Dr. Gaál Botond honlapja

Egy jóbarát gondolatai Széles Lajos fotókiállításán

Gaál Botond

 

 

 

Nagytemplom, 2001. január 14.

 

 

Kedves Vendégeink!

 

Nagytemplomi keleti toronytermünk most egy olyan fotográfus kiállításának adott helyet, akit gyülekezetünk is jól ismer. Széles Lajos Mester utcai presbiter testvérem és barátom képei vesznek körbe bennünket, s ezzel együtt körbefog és összefog mindnyájunkat hazánk ismert tájainak, beleértve Erdélyt is, megörökített emléke, s a közel-múltunk történéseinek egy rövid idői szakasza.

 

    Először illik bemutatnunk a képek készítőjét. Széles Lajos Hajdúszoboszlón született szegény családban, szüleinek kilencedik, legkisebb gyermekeként. Mindig meleg érzésekkel gondol vissza szüleitől kapott tiszta szeretetre, a szegénységben is boldog családi légkörre, édesapjának, testvéreinek munkás kezeire, édesanyjának gondoskodó forgolódására és hitében buzgó példaadására. Az iskoláit is jó eredménnyel végezte otthon és Debrecenben, majd műszaki alkalmazottként dolgozott először a Debreceni Erőműben, hosszabb ideig pedig a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalatnál, s innen ment nyugdíjba. Azt írja egyik emlékező írásában: „Gyermekkorom óta szerettem a természetet, a mezőt, a tájat, a falu végén legelésző nyájat, csordát, nagyon szerettem apám lovait. Szerettem a felhőt, a fényt, az esőt és mindent, amit Isten adott a teremtésben. Szerettem a hittanórákat, a teremtésről szóló magyarázatokat, a bibliai történeteket. Később, már felnőtt koromban presbiter lettem, majd mindmáig egyházmegyei tanácsos és főszámvevő.”

 

Széles Lajost egy mindig derűs egyéniségnek, jó humorú barátnak ismertem meg. Őszinte barátságunk akkor kezdődött, amikor három gyermekét a Református Gimnáziumba íratta, én pedig tanára is voltam kettőnek. Ez a mindig reménykedő, örök optimista, mindenben jót kereső keresztyén személyiség a munkahelyén a mord időkben is megmaradt annak, akivé őt a  Teremtő Ura alkotta. Munkatársai, barátai egy bibliásan puritán bizonyságtévő életű embernek ismerhették meg, aki szívében hordozta az Úr Jézus Krisztust, és nem vágyott magas poziciókra, hanem vállalt szolgálatot ott, ahol tudott, akkor és amikor kérték. Kapott üzemi újságírói és sajtófotós feladatokat, egyik újra-alapítója lehetett a Debreceni Városi Fotóklubnak 1959-ben, s megannyi országos fotókiállításra küldte el képeit, amelyeken aranyérmeket, plaketteket, díjakat nyert. Az üzemi fotókörök versenyei révén neve ismertté vált széles körben. A magyar és német nyelven kiadott „A tiszántúli áramszolgáltatás története 1988-1996” című nagy albumban 210 fotója jelent meg, öt fejezetet pedig Széles Lajos írt. Eddig Nyíregyházán, Hajdúszoboszlón, Erdőbényén és a Debreceni Kodak-Fotógalériában volt kiállítása.

 

(Számomra mindig úgy tűnt, hogy ő a megtestesült fiatalosság. Amióta megismertem, ugyanilyen fiatalnak látszik. Hogy hány éves, azt olyan formában mondanám el, ahogyan ő is tenné a humorával fűszerezetten. Valahogyan így! – Éveinek száma annyi, hogy abban benne foglaltatik a bibliai teljesség. Eddigi életének egy ötödét élte le, amikor kapott az egyik bátyjától egy fényképezőgépet. A további négyötöd részében rendre csak fotózott, mindmáig. Én akkor lettem a fiának tanára, amikor ő olyan idős volt, mint én most. Ebből mindenki kiszámíthatja, hogy Széles Lajos most már elérte a 90. —————- zsoltárban említett kisebbik kerek évszámot! – Ezt röviden úgy is lehetett volna mondani, hogy a múlt hónapban volt a 70. születésnapja  és ebből az alkalomból Isten sokáig éltesse!)

