Dr. Gaál Botond honlapja
Igehirdetés karácsony másodnapjára
Lekció: Ézsaiás 9,2-7
Textus: Zsid 1,1-3
„Isten a régi időkben sokszor és sokféleképpen szólott az atyákhoz a próféták által. Ezekben az utolsó időkben azonban az ő Fia által szólott hozzánk. Őt tette a mindenség örökös urává, aki által teremtette a világot. Ő az Isten dicsőségének visszfénye és lényének képmása, aki igéje hatalmával összetartja a mindenséget.”
Előima: Ünnepelni jöttünk szent hajlékodba Istenünk. Nem hagy bennünket nyugodni a te karácsonyi titkod, melyet száj ki nem mondhat, nyelv nem magyarázhat.(305) Mégis szívünk hozzád emel bennünket és tudakoljuk a Krisztusban elrejtett lényedet és kijelentett dicsőségedet. Atyánk, legyen kedves előtted ez az igyekezetünk, és arra kérünk, hogy Szentlelkeddel ajándékozd meg gyülekezetünket. Amint szóltál az atyákhoz és a prófétákhoz, szólj most hozzánk is, tedd igédet élő szóvá, és formáld hitünket néked tetsző módon. Urunk, mi jövevények vagyunk e földön (Zsolt 119,19) és a kegyelmedre szorulunk, ezért vezess bennünket és mi követünk téged. A te közelséged oly igen jó nékünk, ezért benned vetjük minden reménységünket és hirdetjük tetteidet.(Zsolt 73,28) – És most arra kérünk Megváltó Urunk, hogy drága igédnek kész szállást, adj mindenütt szabad folyást a Jézus érdeméért: Ámen
Kedves Testvéreim! Szeretteim a Jézus Krisztusban!
Oly sokszor olvastuk a karácsonyi történetet és oly sok igehirdetést hallottunk már Jézus születéséről. Akármennyire egyszerű is Máté és Lukács evangélista leírása, a karácsonyi bibliai történetben benne van Isten egész megváltó művének tömör összefoglalása. Ott és akkor Isten cselekedett és a világ történetében láthatóvá, sőt nyilvánvalóvá vált, hogy Isten magához emelte, szeretetébe ölelte az általa teremtett mindenséget. Az ószövetségi várva várt ígéretek beteljesedtek, Isten a világot, s benne az embert nem hagyta magára, hanem szüntelenül vele van, amint azt számos esetben ígérte: Én veled vagyok, veled leszek. A Zsidókhoz írt levélből vett kis részlet tulajdonképpen erről a karácsonyi beteljesedésről szól, s azt az örömet tárja elénk, hogy kit láthatunk meg, kit fogadhatunk Megváltónknak, kit karolhatunk át és kit foghatunk föl a Jézus Krisztusban, s ki az, aki szeretetével átöleli életünket: a tiédet és enyémet egyaránt, s ki az, akinek egyedül hatalma van e mindenség fölött.
Most, ezen az istentiszteleten a felolvasott igékből három dolgot emeljünk ki. Először azt, hogy Istennek örök időktől kezdve terve volt velünk, aztán azt, hogy ez az örök isteni terv a Jézus Krisztusban vált láthatóvá a maga teljességében és tökéletességében, s harmadszor pedig arra szeretnénk rámutatni, mit jelent az, hogy Jézus Krisztus az ő hatalma szavával összetartja a mindenséget.
