Dr. Gaál Botond honlapja

Nagypénteki igehirdetés

 

 

Lekció: Zsolt 22 vagy Mk 15,20-32a

 

Előima: Hozzád kiáltunk Urunk és benned bízunk, mert te irgalmas Isten vagy és ismersz bennünket jobban, mint mi saját magunkat. A zsoltárossal együtt mondjuk el mi is, hogy születésünk óta gondod volt reánk, anyánk méhéből te formáltál életre bennünket (Zsolt 139), s ezt köszönjük neked. Köszönjük most különösképpen azt, hogy velünk maradtál életünk során, fogtad kezünket, láttattad dicsőségedet és elhívtál bennünket az örökéletre. Most eljöttünk szent házadba, hogy megemlékezzünk hatalmas tettedről, amelyet a golgotai kereszten vittél végbe a mi szabadításunkra. Légy áldott azért, hogy megkönyörültél bűnös életünkön és adtad Szent Fiadat érettünk, hogy mi éljünk őáltala. Lelked erejével értesd meg velünk a kereszt titkát, hogy a nagypénteki eseményben ne az emberi szomorúságot és döbbenetet lássuk, hanem a te jóságodat és kegyelmedet érezzük meg. Kérünk ezért, végy körül bennünket és vezesd gondolatainkat, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének értelmét felfogjuk, azt szívünkben forgassuk és bűneink megbánása után eljussunk a feltámadás örömének elfogadásához. Várjuk, hogy igéddel ezt megcselekszed bennünk. Egyetlen és egyszeri áldozatod érdeméért kérünk: Ámen.

 

Textus: Mt 27,45-46

„Hat órától kezdve pedig sötétség lett az egész földön kilenc óráig. Kilenc óra tájban Jézus így kiáltott fel: Éli, Éli, Lama Sabaktáni! Azaz: Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem?”

 

 

Kedves Testvéreim! Szeretteim a Krisztus Jézusban!

 

A nagypénteki esemény leírásában vannak olyan elemek, amelyekre különösen is rácsodálkozik az emberi értelem. Önkéntelenül és nyugtalanul keresi rá a magyarázatot mindaddig, amíg valami megnyugtatót nem tud válaszolni. Ezek közül a titokzatos események közül való az, amikor Krisztus keresztre feszítése után, de még halála előtt sötétség borul a tájra. Ugyanígy gondolati problémát jelent az embernek, hogy Krisztus halála utáni közvetlen pillanatokban a templom kárpitja ketté hasad, majd földrengés támad a vidéken. A földrengést még csak lehet magyarázni, a templom kárpitjának ketté hasadását már alig, de még kevésbé magyarázható a sötétség keletkezése. Nagyon sokan próbálkoztak már ennek a megfejtésével természettudományos alapon, de nem sok sikerrel. Csillagászati jelenségről nem lehet szó, mert fényes nappal, dél tájban kezdődött, méghozzá egy olyan időszakban, amikor újhold volt. Ilyenkor pedig a Hold és a Föld állása a Nap irányából nézve olyan, hogy nem jöhet létre napfogyatkozás. Mit mondhatunk hát, amikor a tudomány sem tudja magyarázni?

 

Krisztus szenvedésében részt vesz a teremtett világ

 

