Dr. Gaál Botond honlapja

Nagytemplomi igehirdetés

2005. július 10.

 

Lekció: ApCsel 16,25-34      

 

Textus: Zsolt 130, 5-7

„Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint őrök a reggelt, az őrök a reggelt. Bízzál Izrael az Úrban, mert az Úrnál van kegyelem, és bőséges nála a szabadítás.”

 

Kedves Testvéreim!

A mélyen hívő ószövetségi ember számára egyik leginkább megfejthetetlen dolog volt az, hogy Isten valamiképpen jelen van a népe között és ugyanakkor transzcendens is. Az egek egei sem fogadhatják őt be – vallották, mégis a zsoltáros is és Ézsaiás is úgy könyörög, hogy bárcsak meghasítaná az egeit és alászállana. Az ember szeretetett volna Isten közelségében lenni. Erről szól a 130. zsoltár is. „Várom az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt!” És ekkor Isten még nem hasítja meg az egeit, nem száll alá, de Pál apostolék már tudnak erről az alászállásról a Jézus Krisztusban.

 

Én most arról szeretnék szólni igehirdetésemben, mit jelent Isten közelében lenni és mit jelent Isten közelébe eljuttatni másokat is. Engem ismer ez a gyülekezet, régtől fogva ide tartozom. Tudják azt is a Testvérek, hogy a hittudományi egyetem tanára vagyok, teológus, aki sok éven át tanítottam természettudományokat, főként matematikát és fizikát. Innen a gyülekezeti élet felől nézve a hittudományi egyetem valamiféle zárt világnak tűnik, ahol eszményi magasságokban járó emberek töltik a tudományt a tanítványok fejébe. Pedig ez csak rossz képzet. Ti is tapasztalhatjátok, hogy évről évre jönnek közétek fiatalok, akiket ez a gyülekezet nagyon megszeret, kedveli forgolódásukat és igehirdetésüket. [Örülök annak, hogy ezen az istentiszteleten is a Mózes-székben ülő olyan fiatalokkal szolgálhatok együtt, akik mind jeles tanítványaim voltak.]  Ők a hittudományi egyetemünk nyitott világából jöttek. Tanítványaimmal gyakran elgondolkoztunk azon, hogyan lehetne minél hatékonyabban közel vinni az emberekhez az evangéliumot. Másképpen is föltettük bizony a kérdést, mikor jön már az ébredés, amelynek során sok-sok ember szívét megérinthetné Isten élő szava, amint az volt az 1940-es és 50-es években. És azt is kérdeztük, miért van az, hogy a világ egyes területein igen erőteljesen szaporodnak a gyülekezetek, egyre többen kerülnek Krisztus közvetlen közelébe, nálunk pedig nem látjuk ezt a megtérési folyamatot. Amikor 1990-ben Dél-Korea fővárosába érkeztem egyik nap hajnalán, csodálatos volt látni a repülőgépről, hogy a nagy házak tetejét ezerszámra piros neonnal kivilágított keresztek díszítették.  A keresztek azt jelezték, hogy ott egy új gyülekezet van alakulóban. 12 évvel később már annyival szaporodott a református gyülekezetek száma Koreában, amennyi magyar református gyülekezetünk van az egész Kárpát-medencében. Ez nagyon elgondolkodtató.

 

