Dr. Gaál Botond honlapja

Nagytemplomi igehirdetés

2007. augusztus 19.

 

Lekció: Róm 8,28-30

 

Textus: Zsolt 36,6-7, 10

„Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig. Igazságod olyan, mint a hatalmas hegyek, ítéleted, mint a nagy mélység. … Mily drága a te szereteted, Istenem! … Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot!”

 

Kedves Testvéreim! Szeretteim az Úr Jézus Krisztusban!

 

A római levélből olvasott igerész személyre szóló üzenet hozzánk, a 36. zsoltár a nemzeti létünkben megszólító üzenet. Ebből Dávid király egyik legszebb imádságának részletét hallottuk. Miután a bűnös ember elkeserítő állapotáról szól, egyszer csak hírtelen és váratlanul tör fel belőle Isten dicsőségének és jóságának magasztalása, amint olvastuk: Uram, égig ér a te szereteted és hűséged a fellegekig! Ezen az istentiszteleten Dávid imádságának a két utolsó sorát szeretném a középpontba állítani, hiszen holnap nemzeti ünnepünk lesz, a magyar nép államalkotó tetteiről emlékezünk szerte a Kárpátmedencében. Miután őseink a törzsekből egy néppé formálódtak és több évszázados tervezés után Árpád vezetésével itt új hazát foglaltak, újabb száz esztendő elteltével István végül hitbeli döntést hozott, és új néppé formálta a magyart. Mintha a magyar király is ugyanúgy vívódott volna, mint Dávid király, aki népe ügyét Isten elé tárta. Ezért próbáljuk megérteni ennek az imádságnak a különösen is időszerű, reménységet sugárzó és életet formáló üzenetét: „Uram! Nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot!”

 

Hogyan gondolta ezt Dávid? Nyilvánvalóan a mindennapi élettapasztalat is arra tanította, hogy a világosságra elengedhetetlenül szüksége van az embernek, mert a sötétben bolyongó ember nem tudja, mit tegyen, világosság nélkül nem tudja, merre menjen. Itt azonban sokkal többről van szó, mint a tapasztalati világ egyszerű példájáról. Ha ugyanis, szószerint vesszük a mondatot, azt kell mondanunk, hogy a használt kép egyáltalán nem illeszkedik a valósághoz. Ha fényes nappal az utcán kigyújtják a lámpákat, mint erre technikai okok miatt szükség volt olykor, a lámpák fénye szinte egyáltalán nem érvényesül. Sőt, még észre sem vesszük a kivilágítást. Mit akar akkor Dávid mondani? Semmiképpen nem a fényről mint világosságról akar valamit mondani, hanem az ő hitének megvallását fejezi ki, az Istenbe vetett feltétlen bizalmáról szóló vallomását önti szép szavakba: „A világosságod által látunk világosságot!” Dávid Izráel fia volt, azé a népé, amely elfogadta Isten kijelentését, és ez a kijelentés különösképpen is megtanította őt arra, hogy Isten világosságára mindennél jobban szükségünk van. Szüksége volt erre neki, a királynak is, akire egy egész nép vezetése volt bízva. Látta maga előtt az emberek sorsát, életét, annak kérdéseivel, nehézségeivel, kísértéseivel, s előre nézett a láthatatlan történelembe. Ilyen körülmények között kellett neki felelős döntéseket hoznia, hogy jól menjen az életük az atyáiktól örökölt földön. Dávid éppen a saját élete kapcsán látta meg azt, hogy az úton vezető és a jövő felé eligazító igazi világosságot csak akkor találja meg, ha mind a saját életét, mind pedig a népe életét Isten igéjének világosságánál ítéli meg. Dávid ugyanis nem uralkodni akart a népén, nem a hatalmát élvezte, hanem vezetni akarta őket, és ezért kereste az élet teljességének értelmét. Tudni akarta, hogy merre kell mennie népével. Azt is tudjuk, hogy Dávid király ténylegesen is az Isten világosságánál vezette népét, amely aztán naggyá is lett, fiának Salamonnak az idején tekintélyes országgá nőtt. Ekkor virágzott! Ezért hiteles az ő szájából Isten kijelentésére alapozott hitvallása: „a te világosságod által látunk világosságot!”

 

Dávid király ezer esztendővel Krisztus előtt élt, a mi István királyunk pedig ezer esztendővel Krisztus után. A történelem hűvös tárgyilagossággal csak annyit tanít, hogy István bevezette a keresztyénséget. Ezt egy politikai döntésnek érzékelik. Pedig az egy hitbeli meggyőződés végső döntése volt, amikor őmaga is előre nézett a láthatatlan történelembe, az ismeretlen jövőbe, amikor látta maga előtt a reménylett dolgok valóságát. Mindezt azonban ő is Dávid királyhoz hasonlóan élhette meg, kereste Isten világosságát. Ezt a világosságot ő már Jézus Krisztusban találta meg, akiről azt mondja János evangélista: „Benne élet volt és ez az élet volt az emberek világossága!” István azt is tudta, hogy éppen ez a Jézus Krisztus mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága!”