Isten szólt az atyákhoz
Azt mondja a Zsidókhoz írt levél írója, hogy Isten hajdan „sokszor és sokféleképpen szólt az atyákhoz a próféták által”. Valóban Isten mindenkor választott magának embereket, akik által szólt népéhez. Ma is választ magának ilyeneket, akiket a karácsonyi történet a „jóakarat embereinek” nevez. Tudjuk, hogy maguk az ősatyák voltak az elsők, akik hallgattak az ő szavára és biztos igazságnak hitték az ő ígéretét. Ábrahám, Izsák, Jákób és József juthatnak eszünkbe, akik úgy éltek és úgy cselekedtek, mint akik a jövőbe láttak, mert nagyobb bizonyosság volt számukra Isten szava, mint a saját életük. Ezt követően Mózes tűnhet föl előttünk úgy, mintha „látta volna a láthatatlant”. Azaz, megérzett volna valamit Isten népének ígéretes jövőjéből. Aztán jönnek a hitben erős bírák, közöttük Sámuel próféta és a hitvalló királyok Dávid és Salamon személyében. Majd a nehezebb időkben pedig Isten gondoskodik lelki vezetőkről is. Megjelennek a próféták, az Úr szavának tolmácsolói, ezek az „Úr-közeli” emberek, akik által Isten gondozza, figyelmezteti, vezeti népét és reménységet önt szívükbe, amikor szükséget látnak és a mélységből kiáltanak hozzá.
Mindazok, akikről úgy tettünk említést, mint „Isten-közeli” emberekről, akiket nagy általánosságban prófétáknak nevez a felolvasott szakasz, valójában annyira közel érezték és tudták magukat Istenhez, hogy legtöbbjük szinte szerette volna őt látni. Izrael fiai is így gondolkodtak, templomot építettek neki és abban lakóhelyet, szentélyt az Úrnak, s mégis vallották Salamonnal együtt, hogy „Téged az egek egei sem foghatnak be, hát még ez az emberi kéz alkotta ház”.(1Kir 8,27; 2Krón 2,6) Nem értették még, hogy Isten nagyon közel van hozzájuk, mégis ő mindenható, örökkévaló és transzcendens Isten, aki túl van az ember felfogóképességén és nem lehet őt emberi fogalmakkal visszaadni vagy emberi, földi keretek közé bezárni. Mózes is látni akarta Istent, de nem láthatta meg színről színre (2Móz 33,23). Ézsaiásnak is volt egy látomása, amelyben Isten úgy mutatta meg magát neki, mint aki magas trónon ül, de a templomot betöltő füst mégis homályba burkolta alakját.(Ézs 6) A választott nép nehezen és lassan értette meg, hogy Isten színről-színre való meglátása nem lehetséges. A 144. zsoltár írójának és Ézsaiás prófétának a (64,1-3) soraiból értjük meg azt az őszinte vágyat és mély hitet, amely a hívő zsidó embert eltöltötte: „Bárha Isten meghajlítaná vagy meghasítaná az eget és alászállana!” A próféták esetéből látjuk, hogy az ember nagyon szeretett volna Isten közvetlen közelébe kerülni. Ez azonban nem az emberi képzelet szerint történt, mert Isten nem függ még az ő saját népétől sem. Isten olyan utat választott, amely minden emberi képzeletet felülmúl: emberré lett a Jézus Krisztusban. Ez lett a beteljesedése mindannak, amit a próféták hirdettek és a hívő nép pedig várt, amire a próféták felkészítették a népet, de ez a beteljesedés sokkal több volt annál, mint amit az ember képes volt remélni vagy felfogni.
