Dr. Gaál Botond honlapja
Szabó István emberi és tanári alakja
1926 tavaszán egy édesanya fölkereste Békés város református papját, Karácson Andrást, akinek elmesélte sorsukat. A kamutkerti tanyán élnek, három gyermeket nevelnek, Istvánt, Jánost és Juliannát. István miatt jött, aki a békési tanyák közötti kertségben lévő elemi iskolát szép eredménnyel kijárta. Már 13 éves. A kommün idején kellett volna iskolába mennie, de a zavaros és veszélyes idők miatt csak 8 éves korában engedték neki elkezdeni az első osztályt. Lelkesen tanult és 5 elemi osztályt végzett, így már 3 évet veszített, de az anyai szív leolvasta gyermeke arcáról, mennyire vágyakozik a továbbtanulásra. Hát ezért jött el, mert ki-máshoz fordulhatna bizalommal, ha nem a lelkészéhez. Karácson András azzal búcsúzott el az édesanyától, hogy „ne aggódjon semmi felől, mert ősszel gimnazista lesz a fiából”. Szeptemberben csak a beiratkozási díjat fizették ki a szülők és a további 8 év alatt egy fillért sem kellett áldozniuk reá. Nyilván a szorgalma és a tehetsége miatt. A békési gyülekezet bibliakörös tagjai is kézről kézre adva segítették évekig a szegény sorból jött gyermeket. A lelkészük megszervezte a gyülekezet támogatását, amelyre mindig olyan mély hálával emlékezett Szabó István. A nehézségeket csak fokozta, hogy IV. osztályos gimnazista korában özvegyen maradt édesanyja. Felsőbb éves diákként már saját tanítványa is volt, így amikor édesapja meghalt, anyagilag is tudta segíteni édesanyját és két testvérét. A Békési Református Gimnáziumban tett jeles érettségivel ment aztán tovább 1934-ben, amikor is fölvették a debreceni egyetem magyar-latin tanári szakára és egyúttal a Kollégium Református Tanárképző Intézetébe, mely 5 éven át nyújtott számára ingyen lakhatást és étkezést.
Szabó Istvána békési gimnáziumi évek alatt az iskolai élet minden részletét megfigyelte, tetszett neki a fegyelem, az osztájyfőnökének pontossága, a felsős diákok által fenntartott rend, az istentiszteletre járás, a vallástanárának puritánsága és nyitottsága, a mennyiségtan tanárának precízitása, az igazgatójuk szigorral szerető egyénisége, s általában a szép magyar beszédre törekvés és világos magyarázat a tanórákon. Őmaga is valósággal szívta magába ezt szellemiséget, csakhamar az önképzőkör jegyzője és a Bethlen Gábor Ifjúsági Egylet elnöke lett. Az elvetett magvak jó talajba hullottak, mert engedte magát nevelni, s így iskolája őt szellemi-lelki-erkölcsi igényességre nevelhette, s ez volt a legértékesebb útravaló a felsőbb tanulmányokhoz.
Debrecenben egy minden tekintetben jól előkészített „ifjú alany” került Csűry Bálint professzor kezébe, aki aztán erőteljes egyéniségével egész pályáját meghatározó tudós-tanárt formált belőle. Megszerettette anyanyelvünk szépségét, törvényeit, és felkeltette érdeklődését a nép nyelve iránt. ErreSzabó Istvánmár gimnazista korában is érzékenységet tanúsított, s most eljött az ideje a kibontakozásnak. Ehhez nyújtott számára termékeny időt és alkalmas légkört a Református Tanárképző Intézet, ahol a nemzeti, társadalmi, tudományos és politikai kérdések megbeszélésére is kiváló lehetőség nyílt.Szabó Istvánekkor végleg belegyökrezett a református iskolaügy talajába és folyton gyarapodva gyümölcsöt termő fává nőtt.