Azt látjuk, hogy Krisztus születésekor is az isteni testetöltés eseményében részt vesz a mindenség, jelezvén, hogy Krisztus uralma kiterjed a mindenségre. Ugyanez a tény van most a szemünk előtt a Golgotán. Csodának kell neveznünk azt, ami itt történik. Sötétség lesz fényes nappal és nincs ide illeszthető természeti esemény sem, ami okozta volna. A csodának mindig az a lényege, hogy Isten nem teszi félre az általa teremtett mindenség törvényeit, hanem hatalmával uralja azt. Másképpen: hatalma van fölötte, mint minden fölött. Egy ilyen jelenséggel van most is dolgunk. Sokan úgy magyarázzák ezt a csodát, tetszett Istennek, hogy a természeti jelenség által mutassa meg közösségvállalását a szenvedő egyszülött Fiúval. Aztán azt a szép kifejezést is leírják többen, hogy ez a természet gyásza. De még közelebb kerülünk a dolog értéséhez, ha abból indulunk ki, hogy Jézus Krisztus mint a Fiúisten, mint a Szentháromság második személye, akire nézve, aki által és akiben teremtetett minden létező, Ura a természetnek is, Ura a mindenségnek. Az az élet, amelyet mi emberek élünk, nála volt, tőle származik, és most ebből a létből őt az emberek kitaszították. Szinte maga a természet figyelmezteti arra az embert, hogy ez ellenére történik. A természet is belejajdul ebbe a gonoszságba. Mintha ez a sötétség az ember lelkiismeretéhez szólna: lásd meg, rosszul tettél valamit, nem jó irányba megy az életed, bűnösek a gondolataid, vészes helyzetet idéztél elő, vigyázz! Nem véletlen, hogy a jelenlévők közül többen ezt be is látják és mellüket verték annak jeleként, illetve azt kifejezve, hogy rosszul cselekedtek, van mit megbánniuk.

 

A kereszt a történelem fordulópontja felé mutat

 

Most nem is kell sok időt eltöltenünk a sötétség jelenségének magyarázatával, vagy értésével, mert természettudományos alapon nem jutunk többre. Amit ez a leírás akar mondani, nem több, mint hogy a mindenség és benne ami történik, Isten vigyázó hatalma és kegyelmes ítélete alatt áll. A természeti jelenség mögött, amit tehát az ember láthat és tapasztalhat, azon túl van egy igazibb valóság, Isten mindenhatósága. Ezt kell meglátnunk ebben a golgotai elsötétülésben, mert erre akarja figyelmünket irányítani a különös jelenség. Itt valójában a világtörténelem fordulópontja felé mutatnak az események. Nem csak a látszatra kell figyelnünk, hanem arra is, ami mögötte van, amit csak a szellemünkkel és lelkünkkel ragadhatunk meg. S ehhez már élő hitre van szükségünk. Ami ugyanis Krisztus szenvedéstörténetében végbemegy, illetve a bűnös ember és a politikai hatóság vitájában látható, nem más, mint egy sarkaiból kifordult világ. A zsidók meg akarják védeni Istenüket Jézussal szemben, Pilátus pedig meg akarja védeni Jézust, az embert velük szemben, de végül is az emberi gyarlóság, a gyengeség, a gyávaság, a gőg, a jellemhiba és a gyűlölet győz, amibe Jézusnak bele kell halnia. Ha a rómaiakat és a zsidókat nézzük, – Mátyás Ernő sárospataki professzor szójátékával – a hitetlen emberség és az embertelen hit összecsapása ez. Nincs más út, mint a kereszt útja.

 

A Golgota felől jövő kiáltások

 

Testvéreim! Itt most figyelmünket arra kell fordítanunk, ahonnan a hangok jönnek: a Golgota felé. Jézus ugyanis nagy fennszóval kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Egyedül Jézus tudja, mi történik. Még a hozzá legközelebb lévők sem érzékelik ezt, ők is csak egyszerűen az emberi halál közelségétől rettennek meg. Azt látják szomorúan, hogy ennyit ér az emberi élet. A kereszthalál iszonyatosan szörnyű volt. Kibeszélhetetlen szenvedést és kínokat jelentett. Nem véletlen, hogy Mel Gibson a híres Passió című filmjében olyan kegyetlenül véres és brutális eseménynek ábrázolja. Ha belegondolunk, még szörnyűbb az, hogy a halálhoz közeledő ember szenvedéseit ott, közelről végignézik az emberek. Kegyetlen szív kell hozzá. Semmi emberi méltóság! – mondanánk ma. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet, ezt a mélységekig megalázott mivoltot vállalta Jézus értünk az Atya iránti engedelmességből. Mi csak beleborzadunk ezekbe az eseményekbe, de alig lehet fogalmunk a keresztre feszített ember gyötrelmeiről. Amerikában találkoztam egy mélyhitű kínai keresztyén emberrel. A barátom apósa volt. Korábban hallottuk róla, hogy rákos beteg volt, akiről az orvosok már lemondtak. Mégis megmaradt. Van ilyen eset! Erős lelkű, imádkozó lélek volt. Nagyon szenvedett a betegsége idején. Amikor arról kérdeztük, mennyire érzett fájdalmat, akkor szerényen elmondta, hogy a kínok közepette is Jézusra gondolt, milyen szenvedéseken mehetett keresztül a golgotai kereszten. Testvéreim! Vannak ilyen embertársaink, szinte szóhoz sem jutunk az eset hallatán.