 

Dávid is és István királyunk is meg volt győződve arról, hogy az élet sokkal több, mint amit a fizikai világosság megmutat. A történelmi lét jövője nemcsak egyszerűen a külső fizikai körülményektől függ, hanem a belső minőségtől. Ezt keresték ők az Isten világosságánál. Az a nép, amely megtartja az Úr törvényeit, az az Isten világosságánál halad előre, hitte Dávid. Az nép, amely a krisztusi szeretetparancsolatra építi életét, annak lesz jövője, vallotta István király. Egy nép jövője tehát nem a dologi, anyagi jóléttől függ, nem a természeti kincseitől, hanem az erkölcsi, szellemi tisztaságától. A minőségtől! Nagy magyarjaink, köztük a reformátoraink mindig így akarták fölemelni népünket.

 

Fölmerül nyilván bennünk a kérdés: vajon nekünk is mindig királyokban kell gondolkodnunk? Csak mindig a vezetőkben kell bíznunk és akkor rendben lesz minden? Nem, ez nem így van. — Mostanában sokat foglalkozom Kálvinnal, mivel két év múlva lesz születésének 500. évfordulója. Nagyon sok okosat írtak már eddig is róla, kapott dicséretet is bőven, kapott kritikát is. Számomra úgy tűnik föl Kálvin alakja, mint aki utat tudott mutatni a 16. század szellemileg és lelkileg elbizonytalanodott Európájában. Meggyőződésem, hogy a mi magyarjaink is azért vették át a kálvinista gondolkodást több mint kilencven százalékban, mert a történelem által össze-vissza szaggatott népünk-országunk jövője dolgában az ő tanítása mutatott világos utakat.

 

Ezek után gondolataink már bizonyára nekünk is előre szaladtak, s most cikáznak a jelen és a múlt között. Ez természetes, még ha a jelenben élő honfitársaink nem is veszik szívesen, ha a szószékről úgymond „politizálás” hangzik el. Ezt egyszer s mindenkorra jó volna tisztázni, hogy mi nem pártpolitizálunk, hanem keressük mi is a magyar népünk jövőjét, boldogulását az ige fényénél. Mint Dávid is tette, István király is tette, Kálvin és a reformátorok is tették. Az biztos, hogy mi mást mondunk, mert másként hiszünk. Mi azt valljuk, hogy a történelem alakulása nem a mi kezünkben van, hanem Isten kezében, mi pedig csak eszközök vagyunk Isten kezében. És itt jön a nehéz kérdés: milyen eszközök? Itt már nem elég csak az anyagi javakra hivatkozni, vagy a történelmi körülmények hátrányára, vagy a világfolyamatok kedvezőtlenségére, hanem itt ezen a ponton nézzük meg magunkat jobban és mondjunk el olyan dolgokat, amilyeneket a világ tényleg nem mond el, mert ezt csak mi tudjuk elmondani. Van ugyanis mihez viszonyítanunk.

 

Népünk tényleg válságban van. Nem nézhetjük tétlenül. Szinte minden területen csak azt halljuk, látjuk, hogy sűllyedünk. Lassan fuldoklunk! Nincs semmi biztonságban, sem az egészségünk, sem a tulajdonunk, sem a szellemi fejlődésünk, miközben látjuk, hogy a környező népek közül egyesek szépen emelkednek. Börtöneink tele vannak elitéltekkel lopás és garázdálkodás miatt, az erkölcsi életünk meglazult. Piszkosak és rendetlenek vagyunk. Kezdünk szétesni. Ez az, amitől irtózott Dávid is és István is. Nem érdemes sorolnunk a dolgokat, mindenki tudja itt közöttünk. De hát mindezek a tények csak arra valók, hogy nekikeseredjünk mi is keresztyének? Távol legyen! Nekünk másképpen kell szólnunk, nekünk másakat kell mondanunk e népnek. Nekünk nem szabad reményvesztetten látni a jövőnket. Amikor a 16. században a magyar protestáns diákok Nyugatra mentek tanulni, látták az ottani pezsdülő életet, az egyetemek munkáját és az egyetemeken kívüli szellemi, technikai fejlődést. Hazajőve, itt nem találtak semmit. Nemhogy technikai szinvonal nem volt, hanem iskolák is alig voltak. Ők mégsem lettek szárnyaszegettek. A búskomorság helyett hozzáláttak egy új ország, egy új nép, egy új haza megteremtéséhez, s e fáradozásuk kapcsán a 18. századra már sok területen elértük az akkori európai szintet. Hogyan fogták föl ezek a keménynyakú kálvinista emberek az életük értelmét? Úgy, mint Dávid is tette. Keresték annak módját, hogyan járhatnának az Isten szerinti úton. Nekünk is ezt kell tennünk, egyénileg kell megtalálnunk az új utat. Ez az első lépés. Kérdés: van-e erre lehetőség? Hogyan lenne, ha a világ körülöttünk olyan, amilyen? Ebbe azonban mi nem nyugodhatunk bele. Minket másra tanít az evangélium.

