Dr. Gaál Botond honlapja
A református teológia hozzájárulása a tudomány és teológia párbeszédéhez
Gaál Botond
Emden, 2003. október 23-26.
A felvilágosodás korszakát követően, különösen is Laplace-nak az Égi mechanika címmel írt több kötetes műve kapcsán a természettudományok és a keresztyén teológia párbeszéde szinte megszakadt. Napóleon is elolvasta Laplace művét és azt a megjegyzést tette, hogy nem találta benne a Jóisten nevét. Laplace erre ezt válaszolta: „Felség! Erre a hipotézisre nem volt szükségem!”[1] Ettől kezdve Európában szinte nem volt téma a keresztyén teológia és a természettudományok kapcsolata. Sok tudós választotta a keresztyénséggel szembeni semlegességet. Voltak viszont nagyon buzgó keresztyén életet élő tudósok, mint például Michael Faraday vagy James Clerk Maxwell. A tudósok hittel szembeni elég általánosan semleges magatartása tulajdonképpen eltartott egészen a 20. század közepéig. Nagyon feltűnő volt azonban, hogy maga Einstein nem mutatott közömbös magatartást. Mindig szerette föltenni a miért kérdést a világmindenség szerkezetére vonatkozóan, és azt is gyakran kinyilvánította, hogy a természet titkainak legbelsejét lenyűgözőnek találja. A természet rendje mögött szüntelenül a Teremtőt érezte.[2] Max Planck is utalt arra, hogy a természeti törvények a működésükhöz az erőt valamilyen külső hatalomtól nyerték.[3] Egyszer olvastam arról, hogy Werner Heisenberg pedig presbiteri tisztséget töltött be gyülekezetében. De voltak még mások is, akik hitük megvallásával hozzájárultak ahhoz, hogy újból napvilágra kerüljön a keresztyén hit és a természettudományos gondolkodás kapcsolata. Az 1960-as és 1970-es években az volt a kérdés, vajon hol, vagy melyik tudósnál kell keresni ennek a kapcsolatnak a kezdetét. Jónéhányan az említett Maxwell-re (1831-1879) gondoltak, aki egy mély hitű, skót református ember volt. Minden élethelyzetében határozottan megvallotta hitét. Az ő keresztyénsége a bibliai tanításon alapuló gyakorlat volt, nem pedig valamilyen filozófiai irány követése.[4] Én meg vagyok győződve arról, hogy ő volt az, akinél – a gondolkodásmódon és tetteken felül – elviekben is újból összekapcsolódva láthatjuk a keresztyén hitet és a teremtett mindenségről való tudást. Maxwell az 1860-as és 1870-es években a világ legnagyobb természettudósának számított. Volt olyan tudóstársa, aki barátilag óvta is őt, hogy ne ártsa magát misztikus dolgokba. Ő azonban nem tett mást, mint református módon a bibliai tanítást követte természetszemléletében és egyéni életében egyaránt. 40 olyan bibliai helyet találtam, amelyet ő magyarázott, vagy munkáiban hivatkozott rá. Szemléletét ezek alapvetően meghatározták.
Érdekes módon, Maxwell után száz évvel, a 20. század 60-as és 70-es éveiben egyre többen tűntek föl mind a természettudósok, mind a teológusok körében olyanok, akik szorgalmazták a teológia és a természettudományok viszonyának újbóli megvizsgálását. Számos cikk jelent meg erről a témáról neves emberek tollából. Mindehhez szellemi háttérként ott volt Teilhard de Chardin, North Whitehead vagy Michael Polanyi tudományelméleti munkássága, amely akarva-akaratlanul azt sugallta, hogy ezt a témát napirendre kell tűzni. A gondolatot hamarosan tettek követték. Mi lett ennek az eredménye? Hogyan valósult meg e vágy? Kétféleképpen. – Amerikában elsősorban kutatóintézetek jöttek létre azzal a céllal, hogy vizsgálják a tudomány és teológia kapcsolatát, természetesen biztosítva hozzá az anyagi hátteret is. Csak négy ilyen neves intézetet említenék, amelyeket az 1980-as években alapítottak. (1) Center of Theological Inquiry, Princeton, New Jersey-ben, a Princetoni Egyetem és a Princetoni Teológia szellemi környezetében, (2) Zygon Center for Religion and Science, amelynek a Lutheran School of Theology at Chicago ad otthont, (3) Center for Theology and Natural Sciences, Berkeley Egyetemen, California-ban és a (4) Pascal Centre Ancaster, Ontario, Kanadában, a Redeemer College-on belül. Tapasztalatom szerint többnyire teológusok vettek részt a fölkínált kutatómunkában. Az említett intézmények protestáns alapításúak, de mind ökumenikus nyitottsággal működnek, s valamilyen módon kapcsolódnak neves teológiai intézményekhez. Ezzel párhuzamosan létrejött egy lazább szövetségű tudós társaság is, szintén ökumenikus szemlélettel és gyakorlattal, amely átfogta és átfogja az egész Egyesült Államokat. Neve: American Scientific Affiliation. Ők adják ki a Perspective on Science and Theology igen rangos folyóiratot, amelynek címlapja ezt hirdeti: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme!”(Péld 9,10a) E Társaság évente regionális tudományos üléseket tart. Főként természettudósokból és filozófusokból, kisebb részben teológusokból áll.