 

Jézus úgy fejezte ki szenvedését, hogy még az utolsó pillanatban is az Atyához szólt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ezt a mondatot gyakran félreértették. Mintha ő nem lett volna egy az Atyával?!  Nem erről van szó. Jézus a kereszten a 22. zsoltár szavait mondta a szenvedései közepette. Így volt megírva ez „prófétikus” módon Isten szenvedő szolgájáról. Ez a mondat is onnan származik. Amikor a zsoltáros valami nagyon rosszat, valami szörnyűséget akar kifejezni, ezzel a keserves sóhajjal mondja el: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Jézus ezeket a szavakat idézte. Miért? Mert ez fejezi ki legjobban a zsidó vallásos életben a legborzasztóbb szenvedést. Ha valaki nagyon nagy fizikai vagy lelki fájdalmat élt át, úgy érezte, mintha távolra került volna Istentől. Mintha Isten is elhagyta volna, s ennél rosszabbat már el sem lehetett képzelni. Amikor pedig Jézus már nem bírta tovább a szenvedést, a halála előtti pillanatokban ő is elmondta ezt a fájdalmas igét: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”

 

Krisztus keresztje életünk tükre

 

Most ezen a Nagypénteken ezt a jézusi mondatot választottuk alapigénkül. Szeretnénk ezzel valamit mondani, kifejezni saját helyzetünkről. Arról, hogy milyenek vagyunk, főként pedig Isten előtt kik vagyunk. Bűnösök vagyunk és tartozunk valamivel Istennek. Tartozunk a bűnbánattal, tartozunk a hibáink bevallásával, tartozunk a szeretetlenségünk meggyónásával, tartozunk annyi mindennel, hogy föl sem tudjuk sorolni vétkeinket. Pál apostol erre az emberi tartozásra azt mondotta, hogy adóslevelünk Jézussal odaszegeztetett a keresztfára.(Kol 2,14) Az a mi igazi helyzetünk, hogy a keresztre feszített és szenvedő Jézusban láthatjuk meg mivoltunkat. Kálvin azt mondta: Krisztus a tükör, akiben szemlélhetjük önmagunkat! (Inst. III.24.5) Igaza volt, illetve igaza van. Mert a kereszten szenvedő Jézus lehet számunkra a szemlélet tárgya, akire rácsodálkozhatunk, akivel együtt érezhetünk, akit megsajnálhatunk, de ezzel még nincs elintézve minden. Mert mi van velünk? Hogyan lesz nekünk egzisztenciális kapcsolatunk Jézus Krisztussal?  Úgy, ha személy szerint rájövök arra, hogy az a szenvedő ember én értem teszi, hogy nekem kellene ott szenvedni a bűneimért. Testvéreim! A keresztyén embernek kell tudnia a legjobban, hogy mennyire bűnös. Tudnia és látnia kell, hogy élete szüntelenül eltávolodás Istentől, hogy szinte egyetlen parancsolatnak sem tudunk eleget tenni, hogy a szeretet törvényét szüntelenül áthágjuk, az irgalmasságból elégtelenre vizsgázunk, s mindezt megtesszük napról napra a bűn törvénye szerint. Mi magunktól az életünket úgy vezetjük, hogy egyre távolabb és távolabb kerülünk Istentől, már-már odáig jutunk, hogy életünk értelmét veszítheti, és – Isten szemével nézve – haladunk a megsemmisülés felé. És ez az, ami nem következett be az ő irgalmasságából. A Krisztus keresztjének jóvoltából! Isten megtartott bennünket az ő szenvedése árán, s visszahozott bennünket az életbe. Ha tehát a magam helyzetét akarom pontosan látni, akkor ott szemlélhetem magamat a szenvedő Krisztusban a keresztfán. Ez vagyok, ezt érdemelném.