 

Olvastuk Pálnál, hogy Isten kiválaszt magának embereket. „Akiket …..”  Itt valami iszonyatosan nagy dolgokról és mély bölcsességről beszél az apostol. Ezt tanulták meg a Kollégium ifjai is: ők ki vannak választva nagy történelmi feladatok véghezvitelére, ezáltal szabaddá váltak minden emberi tényezőtől, hatalomtól, s bátran hozzáláttak egy új nép megteremtéséhez. De hát Temagad is tudsz ilyet tenni? Neked is van erre lehetőséged? Igen! Van! Mert te azok közé tartozol, akiket erre Isten kiválasztott. Ha keresztyén vagy, akkor ezt így látod és ne mondj le magadról, ne mondj le másokról, népedről, nemzetedről, az elcsatolt tesvéreidről, ne csak mástól várd a változást, hanem először te magad cselekedj! Légy olyan, akit és amit követni lehet. Mert Te mindig légy a Krisztus követője, akkor helyes és világos útakon tudsz járni.

 

És most menjünk még mélyebbre. Mit mond rólunk Isten igéje? Kik vagyunk mi, hogy rajtunk ily nagy felelősség van? Tényleg tehetünk valamit egyénileg népünk, nemzetünk javáért? Hogyan? Dávid is azzal kezdi és Pál apostol is úgy látja, hogy az embert mélységesen akadályozza a bűne. Dávid szinte perbe száll az Úrral: te teremtettél mindent, az életet is te adtad, légy akkor kegyelmes hozzánk és engedd, hogy a világosságodnál járjunk. Pál apostolt pedig az foglalkoztatja, hogyan válhatunk mi olyanokká, akiken felragyog a Krisztus képe. Kálvin is mélyen elgondolkozott ezen, és arra a következtetésre jutott, hogy a szuverén Isten egyeseket a kárhozatra rendelt, másokat pedig az üdvösségre. Nem vette észre, hogy ebben messzebb ment a kelleténél, mert a Szentírás teljes összefüggésében ez nem pontos kép az emberről. Bizony, tudnunk kell, hogy emiatt bennünket, reformátusokat emiatt sok elmarasztalás ért és ér ma is. Mert az a nagy kérdés fogalmazódik meg itt, hogy te vajon az elvetettek seregéhez, vagy az üdvösségre kiválasztottak seregéhez tartozol. Nagyon nehéz ez a kérdés, de adjuk föl. Ki vagyok én? Miért vagyok? Kié vagyok? Miért volt értem a krisztusi áldozat?

 

Nagyon sokan próbálták ezt értelemmel fölfogni. Voltaire, a nagy cinikus mondta egyszer fiatal korában: Istennek az a dolga, hogy megbocsásson. Ugyanez a kevély ember a halálos ágyán ráeszmél az emberi nyomorúságra és iszonyatos hangon ezt kiáltotta: Justo judicio Dei damnatus sum! Isten igazságos ítélete által elkárhoztam! Idáig jutott az az emberi értelem, amely saját maga akarja titkot megfejteni. Nem fog menni. Mert az ember magától csak egy zárt világba jut, ahonnan nincs kiút. Voltaire is, ahelyett, hogy elfogadta volna Isten titkát a Jézus Krisztusban, megpróbálta az ész segítségével megérteni Isten eleve elrendelt szándékát a Krisztus Jézusban. Nem jutott ki ebből az ördögi körből. Igénk erre azt mondja, hogy Krisztus által váltattatok meg, őáltala hisztek, őáltala van reménységetek Istenben.