Európában másként alakult a helyzet. Itt nem tudtak nagylelkű adakozókra lelni. Mondhatnánk őszintén, hogy itt nem adódott egy áldozatkész John Marks Templeton, aki egyébként szintén református, egészen pontosan amerikai presbiteriánus hétterű. Ő alapította a Templeton-díjat. Szívügyének tekintette és tekinti mindmáig a tudomány és teológia, valamint a tudomány és a vallások egymást segítő törekvését. Erre nagyon sokat áldozott és áldoz ma is. Európának azonban nem volt ilyen bőkezű mecénása. Ennek ellenére itt is létrejöttek kisebb hatósugarú, főként nemzeti társaságok vagy intézetek a természettudományok, a filozófia és a keresztyén gondolkodás kapcsolatának vizsgálatára, ezek azonban többnyire valamilyen egyetemhez vagy egyházi szervezethez kötődtek. Céljukat és lehetőségeiket is ez a kötődés határozta meg. A sok közül csupán néhányat említünk meg mint példát. Ilyen a Forschungsstätte der Evangelischen Studiengemeinschaft in Heidelberg, Polanyi Society in England, Society of Ordained Scientists in Loverpool, Techniek, Beroep, Geloof in Delft, Karl Heim Gesellschaft in Regensburg. A többire is jellemző módon, ez utóbbi így fogalmazta meg célját: „a biblikus keresztyén szemléletet képviselni a tudományos-technikai világban”.[5] Európában tehát mozaikszerűen alakultak ki ilyen helyi centrumok. Ezért az európai keresztyén természettudósok és teológusok összefogásával 1988-ban létrejött egy igen erőteljes tudományos társaság, a European Society for the Study of Science and Theology, a nevezetes ESSSAT. (Első ülését 1986-ban tartotta, s két év múlva alakult bejegyzett Társasággá.) Legfőbb anyagi támogatója ennek is a Templeton Alapítvány, de mind a Vatikán, mind pedig az Egyházak Világtanácsa támogatta a létrejöttét. Genf-ben van bejegyezve az Egyházak Világtanácsa segítségével. E Társaság kétévente tartja tudományos ülését, melynek főtémája mindig a világot érintő legidőszerűbb kérdés a tudományok és teológia kapcsolatán belül. Annak ellenére, hogy európai társaságról van szó, minden földrészről vannak tagjai, még az arab és zsidó tudósok közül is vannak az üléseken rendszeresen részt vevők és előadók. Jól működik, színvonala elismert, tekintélyes tudományos közösség. (A nagygyűléseinek színhelyei: Loccum, Enschede, Genf, Róma, Freising, Krakkó, Durham, Lyon, Nijmegen, a következő Barcelonában lesz 2004-ben.) E tudományos törekvésnek és célnak nálunk, Magyarországon is komoly támogatói voltak és vannak. Azonban hamar kiderült, hogy a mi szakembereink anyagi okok miatt nem tudnak részt venni az európai Társaság ülésein. Ezért néhány barátommal úgy döntöttünk, hogy hazánkban is megvalósítjuk az ESSSAT célkitűzéseit és ennek érdekében létrehozunk egy kis tudományos intézetet, valamint kétévente mi is megrendezzük a természettudósok és teológusok országos találkozóját. Így jött létre a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Hatvani István Teológiai Kutatóközpont 1993-ban. A kis tudományos kutatóintézet indításához e tanulmány készítője ajándékozott kb. 400 könyvet, amelyek a tudomány és teológia viszonyával kapcsolatosak. A tudományos üléseket is megszerveztük, szám szerint eddig hatot, s immár a Tudomány és Teológia Konferencia Magyarországon híressé, elismertté vált és Debrecenhez kötődik. A kutatóintézet vonzásában mintegy 200 főt számláló baráti társaság alakult ki, valamennyien tudósok. A legutóbbi tudományos ülésünkön mintegy 130-an voltak jelen s az eddigi konferenciákon összesen 48 előadás hangzott el, amelyek közül 16-ot akadémikus professzorok tartottak. A baráti kör tevékenységét ökumenikus nyitottság jellemzi. Sőt, olyan professzorok is buzgó támogatói az ügynek, akik korábban más ideológiai elkötelezettségűek voltak, illetve most is azok. Azt tapasztaljuk, hogy nagyon komoly az érdeklődés a természettudományok és teológia kapcsolata iránt. Ehhez szívesen adunk segítséget a kutatóintézetünk könyvtárával, valamint a természettudósok és teológusok kétévenkénti találkozásának megszervezésével, mert ezzel az ESSSAT szolgálatát segítjük regionálisan.
