Dr. Gaál Botond honlapja

Maurice Eugene Osterhaven (1915-2004)

Egy díszdoktorunk emlékezete

 

 

Nekünk, magyaroknak, a mögöttünk lévő pár száz esztendőben olyan történelmi sors adatott Istentől, hogy gyakran rászorultunk külföldi patrónusaink támogatására. Ez igaz a magyar népünkre és felekezeteinkre egyaránt, még komolyabban a református egyházunkra. Nagylelkű és bőkezű patrónusok sokaságát lehetne említeni a történelmi múltból, s ezeknek sorában ott fénylik egy 20. századi név: Maurice Eugene Osterhaven. Holland származású szülők, John Osterhaven és Mattie L. Van Zoeren házasságából született az amerikai Michigan állam Grand Rapids nevű városában 1915. december 8-án. A közeli Holland nevű városkában hunyt el szerettei körében 2004. január 24-én. Ez a megemlékezés éppen azon a napon készült róla, amely napon gyászistentiszteleten búcsúznak tőle az amerikai reformátusok ezrei. Mi magyar reformátusok is gyászoljuk őt és gondolatban odahelyezett koszorúnk szalagjára ezt a jézusi igét írjuk: „Én dicsőítettelek téged a földön; elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. És most dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt már, mielőtt a világot megteremtetted volna.”(Ján 17,4-5)

 

Ez az ige jól illik ide, mert jól érezteti azt az alázatos, mélyen hívő és imádságos lelkületet, amely Osterhaven professzort áthatotta. Számunkra oly különös és megható, hogy egy egészen más nemzet fiaként, egy egészen más nép kultúráján nevelkedve megtudja és megismeri a tőle távol élő, az ő népéhez képest oly piciny magyarság mély érzéseit, gondjait, s ezzel együtt ráérez a magyar reformátusság nagy szívfájdalmára, a Sárospataki Református Kollégium elvesztésére. Érzékeny lelkével korán fölismeri azt, hogy a pataki lelki-szellemi-hitbeli örökség közös azzal, amit ő is vall. Ez vezette őt abban a fáradozásában, hogy a pataki ősi Kollégiumot vissza kell nyerni arra célra, amelyre azt Isten szánta: a reformátori örökség hordozására. Ezért lankadatlanul imádkozott, s a hittel elmondott kéréséhez „cselekedeteket is ragasztva”, létrehozta Amerikában a Sárospataki Kollégium Baráti Körét (Friends of Sarospatak Academy). Ez a baráti kör valóban hitt a hihetetlenben, reménykedett a reménytelenség ellenére, bőkezűen adakozott és segítette a pataki iskolát a rendszerváltás előtt is és után is. A motorja, a szíve, a lelke ennek a körnek Osterhaven professzor volt, akiben mindnyájan megbíztak, mert olyan volt közöttük, „mint aki látta a láthatatlant”. Barátaival együtt igen jelentős szerepet játszottak a Sárospataki Kollégium 20. századi újbóli megalapításában. Emlékszünk még rá jól, milyen boldogság volt számukra is az ősi Kollégium visszanyerése 1990-ben.

 

Maurice Eugene Osterhaven előbb a Hope College-ban és a Western Theological Seminary-ban tanult bölcsészetet és teológiát, majd a híres Princeton Theological Seminary-ban szerzett teológiai doktori fokozatot 1948-ban. A holland eredetű Reformed Church in America Raritan-i Egyházmegyéjében szentelték lelkésszé 1943. május 6-án. Európában is végzett kutatásokat a baseli, a göttingeni és utrechti egyetemeken. Tanulmányai közben ismerte meg magyar származású feleségét, Margaret Nagy-ot, aki a Felvidékről gyermekkorában árvaként került az Egyesült Államokba amerikai-holland nevelőszülőkhöz.(Ez itt tévedés!!! Javitandó az angol alapján, amit Janice küldött 2004. június 19-én e-meilben) 1942. június 11-én kötöttek házasságot. Négy gyermekük született: David Earl, Ellen Jane, Calvin Eugene, Janice Elizabeth. A legkisebbik gyermekük, Janice Elizabeth az édesapja kívánságára eljött az akkori sárospataki állami gimnáziumba tanulni, majd Budapesten is végzett tanulmányokat, s így kitűnően megtanulta a magyar nyelvet. – A családfő előbb lelkészi szolgálatot végzett 1943-45 között, majd tanított a kaliforniai Pasadenaban, a dubuque-i teológián és intézeti lelkész volt a Hope College-ban 1952-ig, s ekkor a Western Theological Seminary szisztematika professzorává választotta. Az 1986-ban történt nyugalomba vonulásáig mindvégig e híres teológiai egyetem professzoraként szolgált.

 

A saját egyházában számos tisztséget töltött be. A Teológiai Bizottság tagja volt 1957 és 1963 között, majd 1969-től 1972-ig. E holland eredetű amerikai református egyházban meghatározó egyéniség volt. Ő maga kellő nyitottsággal és mégis a hitvallásos örökséghez való ragaszkodással művelte a teológiát. Mély érzésű, odaadó és elszánt hitű, imádkozó lélek volt. A Michigan-ben élő holland származású emberek a mi amerikai magyarságunk számára is reménységet nyújtó például szolgálhatnak azzal, hogy bár az anyanyelvük az amerikai angol lett, de a közösségi életükben, a kultúrájukban, a gondolkodásmódjukban, a hitükben bizony gazdagon őrzik ma is az ősök által Hollandiából hozott örökséget. Ennek a nagyszerű amerikai „holland vidéknek” volt Osterhaven professzor kimagasló alakja, intellektuális szempontból is egyik nagyformátumú gondolkodója, nem különben lelki vezére. De ő az egyetemes reformátusságnak is nagyrabecsült teológusa volt. A Református Világszövetség Teológiai Bizottságának tagjaként vett részt a katolikus-református és a lutheránus-református párbeszédben. Abban az időben ezekre a dialógusokra valóban a legnagyobb tudású teológusokat küldték.

