Dr. Gaál Botond honlapja

Gazda László múzeumigazgató emlékezete

Egy szelíd lelkű erdélyi magyar

 

 

Talán különösnek tűnhet a Gazda Lászlóra emlékezők tisztes körében, hogy én is felsorakozom közéjük. Nyilvánvalóan tudja mindenki, hogy ő milyen ideológiai háttérrel érkezett a Déri Múzeumba, és azt is tudják sokan, hogy én pedig a Református Kollégiumból való vagyok. Nyilvánvalóan fölmerülhet a kíváncsi gondolat: mi lesz ebből? Az egyik egy filozófiai alapon átgondolt rendszer követője, a másik pedig valamilyen vallási nézeté. Vajon, mit fog mondani a hívő ember egy nem vallásos meggyőződésű emberről. Tudja-e méltatni? Van-e róla mondandója?

 

Igenis, van és nem menekülök el a kérés elől. Elmondom én is, kit tiszteltem Gazda Lászlóban. Hozzám őszinte volt és kedves, szinte egészen baráti. Én erről a Gazda Lászlóról szeretnék most elmondani három dolgot. Megérdemli!

 

Először az ő személyiségéről szólnék néhány szót. – Nem tudom, neki mi volt a véleménye az istenfélő emberekről. Valahányszor találkoztam vele, én csak azt láttam, hogy Gazda László szeméből sugárzott felém a jóakarat, a szelídség. Mindig Pál apostol mondása jutott eszembe, amit a Filippiben élő keresztyéneknek üzent: „A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt!” A szelídség mindig valamilyen belső rendezettségről árulkodik, valami különös lelkiséget takar, valamilyen finom értékeket sejtet. Az ilyen ember ajándékként rejteget valamilyen szép belső tulajdonságot, látszik ugyanis rajta, hogy van valami adnivalója. Bizony, ilyen volt Gazda László. Törékeny testében nagy lélek lakozott! Lelke tele volt nagyszerű ajándékokkal és mély titkokkal, és ezekből a kincsekből gyakran hozott elő gyöngyszemeket, amikor egy-egy kiállítást megnyitott és szívéből jövő gondolatokkal ajánlotta a művészt, a tudóst, vagy a történészt a közönség figyelmébe. – De a szelídség egyszersmind  bölcsességről is tanúskodik. Az ilyen ember ugyanis a mély érzéseit jobbára nem szavakkal, hanem jóságával mutatja meg. Ő ezt az életvitelével gyakorolta mind a családja, mind pedig a köz javára. Én olyannak láttam őt, mint aki saját törvényű belső világgal rendelkezik és ez a bensőleg vezérelt én-je irányítja a tetteit. Ez a belső törvény azonban nála nem a rációra épült, hanem spirituális indíttatásból a mindenkin segíteni akaró igyekezetben. Ő mindenkit szeretett volna megérteni és magához ölelni. – Néhányszor beszélgettünk, s arra lettem figyelmes, hogy ő igazából nem egy ideológiától megkötözött ember, hanem szellemi szabadságában őt éppen a szelídségéből származó bölcsessége vezéreli. Emberséges magatartásából mindig sugárzott az alázat és szeretet, s ez az emberi kapcsolatokban felülírt mindent, amit számára a ráció diktált volna. A szeretet szinte belső hangként irányította őt, s ezzel a lélekkel közeledett mindenkihez. Ez volt az ő igazi énje és nem az, ami gúzsba kötötten tartotta őt fogva a korábbi munkahelyén. A Déri Múzeum lett számára az a hely, ahol fölszabadultan azzá válhatott, aki ő valójában volt.

 

Másodszor. Gazda László életében én azt láttam, hogy a szelídsége egyfajta biztos lelki békességet teremtett nála. Ez volt az ő egyedien szép spirituális kvalitása, amely csak az övé volt, nem pedig mástól kölcsönzött színlelés, és nem is az ész számítása által ráerőltetett magatartás. Az ő békességre igyekvése nagyon mély és őszinte volt: lényének természetes velejárója, amely nem észokokra épült és nem is lehetett ellene érvekkel hatni. Neki független lelki világa volt és ez irányította lépteit. Ezek a lépések aztán messzebbre vezettek, mint azt a korszellem engedte volna. Amikor én a Református Kollégium főigazgatója voltam, bizony sokan kimért távolságból tekintettek ránk, sokan mások pedig hűvös érzésekkel fogtak velünk kezet. Gazda László a kivételek közé tartozott. Már a közeledésekor is látszott a tekintetéből a jóindulat. Ha magunk elé képzeljük őt, Váci Mihály szép sorai juthatnak eszünkbe:

 

„És érezzék egy kézfogásból rólad,

 Hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy,

 S egy tekintetük elhitesse véled,

 Szép dologért élsz és érdemes élned.”

 

Gazda László őszintén szorgalmazta a Déri Múzeum és a Református Kollégium gyűjteményeinek kapcsolatát. Ez a nyitottsága nekünk jólesett azokban a fagyos időkben. Ő nem megbízásból, nem politikából, nem számításból, nem ideológiai megfontolásból becsült bennünket, hanem az ő belsőleg vezérelt lelkiségéből. A szeretet átívelheti a legnagyobb szakadékot, felolvaszthatja a befagyasztott kapcsolatokat, megnyitja a bezártnak hitt ajtókat, megindítja a szíveket és mindent legyőz. Én ezt láttam Gazda László példájából.