Azt mondja igénk, hogy Isten beszélt, szólt az ő népéhez. Már maga ez a tény is több volt annál, mint amit a környező vallások vagy a görög gondolkodás hirdetett az istenekről. Sem a bálványok, sem pedig az emberi gondolkodás által megalkotott „isten” nem személyes isten, ezért nem is szól, nem beszél a népéhez, mint ahogyan a prófétái által Izrael Istene szólt. Az emberi gondolat istene hallgat. Ezért, amikor Izrael úgy érezte, hogy Isten hallgat, az volt a legszörnyűbb dolog az életükben. Amikor nem volt kapcsolatuk az élő Úrral, az a sötétben való tapogatózást jelentette. Ha belegondolunk ennek szörnyűségébe, a kilátástalan helyzetbe, amikor az ember nem találja a helyes utat, akkor érezzük meg az igazi örömet, amikor Izrael reménysége fölragyog: „És a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot,….”(Ézs 9,2) Ennek bekövetkeztét hirdették a próféták, ezt üzente Isten a népének, erre az örömre készítette Isten az ő népét majdnem két ezer éven át. Ezt hirdették meg az angyalok Betlehem pusztájában: „Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz! Mert született néktek a Megtartó, aki az Úr Krisztus Dávid városában.”(Lk 2)
Isten dicsőségének visszatükröző képmása
Erről a Megtartó Krisztusról úgy tesz bizonyságot a Szentírás, mint aki Isten dicsőségét visszatükröző képmás. Ez nem jelent mást, mint hogy tetszett Istennek emberré lenni a Jézus Krisztusban, akiből Isten szeretete sugárzik felénk. Mint amikor egy tükörből a magunk arcát látjuk visszatükröződni, visszasugározódni, ugyanígy Krisztusról Isten szeretetét látjuk ragyogni felénk. Mégpedig azt az örömhírt, hogy velünk az Isten! És most már látjuk, érzékeljük, értjük, mi az életünk értelme, mi a hiteles helyünk ebben a mindenségben, és azt is, hol van a helyünk az ő rendelése szerint.
Testvérem! Krisztusról látod meg, hogy valójában ki vagy és mennyit ér az eddigi életed, de azt is megláthatod, hogy mit érsz te személy szerint az Isten kezében, ha Jézus Krisztust követed. Bizony sokat! Testvérem, annyit ér az életünk, a tied is és az enyém is, amennyire követjük Urunk szavát a szolgálatban. Annyit ér az életünk, amennyi szeretetet tud kisugározni a felebarátaink felé. Annyit ér az életünk, amennyi szeretetet árasztunk a családunk körében, amennyi melegséget éreznek meg a szívünkből a munkahelyünkön, amennyi irgalmasságot gyakorlunk a szükségben lévőkön. … Ez lenne az igazi helyünk itt a Nap alatt, mert így lennénk engedelmes szolgái az Úrnak, s így töltenénk be a szeretet kettősen egy parancsolatát: „Szeresd az Urat teljes szívedből, teljes elmédből, teljes lelkedből és teljes erődből. És szeresd felebarátodat, mint magadat.”(Mt 22) Jézus azzal folytatta ezt: e két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. Azaz, e két szeretet-szabálytól függ az egész hited és az egész keresztyén életed. Ez lesz a visszatükröződése rajtad az Isten jóvoltának, mégpedig annak a kegyelemnek, amely által az vagy, aki vagy.
Az első bizonyságtévők ezt a nagyon szép dolgot, ezt az élet-reménységet nyújtó örömet úgy fogalmazták meg, hogy Jézus Krisztus által látták az Isten dicsőségét. Azaz látták azt, hogy van irgalmas és gondviselő Atyánk, akinek a teremtményei vagyunk és aki oly csodálatos életre adott lehetőséget a Krisztusban, hogy azt nem lehet hasonlítani semmihez és senkinek a tanításához. Vigyázz erre az ajándékra és élj vele jól. Ez csak a tied! Ne hagyd, hogy folt essék rajta! — A hermelint, ezt a szép fehér szőrzetű, prémes állatot úgy szokták megfogni, hogy egy mocsár felé hajtják. S ott megáll, mert nem piszkítja be a fehér „öltözetét”. Testvérem, ha Krisztus öltözetét magadra vetted, arra nagyon vigyázz! Ha szereted Krisztust, akkor szüntelenül emlékezz arra, hogy Te is az Isten dicsőségét visszatükröző képmás vagy, amint a Te megváltó Urad is az volt.