Van tehát egy ügy, a természettudományok és a keresztyén teológia kapcsolatának vizsgálata, amely mindenütt a világon ökumenikus munka-közösségben történik. A felsoroltakon kívül számos más társaság, intézmény jött létre, mely mutatja a téma iránti komoly érdeklődést. Külön ki kell emelnünk a Vatikáni Obszervatóriumot, amely nem új keletű intézmény, de működésével egyedülálló kutatói feladatokat végez és az ESSSAT munkáját is hathatósan segíti. – Mármost arról szeretnék szólni, milyen mértékben, vagy mivel járultak hozzá a reformátusok ehhez a tudományos fáradozáshoz, mondhatni mozgalomhoz. Ezt nyilvánvalóan akkor fogjuk jobban érteni és helyesen becsülni, ha megnézzük más felekezetek hozzájárulását is, illetve helyzetünket összehasonlítjuk az övékkel. Pontosabban szólva, megvizsgáljuk azt, hogy az egyes felekezetek vagy a felekezetek tudósai miként közelítenek a tudomány és teológia kérdéséhez. Nagy általánosságban szólva, a mérvadó tudósok négy nagyobb egyház közösségéből kerültek ki: római katolikusok, anglikánok, evangélikusok és reformátusok. Az ortodoxok is részt vesznek ebben a fáradozásban, s néhány teológus mellett jobbára mély hitű természettudósok képviselik a keleti keresztyénséget, de nem sikerült eddig alaposan megismernem álláspontjukat. Megnyilatkozásaik alapján törekvésüket sokra kell becsülnünk. A teljesség igénye nélkül inkább az említett négy felekezet szemléletét próbálom bemutatni és kiemelni mindazokat a pozitívumokat, amelyek a dialógust segítik, meghatározzák, és ugyanakkor fölhívják a figyelmet a hitben való szabad vizsgálódásra.
A római katolikus álláspont megismerését megkönnyíti az a tény, hogy II János Pál pápa 1999-ben a Fides et Ratio enciklikájában összefoglalta mindazokat az elveket és tényeket, amelyek jellemzik a római egyház álláspontját. Mindenek előtt kiemeli a ratio, az ész rendkívüli szerepét az emberi megismerésben és gondolkodásban. Ez az ész szükséges eszköz mindazokhoz az ismeretekhez, amelyekre az ember hit által tesz szert. Az evangélium igazságát is az ész segítségével fogja föl a hívő ember. De az ész számára a legmagasabb rendű gondolkodás a filozófiában testesül meg. Ugyanis, ha az antropológiát, a logikát, a természettudományokat, a történelmet, a nyelvészetet nézzük, mind a kultúrát szolgálja, mert nagyon szép gyümölcsöket termettek a megismerés különböző területein. Az ezek által létrehozott bonyolult gondolatrendszerek azonban inkább az emberre mint szubjektumra irányulnak, de az ember ennél többre képes, méghozzá arra is, hogy „egy őt meghaladó igazsághoz eljusson”.(5. pont) Ezt pedig a filozófia révén tudja megtenni, amelynek az a feladata, hogy az embereket rávezesse az igazságra. Pál apostol Római levelének 1. fejezete 20. verse alapján az enciklika arra a következtetésre jut, hogy az embernek tényleg van metafizikai képessége, amely abban nyilvánul meg, hogy az ész „túlszárnyalja természetes határait” és rá tud mutatni minden létező eredetére vagy létének okára.(22. pont) Ezért az egyház csak azt a filozófiát támogatja, amely a keresztyén hitismeretek felé mutat. Vannak ugyanis a tudományos kutatásból származó igazságok, de más szintre tartoznak a filozófiai igazságok, és ismét másak a vallási igazságok. Az marad a kérdés, hogy milyen kapcsolat van a filozófiai-vallási igazságok és a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott igazság között. (30. pont.) A Krisztusban kijelentett igazság nem áll ellentétben a filozófiai igazsággal. Sőt, e megismerés két foka vezet el a teljes igazságra. Ezt szolgálta a Doctor Angelicus, Aquinói Tamás filozófiája is, amely leginkább alkalmas arra, hogy a hit igazságát és a filozófia igazságát összekapcsolja.(48. pont) A római egyház Tanítóhivatala éppen azt a filozófiát védi minden más filozófiával szemben, amely ezt a harmóniát megzavarja. Mivel a filozófiára ilyen nagy hangsúly esik, a dolog természetéből következik, hogy az enciklika megerősíti: a Szentírás mellett a Szent Hagyományt is Isten igéjének tekinti.