 

Amikor fölkérést kaptam eme emlékező sorok megírására, gyakran eszembe ötlött alakja és azt kérdeztem magamtól, miért vonzódott hozzánk és tisztelt bennünket, a Református Kollégium tanárait, tudósait, a régmúlt örökségét ápoló munkásait. Mélyen elgondolkoztam ezen. Harmadjára ezt szeretném elmondani. – Amikor ezen töprengtem, az udvarunk füvén állva figyeltem a kapualjunkban cikázó fecskéket. Kétszer költöttek az idén. Éppen akkor készültek elmenni a messzeségbe. Más madarak pedig maradtak velünk az udvarban. A fecskéket azonban a bensőjükben lévő adottság arra késztette, hogy a többi madártól eltérően más tájakon, más irányban keressenek életlehetőséget maguk számára a tél idejére. Valamilyen belső törvényüknek engedelmeskedtek. Elmentek mind szép rendben.

 

A fecskék nekem Gazda Lászlóról súgtak valamit. Az ő emberségéhez ugyanis szorosan hozzátartozott egy láthatatlan érték, amit a szívében hordozott, hogy tudniillik őbenne mély erdélyi lélek lakozott. Onnan származott és őbenne is kitörölhetetlenül élt az odatartozás érzése. Érezte, hová húz a szíve. Odahúzott a szülőhazájához, ahonnan származott, s ahol az ősei végig küzdötték az évszázadokat és történelmet alkottak azon a magyar földön. Őbenne is szinte „csontjaiba rekesztett tűzként” égett a szülőhazája iránti vágy. Ott volt a lelkében Erdély történetének minden mozzanata, sugárzott belőle ennek a történelemnek az átérzése, sokszor a szomorúság, máskor pedig a jövő iránti bizalom és reménység. Fölkarolt minden földönfutóvá lett erdélyi magyart, támogatott minden olyan egyesületet, szervezetet, társaságot, amely az elszakított magyarság sorsával volt kapcsolatban. Ő maga igen aktív tagja volt az Erdélyi Szövetségnek és a Rákóczi Szövetségnek. Neki – úgyszólván – gyakran kiült a homlokára a gond, hogy tudniillik ő oda haza gondol ősei erdélyi falvaira, az iskolákra, a földre és a földet megművelő magyarságra, a történelemformáló személyiségekre, a kultúrát teremtő szellemi nagyságokra, Erdély ezernyi művészére és arra a sok-sok áldozatra, amit az ő népe hozott azért a földért. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ott a Perényi utcai munkahelyén is mint irodalom szakos tanárnak a szívében-lelkében-gondolataiban ne visszhangzottak volna Arany János gyönyörű és örökérvényű sorai:

 

„Szeresd a magyart, ne faragd le – szóla,

Erejét, formáját, durva kérgét róla,

Mert mihaszna, simább, ha jól megfaragják,

Nehezebb eltörni a faragatlan fát!”

 

Az erdélyi magyar nem adhatja föl identitását, mert akkor odavész mindene! Ezt a törvényt Gazda László a zsigereiben hordozta és amint tehette, a magyarság megmaradásáért folytatott  küzdelmet a múzeumban is láttatta. Nagyon mély érzésekkel viseltetett szülőföldje iránt – ezt nekem elmondta, ezért hitelesen tudom most én is elmondani helyette. Érzékeny lelkiségének hátteréből ezek a mélyen búvó érzések olykor föl-fölvillantak. Láttam rajta, boldog volt, ha mindezeket megoszthatta velem.

 

Erdélyi unitárius családból származott. Részéről csak jóindulatot és megértést tapasztaltunk, valahányszor a vallási értékek világa jött szóba. Ő maga nem igen volt vallásos alkat, de értette és átérezte a keresztyénség alkotásának jelentőségét mind a magyar, mind pedig az  egyetemes kultúrában. Ez a vallási türelem szinte génjeiben hordozott erdélyi adottság volt nála. Ennek volt köszönhető a Krisztus-trilógia hazahozatalában tanúsított kitartó fáradozása is. Munkácsy is örülne ennek. Most Debrecen népe még inkább büszke arra, hogy a festő egyik legnagyobb műve, a trilógia, egy olyan helyen kapott méltó helyet és szellemi megbecsülést, amelyről ő nem is álmodott. Gazda László viszont igenis álmodott erről és álmai valóra is váltak.

 

Hogy valaki értéket alkosson egy városban, vagy még egy nemzet számára is, nem feltétlenül kell hozzá sok pénz, vagy nagy hatalom. Gazda László példája legalább is ezt mutatja. Ő szelídlelkűségével és a magyar kultúra iránti belső elkötelezettségével sokakat megnyert a múzeumnak, a városnak, mert ezekkel többre jutott, mintha politikai vagy gazdasági erő lett volna a kezében. Életének nagy tanulsága az utókor számára, hogy a szelídség, a béketűrés, a jóság, a bizalom, a megértés, a türelem nagyobb erő mindennél, mert mindent le tud győzni. Gazda László jobbára ezekkel a szellemi-lelki eszközökkel élt. Ezért becsültem őt!

 

Debrecen, 2004. október 15.

 

 

Dr. Gaál Botond

egyetemi tanár,

Debreceni Református Hittudományi Egyetem