 

Isten mégsem hagyott el bennünket!

 

De szeretett Testvérek, a nagypénteki szomorú történetben is ott van Isten hatalmasan vigasztaló ereje. Mert Jézusban maga Isten állt a helyünkre és ott én személy szerint úgy vagyok, amint az „életem is el van rejtve a Krisztussal Istenben”. (Kol 3,3) Ott a golgotai kereszten tényleg én rólam van szó, de úgy, hogy Isten az ő kegyelméből megtartott engem. Ez a kiáltás: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” értem és helyettem hangzik, s ezt meghallgatta az Atya. Isten közelségében tudhatom magamat és már nem kell félnem attól, hogy életemet a megsemmisülés felé vezetem. Ő velem van, ő veled van, Testvérem! Örökké veled van, vigyáz rád, még az életed utolsó pillanatában is. Sokszor hosszúnak tűnik a szenvedés az életben, de Isten nem hagy magadra. Milyen érdekes, hogy éppen ezt a magányos és szenvedő életet festette meg Munkácsy Mihály három óriás képben, a híres Krisztus-trilógiában. Most együtt láthatók ezek Debrecenben. Maga a festő sem látta őket együtt. Munkácsy talán százszor is elolvasta az evangéliumokat és szinte odafestette a képekre Jézus szenvedéstörténetének minden lényeges mozzanatát. Aki nem jól nézi a képeket, az valóban csak a szenvedést láthatja hosszasan a képeken. Aki viszont jól nézi azokat, az megtalálja az egyik képen a halálon is győztes Krisztust, a fehérruhás lovas jelenetében. Nem a kereszt tehát az utolsó esemény sem Jézus életében, sem pedig a mi életünkben, hanem a feltámadás, azaz életünk értelmének megtalálása a Krisztusban. Egyszer Spurgeon, a világhírű igehirdető azt mondta nagypénteken: „ha nincs kereszt, nincs korona sem!” Isten nem hagyott el bennünket, még a golgotai kereszt is ezt hirdeti, mert mienk lesz a dicsőség a kereszthalál utáni harmadik napon: Ámen

 

 

Utóima: Hálás a szívünk Atyánk, hogy megláthattuk igazi énünket a Krisztus keresztjének tükrében. Köszönjük, hogy ezt a tükröt időnként elénk állítod, de egyben arra kérünk, munkáld bennünk az engedelmességet. Szeretnénk veled maradni, nem akarjuk többé, hogy életünket a bűn szennye fertőzze meg, s vigye az értelmetlenség és megsemmisülés felé. Könyörülj életünkön Urunk! Növeld a mi pislákoló hitünket és vezess bennünket a feltámadás örömének megélése által Magadhoz.

Eléd visszük embertársainkat: szomszédaink, ismerőseink, barátaink életét, gondját, gyászát, örömét. Lelked erejével formáld őket is krisztusi életté, nekünk pedig adj erőt bizonyságot tenni előttük a mi megfeszített és feltámadott Urunkról, a Jézus Krisztusról. Adj erőt e gyülekezetnek is, formálj át bennünket szeretetközösséggé, hogy áldozatod által mi is éljünk szeretetben szolgáló életet és „adjuk életünket ezáltal a mi barátainkért”.(1Ján 3,16) Áldd meg népünket, egyházunkat, s hallgasd meg mindazoknak a könyörgését és bizonyságtételét, akik e napon a keresztről szólnak. Jézus szenvedésének érdeméért, hallgasd meg imádságunkat: Ámen.