 

Munkássága alapján ő nem sorolja magát a fotóművészek közé. Ahol tehette, mindenütt fényképeket készített: a munkahelyén, az egyházi életben, a családjában és ahol családjával megfordult: a szép tájakon. Most elkövetkezett az idő, hogy végre egyházi keretek között is egy kiállítással tiszteljük meg hitvalló presbitertársunkat. – Az itt kiállított anyag tulajdonképpen válogatás egy nagyobb életműből. Az egyházi vonatkozású képeket nem is igen lehetett látni más helyeken, de igazából nem is máshol, hanem itt van a helyük. Ezeknek komoly dokumentum-értéke van. Aztán következnek az erdélyi tájak, a téli tájképek, a gyermekfelvételek, a zsánerképek, a hegyaljai tájak és templomok, a virágfelvételek, a mindig titokzatos orvosi rendelő, a csak fekete-fehérben mutatható 1970. évi szamosmenti döbbenetes árvízi látvány, s mindjárt utána a 100.000 Volt című fotó köré szedett műszaki képcsoport, és e „súlyos” képek után ismét visszatérünk az erdőbényei nyugalmas tájra, s végül kitárul előttünk a jövő az egyik unoka fényképein.

 

Ezek a fotók így körbejárva valamiképpen tükrözik a fotografálás történetének egyes fázisait. 1839-től, Daguerre találmányától kezdve sok évtizeden át a fényképezés a dokumentálást szolgálta. Tamus István festőművészünk mondta el, hogy pl. a lovak festését is megkönnyítette a róluk készített sok pillanatkép, ugyanis mozgás közben nehéz volt az izmok helyzetét megfigyelni. Maguk a festők is, mint pl. Barabás, Borsos, vagy Munkácsy is gyakran készítettek fotókat egyes alakok megfestéséhez, csak erről szemérmesen hallgattak. Inkább a nagy tudósaink zengtek dicshimnuszokat a fotózásról, mint a megfigyelt jelenségnek a rögzítéséről; Pl. Lóczy Lajos földrajztudósunk, Konkoly-Thege Miklós csillagászunk, Eötvös Lóránd fizikusunk több tízezernyi felvételt készítettek. Még József főherceg is szenvedélyes „fényképíró” volt. Az amatőr fotózás és a fototechnika fejlődésével természetesen merült fel a művészi fényképezés szabadsága és igénye is. Egyre inkább kezdett előtérbe kerülni a készítő személye, maga az alkotás milyensége, tartalma, értelme. Mint a festészetben már érvényes volt, a fotózásban is egyfajta szemléletváltás következett be, amit az Arany János-i  jelmondattal lehetne kifejezni: „nem a való, hanem annak égi mása!” kell, hogy sugározzék a fényképről is. Thomas Mann pedig egyenesen a művészi fényképezőről írja: „Az egyes tárgyat a jelenségek tömegéből kiválasztja, elszigeteli, kiemeli, jelentőssé teszi, lelket ad bele: szeretném tudni, mi mást csinált valaha a művészet, mi mást csináltak a művészek?”    – Széles Lajos legutóbbi kiállításán mondta Máthé András fotóművészünk: „Az életből merített képek. Jó meglátásúak, a témák széleskörűek, jó a mondanivalójuk. Elgondolkoztatóak, vagyis több van mögöttük, mint ami a képeken látható.”