 

Osterhaven professzornak számos könyve, tanulmánya és gyűjteményes szakkönyvekben olvasható írása látott napvilágot. Könyvei közül híresebbek:  A keresztség értelme (1956), A hitvallásunk és a hit viszonya (1963), A református hagyomány lelkisége (1970), Az egyház hite (1982), Isten öltözete: a természetről szóló teológiai tanítás (1985). A tudományos munkáján túl az ottani Református Szemle (The Reformed Review) folyóirat szerkesztője volt 1966-tól az 1990-es évekig, de állandó rovata volt a The Church Herald folyóiratban is. Tudományos tevékenységét számos helyen elismerték. Sárospatak már 1948-ban tiszteletbeli professzorává választotta, s ezt 1996-ban megújították. A Hope College-tól 1984-ben, a Northwestern College-tól 1985-ben, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemtől 1990-ben és a Western Theological College-tól 1999-ben díszdoktori címet kapott.

 

Munkásságával kapcsolatban meg kell említenünk két magyar vonatkozású dolgot. Ő igen jól ismerte Nagy Barna sárospataki teológiai professzort. Nemcsak azért, mert Nagy Barnát a magyar egyházi vezetők félreállították, hanem az ő ragyogó tehetségét fölismerve, Osterhaven professzor megírta az életrajzát és bemutatta munkásságát a Reformed Review-ban. A reformáció óta magyar református teológusról ilyen értékelés és igazmondó írás nem jelent meg külföldön. Ez már Nagy Barna halála után jelent meg. – A másik esemény, amiről szólnunk kell, szintén a teológiai oktatáshoz kötődik. Osterhaven professzor nagyon örült annak, hogy Az egyház hite című könyve Czeglédy Sándor és Gaál Botond debreceni professzorok fordításában megjelent magyarul is 1995-ben. E műve tulajdonképpen tankönyvvé vált Sárospatakon és Debrecenben egyaránt.

 

Személyiségéhez hozzátartoztak a kedvtelései is. Még a hetvenes és nyolcvanas éveiben is szervezte és élvezte a vadvízi evezőstúrákat és szeretett a víz közelében pihenni. Észak-Ontario tavait és rakoncátlan folyóit kiválóan ismerte, hullámait kenujával valósággal meglovagolta. Gyakran vitte ezekre a túrákra magyar barátait, talán legtöbbször az Újszászy család valamelyik tagját. Több mint fél évszázadon át volt aktív cserkész, olyannyira, hogy az amerikai Gerald Ford Cserkésztestület vezetőségi tagjává választották. Mindenhol sportosan és fiatalosan jelent meg. Élénk gondolkodását elbűvölte a természet, melyről igen szívesen olvasott és gondolkozott szabad óráiban. A rohanó folyók, a magas sziklák, a csodálni való élővilág, a madárhangok, a kenu mellett elhaladó vadkacsák és hattyúk, s minden, amit látott, gyönyörködtette és pihentette őt. Egyszer azt mondta, hogy ezt a csodásan megteremtett világot csak áhítattal és csendben tudja nézni, és még a kenuzás közben is Istent dicsőítő imádságot szokott mondani a természet szépségéért. Otthon pedig a zenehallgatás jelentett számára alkotó nyugalmat. A debreceni Kántusunk 1986. évi amerikai útjának egyik programját ő szervezte Holland, Michigan-ben.

 

Mit jelentett számunkra Osterhaven professzor személye? Nekünk magyaroknak sokáig ható példaként marad meg alakja és emlékezni fogunk életének tanulságaira. Jelesül arra, hogy ha keresztyénnek valljuk magunkat, a reménységet még a legreménytelenebb helyzetekben sem szabad föladnunk, mert Isten nem szégyeníti meg a Krisztusban reménységgel kitartó embert; ha reformátusok vagyunk, akkor a hitünkben soha nem szabad szárnyaszegetté válni, hanem ellenkezőleg: kitartóan kell munkálkodni azon az ügyön, amelyet imádságban elkértünk Istentől; ha pedig magyarnak valljuk magunkat, akkor őrizzük magyarságunkat hűséggel és ha bármilyen körülményeket ad is elénk Urunk az Ő szabad tetszése szerint, maradjunk meg magyarnak és munkálkodjunk népünk, nemzetünk jobb jövőjén a Tőle kapott kegyelmi eszközökkel. – A Debreceni Református Hittudományi Egyetem egy ilyen nagyszerű keresztyén személyiséget, kiváló tudóst és a magyarság nagy barátját ismerte föl Maurice Eugene Osterhaven professzorban, amikor 1990-ben díszdoktorai sorába választotta. Valóban olyan volt, mint akire ráillik az ige: dicsőítette az Atyát e földön, és elvégezte a munkát, amelyet rábízott, hogy elvégezze! Emléke legyen áldott közöttünk is nemzedékről nemzedékre!

 

Debrecen, 2004. január 28.