 

Minden emberi magyarázattal az a baj, hogy önmagából indul ki, s ilyenkor a logika bezárja önmagát egy zárt világba. Mert az ember oldaláról nézi a dolgokat. De mit mond az igénk? Nem téged, nem az embert választotta ki először Isten, hanem mindeneket megelőzően Jézus Krisztust. Ez az ő örök végzése szerint történt így, hogy majd őbenne, azaz Krisztusban kiválasszon magának bennünket is. Pál az efézusi levelében azt írja, hogy „kiválasztott minket magának őbenne a világ teremtése előtt!”(Ef 1,3). A Római levélből értjük meg ezt, amikor az embernek a Krisztusban kiválasztott helyzetéről beszél az apostol és ezt mondja: „hogy ő legyen az elsőszülött a sok atyafi között!”(Róm 8,29) Nem mi vagyunk tehát először a kiválasztottak, hanem Jézus Krisztus. Mert ő volt az, aki tökéletesen engedelmeskedett az Atyának, s ezáltal „Ő az Isten dicsőségének visszfénye” (Zsid 1,3). Amikor Kálvin ezeket végiggondolja, rádöbben a nagy titokra: „Krisztus tehát a tükör!” És ezzel eljutottunk odáig, hogy ennél a pontnál már csak személyesen állhatunk Isten elé, mert a tükörben nem másnak az ábrázatát látom, hanem a magamét. Nem másról kell tehát először véleményt formálnom, hogy üdvözül-e vagy sem, hanem magamról. És akkor most tegyük föl a kérdést magunkról: vajon mi személy szerint, én személy szerint az elvetettek vagy a kiválasztottak seregéhez tartozom? Ijesztő a kérdés. Bontsuk két részre. Az elvetettekhez tartozom? Igen! Ha Krisztus a tükör, akkor ott a nagypénteki eseményben, ott a kereszten magamat látom. Az az én igazi helyzetem a bűnöm miatt, én vagyok az, akinek ott kellene szenvednie. (Sántha Kálmán híres elmegyógyász professzor mondta egyszer, hogy az emberek nem rosszak, hanem silányak!)  Én vagyok az a silány ember, aki hiába keresem az értelmem segítségével az üdvösségemre vonatkozó megoldást, nem jutok többre, minthogy én is fölkiáltsak Pállal: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? (Róm 7,24) Pál nyomban válaszol is rá: Isten; a mi Urunk Jézus Krisztus által! (Róm 7,25) Az ember helyzete tehát az, ami ott a kereszten történik. Ezt jól látta Voltaire, de nem ment tovább. Mel Gibson is a Passio című filmjében azt akarja bemutatni, hogy mily nagy volt az a szenvedés, amelyet Krisztus szenvedett helyettünk. Szinte látjuk, hogy ott a kereszten vagyunk mindnyájan odaszegezve az adóslevelünkkel. — Van tehát elvettetés? Van! Úgy, hogy Krisztus ezt vállalta értünk. De nem ez a végső helyzetem. „Hála, hála neki” – mondja tovább Pál. Nem az a végső szó, ami a kereszten történik, hanem az, ami a harmadik napon megy végbe. Krisztus feltámadott, s erről beszél boldogan Péter apostol is. Először tehát Isten eleve kiválasztotta Krisztust, hogy engem is kiválasszon őbenne, hogy „az ő drága vérén” szerzett áldozata által én is Isten előtt új életet nyerhessek. Ki vagyok tehát választva? Ki! Az Úr Krisztusban, kegyelemből. Ti mindnyájan ki vagytok választva, Te Testvérem ki vagy választva, mert Krisztust is feltámasztotta Isten a halálból és ezáltal még a legdrágább és legtisztább földi kincsnél is drágább életet nyertetek. Ezt nektek tudnotok kell magatokról, ha hisztek a Krisztus Jézusban. Ez a legerősebb bizonyosság az életünkben.

 

Mostmár láthatod, hogyan kell neked mint keresztyén embernek ünnepelni a magyar népünk nemzeti létének és államalkotó akaratának több mint ezer éves áldozatát. Úgy, hogy Temagad is légy a Krisztus követője és kövesd mindazokat a keresztyén értékeket, amelyeket te a Szentírásból tanultál:  A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség, ezért ne legyen közöttetek paráznaság vagy bármiféle tisztátalanság.(Ef 5) Máshol pedig ezt mondja Pál: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szivesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Gal 5,22-23)  Ne mond azt, hogy más ezt nem teszi, te akkor és mindenek ellenére cselekedd azt, amit te itt tanultál a krisztusi szeretet alapján. Te mint keresztyén ember légy a hazádnak legjobb állampolgára a becsületben és a tisztességben. Légy lelkileg is igényes ember, mint az a keresztyén emberhez illik. A többit hagyd Istenre! És akkor meglátod majd, Isten neked fog igazat adni. Határozd el, hogy Te új életet kezdesz és követni fogod hűségesebben a Krisztust. Ha a magyar keresztyének ezt mind megfogadnák, itt egy új nép és új nemzet, új szemlélet, új erkölcs világítana, mindenki örömére és Isten dicsőségére! Ez hiányzik a népünk életéből és ezt nyújtsuk mi keresztyének nekik ajándékul mint a Krisztusban választottak legnagyobb jótéteményét. Ámen.