(55. pont) A filozófia végső célja az élet értelmének keresése. A természettudományoktól is az várható el, hogy munkálkodásával ezt szolgálja.(106. pont) Végül is az enciklika levonja a következtetést, „egyedül a filozófia tudományában találunk megértést és lehetőséget a dialógusra azokkal, akik nem osztják velünk a hitet.”(104. pont) A természettudósokhoz szólva a pápa megállapítja, hogy „az igazság keresése soha nem ér véget, akkor sem, ha a világ vagy az ember egy jól körülhatárolt részére vonatkozik is; mert kutatása mindig arrafelé viszi, ami a kutatott tárgy fölött áll, tudniillik olyan kérdések felé, melyek megnyitják a Misztériumhoz vezető utat.”(106. pont) Végül a pápa a filozófiát Szűz Mária szerepéhez hasonlítja, minthogy a filozófia is elfogadja „a megszólítást, amely az evangéliumok igazságából hangzik felé”.(108. pont)[6]
A protestáns felekezetek teológusai más szemlélettel közelítik a tudomány és teológia kapcsolatát. Egységesen megfogalmazott álláspontot nem alakítottak ki, hanem a szabad vizsgálódás reformátori szellemét érvényesítik ezen a téren is. Vegyünk sorra néhány jellegzetes és mérvadó tudóst, hogyan látják ezt a kérdést. – Az anglikán teológus-gondolkodók, mint pl. Arthur Peacocke, John Polkinghorne vagy John C. Puddefoot előbb azt vizsgálják meg, mire irányul a tudomány tevékenysége és mire irányul a teológia feladata. Mindhárman a valóság leírására törekszenek, de törekvésük közben komoly nehézségekbe ütköznek. Ha ugyanis a természet valóságára gondolunk, nincsenek világos fogalmaink sok-sok összefüggés leírására. Ilyenek pl. atomi részecskék. A teológia is így van a fogalmaival, amikor a maga hitismeretét akarja kifejezni. Ezért mindkettő metaforák használatára van utalva, s ez okozza a gondot, mert ez a külső megítélő számára dilemmát jelent. A nyelvi kifejező eszközök nem elegendőek a vizsgált valóság leírására egyik területen sem. Következésképpen külön területet jelent számukra az, amit a természettudományok kutatnak, külön területre utalják a teológiát. Így aztán nem az történik, hogy a tudomány és teológia együtt vizsgálnák a valóságot, hanem sokaknak az erőfeszítése csupán a két terület viszonyának tisztázására korlátozódik. Peacocke, aki teológus és fiziko-bio-kémikus, ennek a tudományos kérdésnek a feloldására ajánlja a kritikai-realista álláspontot, vagy szemléletet. Ez egy modell, amely megszünteti az éles szembenállást azzal, hogy mind a természettudomány, mind pedig a teológia a valóságot tárja föl, minek következtében kifejezőeszközeiket össze lehet egyeztetni, közelebb lehet hozni egymáshoz. Ezt Peacocke úgy érti, hogy mindkét terület által föltárt igazságot a valóság határozza meg, illetve a valóság felől kell megközelíteni. Nevezhető ez programnak is, amelynek az a célja, hogy a tudomány és a teológia egymást segítsék. Ha mindkét terület elfogadja ezt a kritikai-realista programot, akkor elfogadta azt is, hogy a kifejező rendszerük, nyelvezetük, modelljeik változtathatóak mindig annak érdekében, hogy tényleg a valóság leírására irányuljanak.[7] Igen jó példa erre Polkinghorne személye, aki előbb fizikus volt, majd pedig teológus lett, és később minden erőfeszítését arra irányította, hogy a természetről szerzett tudása segítségével közelebb hozza az emberhez Isten titkait, amelyeket a Szentírásban találunk. Ennek mestere lett ő. Inkább a fizika felől közelíti meg, illetve értelmezi a teológiai kérdéseket, s ily módon nagyon sok fogalom, témakör tisztázásához járult hozzá.[8] Puddefoot, aki teológus is és matematikus is egyszerre, azt mondja, hogy Istennek az igéje a világba beépített információ. Ezt az isteni üzenetet kell helyesen értenünk. Végül is ebben a rendszerben az emberi erőfeszítés, a tudomány, s annak eredményei vagy annak nyelvezete, szemlélete mintegy eszközül szolgál a teológia számára a hitismeretek kifejezésében, föltárásában.