Gyorsan végigtekintünk a pályáján. Amint a diplomáját megkapta, 1939-ben behívták rövid katonai szolgálatra, ezt követően iskolánkba került internátusi tanárnak, majd másfél évig a miskolci Lévay József Gimnáziumban tanított. 1940 nyarán újból behívót kapott és részt vett a magyar királyi hadsereg Erdélybe történt bevonolásában, egészen Kolozsvárig. 1941-től újra itt találjuk Debrecenben, gimnáziumunk tanára lett. 1944. január 10-én ismét behívót kapott és Galiciában részt vett néhány ütközetben, majd mint karpaszományost Jutason továbbképzték és az őrmesterré előléptetett katonát társaival együtt bevetették a szovjet csapatok ellen. Ekkor Tököl községnél haslövéssel megsebesült, kórházba került és amikor meggyógyult elvitték hadifogságba, ahonnan 1948. július 17-én tért haza. Rendes tanárként fogadták vissza gimnáziumunkba és ilyetén dolgozott az 1982-ben történt nyugalomba vonulásáig. Még nyugalmazott tanárként is velünk maradt 1989-ig. Közben 1965-től 1974-ig ő töltötte be az igazgatóhelyettesi tisztet három cikluson át. Viszontagságos életútja ellenére sem feledkezett meg édesanyjáról, akinek a fizetése egy részét folyamatosan elküldte Békésre. 1950-ben kötött házasságot Szakács Jolán gimnáziumi igazgatói hivatalvezetővel, 1954-ben született István fiúk, aki családjával együtt itt van közöttünk.
Ki volt Szabó Istvántanár úr? 1985-ben együtt autóztunk el a békési egyházmegye közgyűlésére. Útközben sokat beszélgettünk, bejártuk egy kicsit a szülőföldjét, amelyről korábban oly szépen írt: „Szülőhelyem, az egykori kamutkerti (mai kamuti) táj ma is kedves számomra, ennél szebb alföldi vidék nem létezik előttem. Ez a tanyavilág, Békés város nyugati határa, közel van azokhoz a régi betyárok (Rózsa Sándor) járta tájakhoz, amelyek még őrízték gyermekkoromban az elmúlt századok népi hagyományait, a dalokat és mondákat.” Igazából itt tudjuk őt tetten érni és megragadni, megérteni tanári egyéniségét. Sokakban él az emlék Pista bácsiról, de csak kevés diákja tudta/tudja, hogy ő igazából egy tudós tanár egyéniség volt, akit Csűry Bálint indított el ezen az úton Imre Samuval, Balassa Ivánnal, Végh Józseffel, Kovács Istvánnal. Már a „Békés helynevei nyelvtörténeti szempontból” diplomamunkájával felhívta magára a figyelmet, majd az Ikerítődés a békési népnyelvben címmel publikált értékes tanulmányt 1939-ben. A később nevessé vált O(trokócsi) Nagy Gábor nyelvész tanárunk csak erősítette benne a tudományművelés szándékát. Szabó István tanár úr egyre nagyobb tekintélyt szerzett a kiváló népnyelvkutatók között. Ő maga ezt írta arról a korról: „A 40-es évek eleje tele volt a magyar szellemi élet pezsgésével. Akkori fiatalok: dolgozni akartunk a népi írók ösztökélése nyomán a népi felemelkedésért, ki-ki a maga területén és helyén, politikai pártokon kívül.” Mármost a maga helyét ebben pezsgésben ő a saját iskolájában találta meg, ahol „kiváló, tudós tanárok is voltak az idősebbek közt, a fiatalok pedig követni szerették volna őket” – amint fogalmazott később. Számára a terület pedig kínálta magát a népnyelvi kutatásban. Először – Végh Józseftől átvéve a feladatot – az önképzőkörrel bekapcsolódott a néprajzi és tájnyelvi gyűjtésbe, melyet az Országos Néprajzi Intézet külön kötetként adott ki „Táj- és Népkutatás a középiskolában” címmel. Ekkortájt lett tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, s a Magyar Népnyelv című lapban megjelent egyik leginkább figyelemre méltó írása a szülővárosa, Békés nyelvéről „Az í-zés esetei a békési nép nyelvében” címen. Erről a fontos írásáról maga így vall: „amelyben mintegy befejeztem Arany Jánosnak ’Az é-t í-re váltó tájszólásról’ című írását békési beszédre alkalmazva.” A következő lépés már a doktorálás lett volna a Békésben végzett népnyelvi kutatásai alapján, amellyel majdnem el is készült, de a háború, a sebesülés és a fogság ebben megakadályozta. Sőt, szépen ívelő pályáját ez derékba is törte, mert az 50-es években csak a kommunista elvek szerinti táj- és népkutatást engedték, a Csűry-iskolát lényegében bezárták.