Minden a Krisztusban áll fenn
Itt érkeztünk el ahhoz a nehéznek látszó igei üzenethez, hogy Krisztus az ő hatalma szavával összetartja a mindenséget. Ezt egyszerűbb nyelvre lefordítva úgy mondhatnánk, hogy minden, ami ezen a világon van, annak eredete és alapja Jézus Krisztusban van. Amikor Pál apostol a Kolosséi levélben azt mondja, hogy mindenek őáltala, őbenne és őreá nézve teremtettek, akkor nem kevesebbet állít, minthogy ennek a világnak a rendje a Jézus Krisztusban van. Gondoljuk meg Testvéreim, hogy ha ez a világ a krisztusi szeretetszabályokat megismerné és követné, bizony nem lenne annyi gonoszság, annyi lopás, csalás, annyi igazságtalanság, annyi szegénység, annyi méltánytalanság, mint amit csak a saját népünk életében is jelenleg tapasztalunk. Ezért nem sokat ér, amikor halljuk politikusainktól a keresztyén örökség hangsúlyozását, más oldalról ugyanis az ellenkezőjét tapasztaljuk: áldatlan vitákat, személyes gyűlöletet, értelmetlen ellentéteket, amelyek sokszor belső lelki durvaságról árulkodnak. De gondoljuk meg Testvéreim azt is, hogy vajon nekünk először nem a magunk háza táján kellene rendet és tisztességet teremtenünk? Először nem a református egyházunkat kellene közelebb vinnünk Krisztushoz és csak azután hirdetni a szeretet parancsolatait? Bizony ez lenne az első és legfontosabb tennivalónk, mert ez a hitelességünk záloga; elsősorban Isten előtt, de az emberek előtt is! Mert felénk is hangzik Jézus figyelmeztetése: „közöttetek pedig nem ez a rend, mert aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, szolgáljon mindenkinek! ”(Mk 10,43-44)
Maradjunk még a karácsonyi örömnél. Ha valljuk, hogy ezt a csodálatos világot Isten teremtette, akkor megismerésének is megvan a maga öröme számunkra. Akinek pedig megadatott az, hogy a természet törvényeit, azaz ennek a mindenségnek a rendjét kutassa és értse, az tegye ezt boldogan, mert ez is szép Isten szemében. Hiszen ő mondotta, hogy az ember vegye birtokba ezt a mindenséget, alkosson kultúrát, teremtsen civilizációt ezen a Földön, éspedig úgy, hogy „művelje és őrizze azt”. Egészen pontosan: vigyázzon rá, mint amire Isten azt mondta, hogy jó! Miért gondoljuk ezt így? Mert Isten mindent az ember javára alkotott és adott, hogy örüljön annak és tegye jobbá azzal az életét: a tudománnyal, a művészettel, a gondolkodással, a kultúrával és bármilyen alkotással. Ez mind az Urat dicséri! Milyen szépen mondja a 119. zsoltár 91. verse: „Uram, néked szolgál a mindenség!” Az Isten dicsőségét tehát meg lehet látni a természetben is, a tudásban is, a kultúrában is és minden emberi alkotásban! Azért mondtuk, hogy ennek a mindenségnek az alapja Jézus Krisztusban van, mert most már látjuk, hogy a testetöltés által Isten azt is üzente, hogy ennek a világnak valóban ő a teremtője. Csak ő tehette meg hatalmával azt, hogy eljön ebbe a világba, egy olyan világba, amely más mint ő, de amelynek az eredetét ezzel meg is erősítette a Krisztusban való testetöltése által.