A lutheri teológia képviselői szintén úgy látják, hogy valamiképpen két külön területre szakadt a tudomány és teológia, holott mindkettő Isten művét akarja bemutatni. Egyik vezető teológusuk, Wolfhart Pannenberg rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a két területet valamiképpen együtt lehessen szemlélni. Ha jól értjük a szándékát, ő nem a két területet összekötő modellben vagy programban gondolkodik, hanem olyan, mindent átfogó összefüggésben, amely belső tulajdonságánál fogva lehetővé teszi a teológia és a természettudományok koordinált szemlélését. Ilyen átfogó gondolat nála a ’természet teológiája’, amely a történetiségre épít, vagy a kontingencia egyetemes gondolata, vagy éppen a fizikusok által kidolgozott térelmélet alkalmazása a teológiában. De ilyen az Isten szeretetének és a természetnek az összekapcsolása is, mert maga a világ léte és annak fenntartása, megőrzése, működése Isten szeretetére utal, sőt azzal azonos. Ezek nem könnyen érthető dolgok, de Pannenberg bátor lépéseket tett ezen a téren. Ő nem hasonlatokkal, nem metaforákkal dolgozik, azaz nem azt mondja, hogy a Lélek olyan mint az erőtér, hanem egyenesen azt, hogy maga a Lélek erőtér.[9] Más oldalról közelíti a teológia és a tudomány viszonyát Ted Peters, vagy Ian Barbour, akik a ’konszonancia’ elvét, azaz az összhangot, egybecsengést hangsúlyozzák a tudományos igazság és a teológiai igazság között.[10] Úgy fogják föl a két területet, mint „partner”-tudományokat. Ezt kétségbevonhatatlan tények igazolják. Ugyancsak érdekesen közelíti meg Niels Henrik Gregersen dán teológus Isten teremtő munkáját. Ő úgy gondolja, hogy a ’teremtő Logos’ bele van építve a mindenségbe a matematikai rend által, ennek következtében egy olyan új teológiára van szükség, amely Isten folyamatos teremtői munkáját is leírja. Ez a beépítettség magyarázza a természet önszerveződését.[11] Említhetnénk még ragyogó neveket a lutheri teológia képviselői közül, mint például Philip Hefner, Antje Jackelén, Eric Weislogel és mások, akik szintén mérvadó gondolatokkal gazdagították a dialógust. Munkásságukat a szakirodalom őrzi.
Már az 1970-es és 1980-as években fölfigyeltem arra, hogy a református hátterű teológusok igen jelentős számban és nagy erővel vettek részt a tudomány és teológia viszonyának újraértékelésében. James I. McCord erőfeszítése és fáradozása révén jött létre a Center of Theological Inquiry Princetonban. Ehhez a szellemi, tudományos hátteret Thomas F. Torrance biztosította. Torrance-nak számos tanítványa lett Amerikában, Ázsiában és Európában, s ezek nem „másolatok” lettek, hanem maguk is alkotó módon járultak hozzá a dialógushoz. Christopher Kaiser, Carver Yu, Iain Paul, James Loder, Jim Neidhardt neve jelzi ezt a rangos sort. E tanulmány készítője is a közvetlen tanítványai közé tartozik. – Torrance abból indul ki, hogy az emberi értelem csak olyan ismereteket tud földolgozni, amely objektív valóságra épül. Mind a fizikailag látható, tapasztalható világ, mind pedig Isten kijelentése ontológiailag objektív valóság. Ez másképpen azt jelenti, hogy mind a teremtett mindenség, mind pedig az Isten kijelentése, amely a Szentírásban van előttünk, olyan tények, illetve olyan információkat hordoznak, amelyek a valóságra vonatkoznak: az előbbi a természetre, az utóbbi Isten létére és munkájára ebben a világban. Ezért Torrance szerint a teológia határozottan pozitív tudomány, őt pedig úgy tartják számon, mint aki a modern teológiában a realizmust képviseli. Ebben párhuzam húzható közte és a nagy természettudósok egy jelentős csoportja között. A Maxwell, Einstein, Schrödinger nevével fémjelzett un. ’realista’ csoportra gondolunk, akik a Heisenberg-Bohr féle Koppenhágai Iskola nézetével szemben más álláspontot képviseltek. Einstein csoportjának az volt a véleménye, hogy bármilyen ismeretet szerzünk is a természetről, az annak objektív, tehát tőlünk független valóságára utal. A Koppenhágai Iskola képviselői viszont a határozatlansági reláció miatt e megismerést szubjektív elemektől tették függővé. – Hadd emlékezzek itt meg egy gondolattal róla és hadd fejezzem ki tiszteletemet a közelmúltban, 2003. szeptember 9-én elhunyt magyar származású Teller Ede iránt!, akivel személyesen is találkozhattam. Kérdésemre 1996-ban elmondta, hogy ő a Koppenhágai Iskola véleményével ért egyet![12] Tehát ez a kérdés még a legnagyobb tudósok körében sem dőlt el. Peter Hodgson, mélyen hívő római katolikus angol természettudós viszont a realisták álláspontján van,[13] sokan mások pedig azt mondják, hogy a tények alapján bizony a koppenhágaiak álláspontja is elfogadható igaznak. Torrance mindenesetre realista. „Ostobaság szembeállítani a hitet és az észt, mert a hit minden ismeret integráns része, s egyben megcáfolhatatlan és bizonyíthatatlan. Ezért az igazi objektivitás sohasem a valóságtól elszakított feltételezésben van, hanem a valósággal való szoros összekapcsolódásban. Ezen belül az igazi objektivitás szuverén, és ezért a róla alkotott képzeteink viszonylagosak és mindig felülvizsgálandók.”[14] Tehát Torrance előre bocsátja, hogy mind a természettudomány, mind pedig a keresztyén hittudomány a valósághoz kötődő, felfogható dolgokkal foglalkozik, azaz, legyenek azok természeti dolgok vagy isteni dolgok, számunkra föltárják magukat. Ezt a tényt mint pozitívumot veszi észre és hangsúlyozza Karl Barth gondolkodásában is.[15] Elfogadhatjuk mi is azzal a megjegyzéssel, hogy soha nem tudjuk, milyen mértékig tarthatjuk igaznak mindazt, amit a tapasztalás és a gondolkodás révén megállapítunk a dolgokról. Torrance úgy gondolja, hogy a megismeréskor a tények a tiszta valóságot tárják elénk mind a tudományban, mind pedig a teológiában. Ezt írja: „Az igazság felfogása magába zárja a dolgok valóságos létét és a dolgok olyatén való meglátását, amilyenek azok valóságban. A létről szóló igazságnak magán kell hordoznia a saját fényét, saját megbízhatóságát, kényszerítve bennünket a valóságának hatalma által annak megerősítésére és elismerésére, ami az valójában.”[16] Torrance bármilyen messze is megy el a valóság értelmezésében, végül is minden dolognak a végső alapját a megtestesült Logos-ban, Jézus Krisztusban látja. Ez mindig visszavezeti őt a Szentíráshoz, még pontosabban: emlékezteti őt arra, honnan kell kiindulni, és én ebben látom az ő legértékesebb hozzájárulását a tudomány és teológia dialógusához. Ez a biblikus látás az ő legfőbb erénye. Ugyanezt tapasztalhatjuk Christopher Kaiser esetében is, aki fizikus is és teológus is, s aki a teremtés kérdését úgy tárgyalja, hogy értelmezi azt a természettudomány felől, de értelmét mindig Krisztus inkarnációjában tudja megragadni.[17] Volt lehetőségem megismerni Michael Welkernek szintén a teremtésről írt művét, amely ugyanígy mélyen biblikus alapokon állva mutatja be Isten alkotását, de azt is világosan észrevehettem, hogy ő sohasem az emberi lehetőségekből kiindulva értelmezi a teológia és a természettudomány párbeszédét, hanem mindig Isten kijelentése felől.[18] Pontosan ez az a biblikus szemlélet, amely jellemzi a református hátterű gondolkodókat a tudomány és teológia viszonyának megítélésében. És ez igaz még más református gondolkodókra is, mint például Wenzel van Huyssteen és Robert Russel, valamint Bolyki János és Végh László, a magyarokat is megemlítve.