Tudományművelési szempontból Szabó Istvántanár úr akkor villanhatott föl újra, amikor a 60-as és 70-es években felkérést kapott az új bibliafordítás nyelvhelyességi munkáinak elvégzésére. Az egész Újszövetséget ő tekintette át, az Ószövetségből csak Ézsaiás, Jeremiás, Jeremiás siralmai, Dániel és Jób könyve esetében kérték a nyelvi segítségét. Ennek kapcsán dolgozott együtt Lőrincze Lajossal is. Nekem többször is említette, hogy az un. új bibliafordítás igazából „nyelvi reviziónak” volt tekinthető. Sok javaslatát nem fogadták el, ezt sajnálta. Egyszer azt is elmondta, hogy a Miatyánkot ő csak olyan szöveggel mondja továbbra is, miként azt az édesanyjától tanulta. Így vissza is jutottunk szülővárosába, Békésre, melytől 1980 táján felkérést kapott a készülő monográfia egy fejezetének társszerzős megírására „Békés földrajzi nevei” címmel. Ez volt az utolsó nagyobb tudományos munkája, amely Békés város néprajza című kötetben jelent meg 1983-ban.
Íme, előttünk van az a Szabó István, akiről nem sokan tudták, hogy a magyar nyelv ilyen komoly tudósa. Arany Jánosvolt számára a mérték. Ő maga is gyakran ismételgette szeretett professzora, Csűry Bálint mondását: „Arany Jánosa magyar nyelv páratlan művésze”. De a tanórákon bizony ő külön időt szánt Ady istenes verseire, nagyon szerette magyarázni Berzsenyi Fohászát: [Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, De szemünk bele nem tekinthet.], vagy Tompa Mihály elfeledtetett verseit: A gólyához vagy A madár, fiaihoz. Tanította ő József Attila agyonhallgatott Istent dícsérő verseit is, sőtSzabó Dezső legértékesebb villanásait is megemlítette. Nekünk pedig a tanári szobában részleteket olvasott felSzabó Dezső különös írásaiból. És akkor még nem is szóltunk arról, mennyire szerette Vörösmartyt, Móriczot és Oláh Gábort. Oly sokat akart átadni az óráin, hogy rendszerint időzavarba került, olyannyira, hogy még az érettségire való felkészülés idején is pótolgatta a tananyag egyes részeit.
Mint tanár, különös egyéniség volt. Pedáns ember lévén, nagyon nem bírta a rendetlenséget, s ilyenkor gyakran éktelen haragra gerjedt, viszont a bajba jutott diákhoz végtelenül le tudott hajolni. Sok ilyen szép esetet tudnánk említeni.
A fiatalabb diákok számára, akik már nem ismerték őt, egy elképzelt jelenettel lehetne Pista bácsit modellezni. Tegyük fel, hogy ő mint igazgatóhelyettes jön fel az iskolába és a folyosón meglátja egyik diákunkat, a maskarába öltözött Byalex-t. Szinte magunk előtt látjuk, hogy a vérnyomás föl, az idegrendszer megfeszül, a hangerő emelkedik és szent haraggal fölkiált: O tempora, o mores! Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Biztos vagyok benne, hogy Byealex-szet nyomban kizavarná az iskolából, sőt kergetné egészen a város határáig és csak ennyit mondana neki: Good-Byealex! Isten veled! És még a harangot sem engedné meghúzatni neki.
Szeretett jókedvű lenni, remek humora volt, a tanári szobában őt úri emberként tiszteltük. Csodálatosan szép írása volt. Egyszer láttam egy édesapámhoz írt levelét, amelyben hívta Mátraházára a július végi üdülési turnusra, de írt pár sort a bátyám előmeneteléről is, akit rendszerint Nicolaus Gallicus-nak szólított. A levelet eltettem magamnak és amikor 15 éves koromban a magyar tanárom kívánságára újból megtanultam írni, akkor az ő betűit másolgattam, ezért még most is bármikor kézzel írok valamit, Pista bácsi mindig velem van.
Ha visszagondolok rokonszenves alakjára, benne a 20. századi magyarság sorsát látom visszatükröződni. Egy tehetséges magyar ember sors-hányódása van előttünk, aki a nélkülözések közepette is a maga természetes intelligenciájával és mély hitével megküzdötte az életét, „ama nemes harcát megharcolta, futását elvégezte” a megelégedett ember beteljesedéséig. Gyülekezeti presbiter és zsinati tag is volt. Tehetsége és tudása alapján őt egyetemi mércével lehetne mérni, de – a zsoltárossal szólva – az ő „része is kies helyre esett, s örökségként” Isten végzése szerint neki a Debreceni Kollégium jutott. Nehéz időkben tanusított hűséges helytállását csak most látjuk tisztábban, amikor születésének 100. évfordulójára emlékezünk. Éppen 20 éve temettük. Szinte beteljesedett rajta Kányádi Sándor gondolata a magyar ember sorsáról: „A világnak olyan szögletin élünk, ahol csak holtunkban adják ki a bérünk!”Szabó Istvántanár úr bérét csak mi tudjuk kiadni, a tanítványai: szívünkben hordozzuk áldott emlékét!