Testvéreim, azt mondtuk, hogy Isten szólt, méghozzá örömhírt közölt az első Karácsonykor. Nagy baj az, amikor az ember hallgat. Ady Endre, a nagy kálvinista költő is erre a bajra érzett rá, és amikor legtávolabb gondolta magát Istentől, akkor érezte át ennek a súlyát, és akkor kitárulkozott az Úr előtt. Ilyenkor születtek a legszebb versei: „Mikor elhagytak, Mikor lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten!” S amikor elmondja minden bűnét és baját, amikor ennek súlya alatt tényleg roskadozva hallgatott, egyszer csak fölcsendül benne a dicsérő gondolat: „De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom!” Berzsenyi Dániel is szépen fohászkodott Istenhez: „Óh, Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, Léted világít, mint az égő Nap, De szemünk bele nem tekinthet!” Berzsenyi sem hallgatott, hanem megvallotta hitét. Így voltak ezzel a legnagyobb természettudósok is. Kepler egy szép imádságában ujjong a természet nagyszerűségén mint Isten alkotásán, Newton pedig így vallja meg hitét: „A Kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható és mindentudó lény tervében születhetett meg. Ez mindörökre a legnagyobb felismerésem.” Max Planck is nagyon szép és hitvalló gondolatot fogalmaz meg: „Mind a tudomány, mind pedig a vallás Istenbe vetett hitet kíván. A hívők számára Isten van a kezdetben, a fizikusoknak pedig Ő van minden megfontolás végén. Az előbbiek számára Isten az alap, az utóbbiak számára Isten a világ minden megfigyelésének koronája.”
Testvéreim, ezek az emberek nem hallgattak, hanem megvallották hitüket. Úgy válaszoltak Isten üzenetére, hogy hatalmas képességükkel rádöbbentek az Ő teremtői titkára, atyai szeretetére. Az igénk ezt oly szépen fejezi ki: minden a Jézus Krisztusban áll fenn! Minden ezen a világon magán hordozza Isten alkotói keze-nyomát, s ezt a Jézus Krisztus által érthetjük meg a legtökéletesebben, aki visszatükrözi Isten dicsőségét, azaz megismerteti velünk a mi mennyei Atyánk lényét és elrendezi életünket, megadja annak értelmét Isten szeretetében. Ezért hálával és karácsonyi örömmel mondhatjuk el mi is, hogy „a mi életünk el van rejtve a Krisztussal Istenben”! (Kol 3,3) Ámen
Utóima: Édes Atyánk a Krisztus Jézusban! Köszönjük néked, hogy vezérelsz bennünket az örökkévalóság útján. E mostan hallott szavaid is utat mutatnak, járni segítenek, szeretni buzdítanak és jótéteményedre emlékeztetnek. Urunk, „boldog ember az, akinek te vagy erőssége és a te ösvényeid vannak szívében”.(Zsolt 84,6) Köszönjük neked ezt az örömet, ezt a biztatást és ezt a bizonyosságot. Legfőképpen pedig köszönjük neked: Krisztus Urunkban oly közel jöttél hozzánk, hogy immár a kezünket fogod és vezetsz világos utakon. Óh Urunk, hadd legyünk mi is a te visszfényeid ebben a világban, hogy láttassék meg műved rajtunk(Zsolt 90), szegény szolgáidon, akiket kiválasztottál magadnak a tanúságtételre e teremtett világodban. Kérünk, áldd meg életünket buzgósággal, szilárd hittel és biztos reménységgel, hogy a krisztusi szeretet sugározzék rólunk embertársaink felé és ezzel is gyarapítsuk a benned hívők seregét.
Áldd meg gyülekezetünket, családunkat, adj vigasztalást a szomorkodóknak és adj igaz örömet az örülőknek! Áldd meg népünket, egyházunkat, az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat az egész világon. Adj mindenkinek reménységet a szívébe, adj mindenkinek otthont, adj gyógyulást, adj értelmes szívet arra, hogy helyes irányba vezethesse az életét. Add Urunk áldásodat a tudósoknak, akik fölfedezik a te teremtett mindenségedet és áldd meg őket bölcsességgel, hogy megmaradjanak a te teremtési rendeden belül, s hogy megtudják és megérezzék, hogy ez a rend a Krisztus Jézusban adatott általad, mert őbenne lakozik a teljesség és őbenne áll fenn minden.
Bocsáss el bennünket békességgel, a Krisztus békességével, mert Ő a mi békességünk (Ef 2,14): Ámen