 

Én is azt a kérdést teszem most föl, hogy a képek kapcsán milyen többletről beszélhetünk. Sok kép ezen a kiállításon szép dokumentum. Tényleg az történt, és úgy történt, amint az a képen látható. Ha azonban komolyabban megnézzük a székelyasszony fotóját, vagy a 110 éves néni arcát, az árvízi képeket, az áramszolgáltató munkásait, az erdélyi őszi tájat, a napraforgó táblát, a vásárból hazamenő asszonyt és kisfiút, akik egymás kezét fogják, akkor feltétlenül az juthat eszünkbe, hogy azok a képek többet kifejeznek, mint amit mi szóban képesek vagyunk elmondani. Azok a képek többről árulkodnak, mint amit mi szavakkal ki tudunk fejezni. Másképpen szólva, a fotó készítője többet tudott, illetve többet látott a jelenet rejtett hátterében, mint ahogyan arról a kép nekünk beszél. Ezért is kapta lencsevégre! Ugyanis, a székelyasszony nézésében lehetetlen nem észrevenni az elnyomatásban és az „idegenek babiloni fogságában” is megőrzött régi tisztességet, vagy a napraforgó táblán ugyan megszámlálhatatlan virágot látunk, de van ott egy különös virágszál is, amely, illetve aki a kép készítőjének nagyon kedves, aki túlmutat a természet szépségén is. Ugyanígy vagyunk azzal a képpel is, amely egy fiút és egy lábát elvesztett asszonyt láttat, a mérhetetlen nyomorúságban is a megtartatásban bizakodó két arcot, két emberi életet, akik sorsuk ellenére talán boldogabbak, mint mi itt összesen. Ez az a többlet, ami rajta van a képen, de a készítője, Széles Lajos is érezte ezt, mert nem bírta megállni, hogy ne írja oda gondolatait a kép alá. Az a szöveg pedig tulajdonképpen arra utal, hogy az érzékelt valóságon túl van egy még igazabb, még valóságosabb valóság, és erről ne feledkezzünk el. Akkor lesz igazi az alkotásunk, ha a világot és mindent ezen a világon a maga átfogó egészében látjuk, azaz a teljes valóságában, ahogyan a költő ki tudta fejezni: annak égi másával együtt. Korunk modern személyiségvizsgálatai és az értelmi megismerés mibenlétének kutatásai azt mutatják, hogy az ember tényleg képes erre, mert kiderült, hogy az ember valójában többet tud, mint amit szavakkal ki tud fejezni. Az ember képes arra, hogy százezer ember között is felismerje azt az arcot, akit korábban már látott. De hogy ezt miképpen teszi, vagy minek alapján ismeri föl, arra a kísérletben résztvevők közül senki nem tudott eddig válaszolni. Pedig egyszerű a válasz: sohasem részleteket látunk, hanem a valóság egészét, nem az arc részleteit, hanem az egész ábrázatot, a teljes tekintetet ismerjük föl. Úgy is mondhatnánk: mindazt, ami a „fényképarc” mögött van. Az tehát a művészi fotó, amely a kép mögött rejtőzködő valóságot is láttatja mint amivel együtt alkotja a teljes egészet.  És itt érkeztünk el ahhoz, amit Széles Lajos presbitertestvérem úgy jelzett a meghívón, hogy odaírta a Mózesnek adott figyelmeztetést: Vigyázz, olyan legyen a Szent hajlék, amilyennek megmutattam neked a Sinai hegyen. Olyan mintára készítsd, ahogyan azt láttad! Másképpen: Én az Úr, vagyok a Te Istened, és én veled vagyok! Az a hajlék Isten és az ember közötti kapcsolatnak lesz a valóságos jele! Ezért olyan legyen az alkotásod erről a világról, hogy az mutassa meg az Alkotójának dicsőségét, necsak az alkotás emberi nagysága lássék rajta, hanem az Alkotónak is a bölcsessége! Olyan legyen tehát minden a keresztyén ember látásában, alkotásában, hogy az ne a teremtettségi mivoltú ember becsvágyát dicsőítse, hanem mutasson rá arra, aki mögötte és fölötte van, aki alkotta azt az Ő tetszése és jókedve szerint.

 

Én ezt láttam meg Széles Lajos barátom munkáiban. Azok megtekintésekor arra a keresztyén alázatra és derűre szeretném fölhívni a figyelmet, amely szerint őmaga is éli az életét, s hitben vallja velem együtt azt, amit ezen a vasárnapon olvastunk az istentiszteleten a 119. zsoltárból: „Uram, néked szolgál a mindenség!”