Nekem is megadatott az az ajándék, hogy matematikából és fizikából diplomát szerezhettem, majd pedig teológiát tanultam, amit Tom Torrance-nál folytattam. Így az egész kérdéskört mindkét szemszögből, azaz, mind a természettudomány, mind pedig a teológia felől próbálom értelmezni intellektuális becsületességgel. Én magam is biblikusan szemlélem a tudomány és teológia kapcsolatát, de bizonyos mértékig másképpen nézem ugyanazt. Ha mint matematikus és fizikus tekintem ezt a kérdést, mindenek előtt azt állapíthatom meg, hogy a teremtett mindenséghez nemcsak a téri-idői-anyagi világ tartozik hozzá, hanem az emberi értelem is a maga teljességében. Az emberi értelmet én nem olyan adománynak tartom, amely által képesek lennénk megmagyarázni Istennek a teremtői tettét, vagy valamilyen harmóniát, konszonanciát létesíteni az emberi gondolkodás és az isteni kijelentés között. Ami isteni, azt az ember önerejéből teljességgel föl nem foghatja. Legfeljebb csak közelebb és közelebb mehet hozzá, de az „Isten gondolatait” nem tudjuk megragadni, mint ahogyan azt Newton esetében is sokan hitték. Abban sem hiszek, hogy az ember önmagától vagy önmaga erejénél fogva lenne képes önmagán túlra mutatni, önmagát túlhaladni, transzcendálni. Értelmünk ugyanis immanens. Azaz, a teológus énem ekként mondatja velem: az emberi értelem a teremtett valósággal identikus, kijelentett Ige pedig Istennel.[19] Ezért abban hiszek, hogy Isten úgy teremtette a mindenséget, hogy azt az értelmemmel kutathassam, fölfoghassam, magyarázhassam, ugyanakkor pedig az értelmem számára is megnyitotta a lehetőséget az ő kijelentett Igéjének felfogására a hitben. Az előbbi velem született adottság, az utóbbi nem az én eleve meglévő, teremtettségi tulajdonságom vagy birtokom, hanem kimondottan Isten ajándéka hozzám kegyelméből. De a dolog ilyetén való fölfogásával én korántsem választom szét azt az értelmet, amely a természetet kutatja és azt, amely az Isten kijelentését vizsgálja. Egy és ugyanarról az ajándékról van szó, mindkettő fölött csak Istennek van hatalma. Éppen ezért mint ajándékot mégsem egyenlőképpen birtokolja minden ember. Csak Isten tehet képessé arra, hogy a teremtett mivoltomból adódó képességemen felül még az ő kijelentett titkait is megismerhessem egy bizonyos határig. A hitre jutott ember képességének ez a kettőssége, vagy kettős lehetősége bár megkülönböztethető, de egymástól el nem választható. Ezért nemhogy ellentét nincs a kettő között, hanem igenis egymást feltételező, egymást gazdagító, egymást kiegészítő ajándékról van szó. Az ember megmarad embernek, teremtménynek még a megajándékozottságában is, mert az értelmemmel sem érhetem el a teremtett valóság végső ismeretét, s ugyanígy a hitben való ajándékommal sem érhetem el Isten megismerésének teljességét. Az is biztos, hogy mind a természet, mind pedig a kijelentés megismerési lehetőséget kínál, mert Isten tettéről, bölcs cselekvéséről van szó mindkettőben. Az értelem mindig igazságokat keres, hiszen ezzel a szándékkal, akarattal, tulajdonsággal van felruházva, s ez benne foglaltatik abban, hogy az embert Isten élő lélekké teremtette. A valóságot azonban soha nem éri el, hanem relatív igazságokat állapít meg oly módon, hogy mindig előbbre jut az igazság ösvényén. Így van jól! Ezért én egy kissé másképpen fogom föl az értelem és a természet viszonyát, mint Thomas F. Torrance tanítómesterem, mert szerintem a valóság nem kényszeríti az embert a megismerésre, hanem segíti. Mert a valóság ilyen! Ha az ember ezt elfogadja a hitben, akkor valóban igaz lesz, hogy a „bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”! (Péld 9,10) Én tehát nem elméletet próbálok alkotni abból a célból, hogy megmagyarázzam, milyen kapcsolat van az egzakt tudományok és teológia között, hanem elfogadom azt, hogy Isten a Jézus Krisztusban volt, s ezzel az önmagáról szóló kijelentést Isten teljessé tette, segítve az embert az istenismeretben. Ugyanakkor azt is vallom: az embert megajándékozta olyan lehetőséggel, hogy megismerje mind önmagát és a körülötte lévő világot, mind pedig az ő teremtő, gondviselő és megváltó Istenét. Ez mint hitbeli tény nyújt számomra egyfajta szemléletet, amelyet nevezhetnénk realista szemléletnek is vagy biblikus szemléletnek is, amely kiindulásul szolgál a természettudományok és a teológia kapcsolatának értelmezéséhez. Ezt a lehetőséget tehát Isten ajándékaként birtokolja az ember kegyelemből.