De figyeljünk az olvasott igékre, és akkor bizonyosan kapunk eligazító tanítást, sőt biztatást is. A zsoltáros azzal kezdi az imádságát, hogy a „mélységből kiáltok hozzád Uram!” Az Ószövetségben mennyi mélységről olvasunk! Milyen mély lehetett az a kút, amelybe Józsefet a testvérei bedobták. Bizony ő a mélységből kiáltott szabadulásért. Aztán kihúzták és eladták az Egyiptomba menő kereskedőknek. Elküldték olyan távolra, hogy onnan ne legyen visszatérés. Ezt a saját testvérei tették vele. Nem kell, ne legyen közöttünk! Hallgasson, talán azért, mert ő tehetségesebb volt náluk. Mennyire gyászolhatta őt az édesapja, Jákób és milyen keserves érzés lehetett József számára az atyai háztól való erőszakos távoltartás. Milyen mélyről jöhetett az ő sóhajtása, amikor lélekben távoli otthonára gondolt. A testvérei pedig hallgattak róla és hazudtak az édesatyjuknak. De Isten őt számontartotta. Fölhasználta, előhívta, megerősítette és ő lett Egyiptom egyik leghatalmasabb főembere. Mondanánk ma: miniszterelnöke. Micsoda fényes pálya, milyen mélyről mekkora magasságba jutott, mert erősen bízott Istenben. – De Mózes is ott van a pusztában, elrejtve, visszahúzódva, tétlenül. Egyszer csak Isten előszólítja és hatalmas dolgokat visz véghez. Kivezeti a népét a szolgaságból, ő közvetíti a törvényt, ő szedi rendbe a szellemileg-lelkileg szétzilált állapotban élő népet. De a későbbi korszakban is vannak mélységek, amikor a nép nem akarja tudni a bűneit, és Jerémiás pedig mondja az Isten ítéletes üzenetét. Ezért megverik és a kútba dobják, majd őt is elhurcolják Egyiptomba. És mindezek után következik Pál és Silás esete Filippiben, amint olvastuk a lekcióban. Megbotozzák őket és börtönbe vetik mindkettőjüket. Sajgó fájdalommal és nyílt sebekkel ott ülnek a sötét börtön mélyén. Micsoda történet, micsoda mélység! Nincs szabadulás, mert bilincs van rajtuk, lábuk pedig a szorító kalodában. Két sorstalanságban sínylődő ember – mondaná Kertész Imre. Akiktől elvették a sorsukat. Teljesen ki vannak szolgáltatva a „sors”-nak. De ők mégsem panaszkodnak, ők nem a sorsuk irányításának visszanyerésért kiáltoznak, hanem még a legnagyobb szenvedéseik közepette is „éjféltájban imádkozással és énekléssel dicsőítették Istent”. Ők nem érzeték magukat sorstalannak, mert ők nem a saját nyomorúságaikra néztek, hanem Isten ügyére.

 

Pál és Silás szinte akkor érkeztek Európába, 50 őszén vagy 51 tavaszán. Filippi volt az első jelentősebb település. Nem tudjuk miért éppen ebbe az irányba indul el az evangélium. Nem tudjuk, miért nem kelet felé veszik útjukat, a nagy ősi kultúrák felé, ahol ott vannak a perzsák, az indiaiak, a kínaiak. Azt sem látjuk világosan, miért nem érintette meg később az evangélium szele az avarokat, a hunokat, a tatárokat, a törököket és miért került az el számos germán törzset. Az evangélium útja titokzatos ebben a világban. A szél fú, amerre akar. A Lélek titka és csodája ez. Mindenesetre Pál és Silás ott ülnek a sötét börtönben. Lidia megtérése után így folytatódik a keresztyénség sorsa Európában.

 

A Filippiben lezajló esemény kapcsán két dologra figyeljünk.

Az első mindenek előtt az, hogy Pál és Silás is olyanok voltak, mint az ószövetségi hithősök: mintha látták volna a láthatatlant! Nem az érdekelte őket, hogyan kapják vissza a sorsuk irányításához a szabadságot, vagy egyáltalán mi lesz velük, hanem mi lesz a Krisztusról szóló evangéliummal. Ők a jövőbe néztek, imádkoztak és énekkel dicsérték Istent, a börtönben lévők pedig hallgatták őket. Nem tudjuk pontosan, mit szóltak ehhez, de Pálék egy istentiszteletet indítottak el útjára az idők végezetéig, s ez ma is tart. Ott, akkor, abban a helyzetben az volt az istentisztelet. Mert ők egészen másak voltak a kor emberéhez képest. Ők valami újat képviseltek. Akkor látszott ez meg, amikor hirtelen földrengés támadt és a börtön kőfalához erősített bilincsek mind megoldódtak, s elmenekülhettek volna, de nem tették. Az akkori ember szemével ez minden képzeletet felülmúlt. Raffael, a nagy reneszánsz festő is rácsodálkozott erre és éppen ezt a jelenetet festette meg. Az ő képén az ijedt börtönőr beugrik a börtönbe, ott áll zavarodottan a páncélöltözetében, miközben egy izmos rab a nagy kőtörmelékek közül kiemelkedik. Valami új kerül a felszínre, valami új kezdődik, szinte valami csoda megy végbe.

