Krisztusban. Most szívünkben forgatjuk az igédben nyújtott ajándékodat, a biztatást, a megértést, a reménységet és azt a bizonyosságot, hogy ha mi engedelmesen elfogadunk téged, a mindennapjainkban, a munkánkban, a hivatásunkban meg tudjuk és meg fogjuk élni mindazt, amit te kérsz s vársz tőlünk. Ámen.