Én nem akarom összemosni a különböző tudományokat, de szeretném mindenkinek a figyelmét fölhívni arra, hogy Isten teremtett világa mint egész, azaz a természet nem ismer külön fizikát, kémiát, biológiát vagy földrajzot, sőt még az emberi értelem is ehhez a mindenséghez tartozik és a gondolkodás törvényei szintén kongruensek a természet törvényeivel, még ha matematikáról is van szó. A teremtett mindenség egységesen összefüggő egész.[20] Ezeknek a tudományterületeknek a tárgya tehát a teremtett világ, illetve annak egy része. Magának a filozófiának is a tárgya – az én látásom szerint – a teremtett mindenség mint egész, és a filozófia ebben a mindenségben a legáltalánosabb törvényeket keresi, közelebbről azt, amit ez a mindenség örök és időtlen tulajdonságként hordoz. De akár a természeti törvényeket nézzük, akár a filozófia által föltárt öröknek és időtlennek vélt összefüggéseket, a valósághoz képest mindegyiket az immanens értelem relatív igazságának vagy eredményének tudom tekinteni. Valamennyi tudományban és a filozófiában az ember mindig fölötte van a tárgyának. Más azonban a helyzet a teológiában, illetve a hittel megajándékozott emberi értelem törekvésében. Kutatja ugyanis Isten kijelentésének titkát, miközben tudatában van annak, hogy minden más tudományos tevékenységgel szemben itt a tárgy őfölötte van. Mindebből pedig az következik, hogy ha Isten kijelentése felől közelítem bármelyik tudomány világát, annak belső természetét, gondolkodásmódját, akkor csak addig jutok el, hogy a hitben gondolkodó ember számára az isteni kijelentés ad egyfajta szemléletet a világról, amely segíthet elmélyedni az adott tudományterületen, s ugyanakkor pedig ezeknek a tudományoknak az eredményei eszközként használhatók Isten titkának értelmi fölfogásában, elmélyítésében. Nagyon jó példa erre az első néhány évszázad szellemi csatája. Még javában élt és virágzott a görög tudomány, s ebben a korszakban a sztoikusok vitték tovább a görög gondolkodás szellemét. Az volt számukra a valóság, amit az ész segítségével gondoltak, az anyagi világot nem tekintették méltónak arra, hogy valóságként fogják föl. Ekkor jött a keresztyénség az inkarnáció tanításával, amely az anyagi világot és az ember értelmi munkáját egyaránt Isten teremtett valóságának tartotta. Ebből következett, hogy a természetet lehet kutatni, azt lehet használni az ember jóléte érdekében, s ezzel kezdett veszélybe kerülni a hellén dualista természetfölfogás, amely lassú és hosszú folyamat eredményeként meg is szűnt. A keresztyénség új szemlélete indította el és eredményezte ezt a helyzetet. Így volt ezzel a szemlélet-kérdéssel Newton is, akit nagyon-nagyon foglalkoztatott az ószövetségi kijelentés, míg végül Isten mindenhatóságát és örökkévalóságát fölhasználta az abszolút tér és idő megalkotásakor. Hasonló volt a helyzet James Clerk Maxwell esetében, amikor Isten szeretetét, pontosabban Isten lényegét értelmezte. Arra a következtetésre jutott, hogy az emberi lét és gondolkodás, benne az emberi szeretet csupán csak része az isteni létnek, illetve az isteni szeretetnek. Így fogalmazódott meg benne az, hogy „az egésztől a rész felé” vezető gondolkodás magasabb rendű szabály, mint ennek fordítottja. Ez a szemlélet vezette őt a híres egyenleteinek megfogalmazásához. Szerintem Polányi Mihály tudományfilozófiai gondolkodását is befolyásolta a keresztyén biblikus szemlélet. Fölfogása szerint bármit is tudunk, vagy bármit gondolunk el tudományos értelemben, mindig ott van mögötte egy rejtett, hallgatólagos tudás, amely irányítja, vezeti tudományos tevékenységünket. Sőt, mi több, ez utóbbi az igazi tudás. S itt rögtön analógia fedezhető föl az ember tudományos ismerete és hitismerete között. A hitismeret gyarapodására ugyanis szintén igaz, hogy ott van mögötte egy magasabb rendű valóság, Isten kegyelme az emberhez.
Az egzakt tudományok a teológia tudományát tehát sem gúzsba nem kötik, a fejlődését sem gátolják, hanem inkább segítik. De a természettudományok szabadságát sem korlátozza a keresztyén gondolkodás, mert amennyiben az tényleg biblikus gondolkodás, akkor olyan szemléletet nyújt számára, amely éppenséggel kitágítja ezt a szabadságot és előre viszi a tudományok fejlődését. Református szemmel én így látom a természettudományok és a keresztyén teológia kapcsolatát, s ezáltal a tudományos fejlődés ígéretes jövőjét.
(Megjelent: Theologiai Szemle, XLVII. évf. 2004/2. szám. 81-86.)
[1] V.ö. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Budapest, 1986. 314. Laplace művének címe: Mécanique céleste.
[2] V.ö. Denis Brian: Einstein, a life. New York, 1996. 161.
[3] V.ö. Max Planck: Az egzakt tudomány értelme és határai. In: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1965. 301-302.
[4] V.ö.