Luther Márton sokat vívódott a Római levél egyes részeivel. Egyik leghíresebb esete az volt, amikor olvasta az 1,17-et: „Az igaz ember pedig hitből él!” Ekkor jött rá a reformáció értelmére és úgy érezte, hogy a csoda zárjai nyíltak meg előtte. Mert a törvény rabságában élő ember Krisztusban való szabadulásának csodája történt vele. És ez velünk is megtörténik, veled is megtörténhet Testvérem, hogy keresed Isten titkait és egy magányos helyzetedben látod meg Isten igazságát és a Krisztusban való új élet titkát. Nem valami látványos istentisztelet keretében, nem valami szép beszéd közepette, hanem a te lelki mélységedben és magányodban is történhet istentisztelet. Elkezdődhet az új életed.

Sören Kiekegaard sem értette és ezért nyiltan fölvetette a nagy kérdést: miért ilyen erőtelen a keresztyénség? És ezt ma is kérdezhetjük. Mert Kierkegaard sem látta és mi sem látjuk, amit az ige mond Péter és János apostolok által ott az ékes kapuban. Amikor egy kéregető sánta felebarátjuk szólította meg őket, akkor Péter így szólt: „Ezüstöm és aranyam nincsen nékem, hanem amim van, azt adom neked. A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!”(ApCsel 3,6) Ma ez fordítva van, mert a keresztyénségnek van ezüstje és aranya, de nincs olyan Krisztus hite, amelyekkel hegyeket mozgathatna. Mel Gibson is erre akarta fölhívni a keresztyénség figyelmét a Passió című filmjével.

 

Amikor valaki elolvassa Pál és Silás történetét, akkor feltétlenül a két megvert ember szenvedésére gondol. Igazából ott ragadunk le, mert erre lehet rácsodálkozni. Pedig sem Pál, sem Silás nem ezt akarták. Imádkoztak és énekeltek Isten dicsőségére. Ők tehát Isten nagyságát látták a történésekben. Ez be is következett abban, hogy a börtönőr, aki korábban megverte őket, most megmosta a sebeiket, behívta a házába őket és ő megtért a házanépével együtt. Szinte észre sem veszi az ember, hogy ez a történet valójában és elsősorban nem Pálról és Silásról szól, hanem a börtönőrről. Miért? Mert úgy gondolnánk, hogy a földrengés azért van, hogy Pál és Silás kiszabaduljon. Nem! Elsősorban azért, hogy szabad útja legyen az evangéliumnak. Először a börtönőr fölriad, nem is hallotta Pélék éneklését az éjszakában. Azt látja, hogy az ajtók, ablakok zárjai lepattantak, s ekkor végigfut az agyában a gondolat: a rabok bizonyára megszöktek. Neki ezzel vége. Jogosan gondolja így, mert ott gyakoriak voltak a rengések, és nem tekintették azt valami szokatlanul nagy tragédiának. Nincs választása, nincs kiút, nincs szabadulás, nincs más megoldás, minthogy véget vet az életének, mert nem tudta teljesíteni azt, amivel megbízták. A halálba menekül. De Pál hirtelen odaszól: semmi kárt ne tégy magadban, mindnyájan itt vagyunk. Innentől kezdve aztán nagyon szép a történet, mert a halálba készülő ember most új életre készül. A mélységben volt és most feljut a magasságba. Azt kérdezi: „Uraim! Mit  kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” És a válasz ez: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind pedig a te házad népe.”

 

Testvéreim! Ez a börtönőr új életet nyert és ezt azzal pecsételte meg, hogy megkeresztelkedett. Aztán megmosta Pálék sebeit, befogadta őket a házába, asztalt terített és megvendégelte őket, sőt örvendezett. MERT MOSTMÁR HITT! Mindent átértékelt. Új ember lett. Fölszabadult. Igazából azt kell mondanunk, hogy amíg ő börtönőr volt, valójában ő addig fogoly volt. Ő igazából sorstalanságban élt, mert mástól függött a sorsa, most pedig elnyerte igazi szabadságát. Ilyen a keresztyén ember. Ilyenek vagytok ti is Testvéreim! Ez a történet Nektek szól, személy szerint Neked szól, mert Te, aki eljöttél erre az istentiszteletre, szabad akaratodból jöttél el. Lehetséges, hogy fájdalmaid vannak testileg-lelkileg, lehet, hogy félsz a jövődtől, bizonytalan vagy a sorsod felől és mázsás terheket hordozol, vagy éppen öröm és hálaadás van a szívedben. Nem tudom, csak az Isten tudja. De itt vagy és új életet nyerhetsz, a mélységből a magasságba, a halálból az életre juthatsz. Ez üzeni neked a mai ige.

Testvéreim! Azzal kezdtük, hogy „várom az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt!”  Nagyon sokan várják. Várják, hogy a keresztyének mondjanak valamit örömhírt, tegyenek bizonyságot a Krisztusról, az Úrban nyert végtelen szabadságról. – Életem egyik legemlékezetesebb élménye a mai tudományos életünk egyik kiváló alakjához kötődik. Világhírű fizikus. 2001 őszén előadást tartottam tudósoknak, ő is ott volt. Az előadásom csúcsán Barth Károly és Albert Einstein gondolkodását hasonlítottam össze. Utána megvárt ez a fizikus barátom, ott ültünk az autómban, szakadt az eső, nem tudtunk elindulni, ő pedig elmondta nekem, hogy eddig majdnem negyven éve csak kereste Krisztust, de most bizonyosodott meg igazán arról, hogy az életét Krisztusra kell alapoznia. Én nem tudtam szólni egy szót sem, csak arra gondoltam, hogy ez az barátom valami miatt nem tudott hinni, megkötözött volt, sorstalan volt, most pedig új életre jutott és örvendezett. Ő is várta az Urat és az Úr megajándékozta őt szabadulással. A börtönőr esetében ez néhány óra alatt zajlott le, éjféltől hajnalig. Rövid idő. Vannak, akik éveket, tíz éveket töltenek el rabságban, mígnem elnyerik a szabadságot. Én hiszem, hogy ha mi keresztyének hűségesek maradunk azon a helyen, ahol Pálhoz és Siláshoz hasonlóan csak imádkozhatunk és énekkel dicsőíthetjük Istent, akkor és ott, váratlan időben és váratlan helyen mégis el fog jönni egyfajta lelki ébredés, amely által egyre többen megismerhetik a keresztyén élet krisztusban felszabadult örömét és értelmét. Ámen.

 

Lelkünk csendességében énekeljük el a 483. ének 6. versét: Jöjjön el a te országod!

 

Imádság:

Mennybéli felséges Isten, valljuk és hisszük, hogy te közel vagy hozzánk, mert szeretsz bennünket az Úr Krisztusban. Köszönjük, hogy szóltál hozzánk, megérintetted lelkünket szavaddal, s most mi boldog örömmel teszünk bizonyságot arról, hogy a te országod igazságát, a te közelséged melegségét érezhetjük. Örvendezünk ennek az új életnek, a Krisztus-i indulatnak, a szeretet erejének, mely áthatja életünket.

 

Kérünk mennyei Atyánk, adj nyugalmat azoknak, akik félelemben élnek, a terror indulatának rabjait pedig térítsd magadhoz, hozd föl őket a gonoszság mélységéből és szabadítsd föl őket is a benned való élet szeretet-szabadságára.

 

Áldd meg magyar népünket, az egy egyetemes egyházat, benne a gyülekezetünket egy boldogabb reménységgel, a hozzád-térés örvendező érzésével. A te békességed költözzék minden ember szívébe, s ez adjon nekünk is megnyugvást tebenned.

Ezt a vigasztaló kegyelmedet kérünk, terjeszd ki azokra is, akik a mögöttünk eltelt napokban gyászolták szeretteiket. Éreztesd meg velük is, hogy nincs az életünknek olyan mélysége, ahol te ne lennél velünk irgalmaddal és szabadításoddal.

Úr Jézus Krisztus, a te beszédedet nem lehet bilincsbe verni, ezért cselekedd meg, hogy mindenek ellenére, életünk minden helyzetében zenghessük nevedet, s életünkkel és bizonyságtételünkkel királyunkká téged koronázhassunk: Ámen.