Dr. Gaál Botond honlapja

A tudományos ismeret transzformációja a teológiai gondolkodás nézőpontjából

Gaál Botond

 

 

 

Az utóbbi időben az egzakt tudományok történelmi fejlődését vizsgáltam, és azt próbáltam föltárni, mennyire segítette azok kialakulását a keresztyén gondolkodás. Arról győződhettem meg, hogy a magas európai civilizációnk kialakulásában a zsidó örökséget is őrző keresztyén gondolkodásnak jelentős szerep jutott, és most, amikor a keresztyénség létrejöttének kétezer éves történetére emlékeznek szerte a világon, számunkra is hasznos lehet ennek a kérdésnek a rövid áttekintése. Köszönöm, hogy szólhatok erről a Magyar Tudomány Napján Debrecenben.

Ami a tudományos gondolkodást, vagy pontosabban: az embernek a világról szerzett és az értelmi képességével megalkotott ismeretét illeti, a leginkább sorsdöntő kérdések és egyben legizgalmasabb problémák időrendben először a görög tudomány és a keresztyén gondolkodás találkozásakor vetődtek föl. Amikor a keresztyénség megjelent, a görög tudomány már lényegében készen volt. A világról szóló keresztyén tanításnak azonban nem találjuk semmi előzményét a görög filozófiában, és éppen azért kerültek egymással szembe, mert a keresztyénség a görögöktől teljesen eltérő természetszemléletet képviselt. A keresztyén tanítás szerint a természet az ész számára hozzáférhető valóság volt, a görögök azonban a gondolat időtlen formáit tekintették valóságosan létezőnek. A keresztyénség ezt a hellén dualista fölfogást tarthatatlanná tette. A másik döntő időszak, amelyhez szintén sok köze van a keresztyén gondolkodásnak, a Galilei és Newton neve által fémjelzett kor. Tudjuk, hogy Newton Istent és a teremtett világot összekapcsolta az abszolút tér és idő konstrukciójában, ami végül is oda vezetett, hogy a természeti jelenségek tere és ideje független lett azoktól. A tér és az idő nem tartozott a tapasztalati világhoz. Ismét felszínre bukkant a régi dualizmus, csak más formában. A harmadik nagyon izgalmas problémát Maxwell és Einstein munkássága jelzi, amikor is a determinisztikus törvényektől a folytonos mező dinamikus fölfogásához vezetett az út. Ezt még inkább erősítette a kvantumelmélet létrejötte, mert a mechanisztikus szemlélettől mindenképpen el kellett mozdulni a nyitott struktúrájú természetértelmezés irányába. Itt már a keresztyén teológiai gondolkodás csupán Maxwell munkásságában volt tapasztalható. Általában pedig a XIX. századi teológia, sőt még a XX. század elejének teológiája is, főként a protestáns gondolkodás, szinte teljesen a kanti apriorisztikus szemléleten alapuló tudományideált követte. Ugyanebben a korban a katolikus egyház a neotomizmustól várta a teológiai megújulást, s mintául Aquinói Tamást ajánlotta, mint aki „messze kimagaslik a tudósok közül s épp azért a legalkalmasabb arra, hogy a katolikusok őt tekintsék a tudományok művelésében mintaképnek…”[1] A relativitáselmélet és a kvantumelmélet által hozott paradigmaváltás azonban a fizika területén visszavonhatatlanul megtörtént, és ettől függetlenül, de szinte ugyanabban az időben ment végbe egy ehhez fogható paradigmaváltás a teológiában is. Ez elsősorban Karl Barth baseli professzor nevéhez fűződik. Csak most látjuk, miután kellő történeti perspektívából tekinthetünk vissza, hogy a fizikában tapasztalt „ismeretelméleti forradalom” mennyire egybecseng a XX. századi protestáns teológiai gondolkodással. Ezt szeretném bemutatni.

Elvi szempontból Einstein legnagyobb gondolati problémája az volt, hogy az igazi tudományos ismeret célja mindig a valóság objektív fölfogása. Valóságon a mindenséget értette a maga teljességében. Úgy gondolkodott, hogy ha magának a természetnek a lényege nem az, amit mi külsőképpen a jelenségekből megismerhetünk, akkor nincs értelme a kutatásnak, mert legfeljebb csak adatokat gyűjthetünk róla, amelyeket aztán rendezhetünk, vagy éppen szimbolikusnak tekinthetünk, de a természet belső lényegét nem ismerjük meg általuk. Ugyanakkor arra is rácsodálkozott, hogy az értelmi megismerésnek nincs határa. Ebből érthetjük meg az ő szándékát, miszerint a tudományos gondolkodásnak nem szabad azzal megelégednie, hogy milyen ez a természet, vagy hogyan néz ki, hanem igenis tovább kell kutatnunk és arra a kérdésre is keresnünk kell a választ, hogy miért olyan amilyen és miért nem más. Ezt nevezte ő prométeuszi elemnek, amely belecsúszott a természet logikai összefüggéseibe.[2] Ezt a rendet találta ő lenyűgözőnek, s a tudós természetet föltáró és megismerő munkáját „Isten gondolatainak letapogatása”[3] szép kifejezéssel illette. Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a tudós valamiképpen mindig előre törekszik a világ megismerésében, de az előtte nyitva álló és egyre szélesebbnek látszó, meghódítandó területen csak úgy juthat előbbre, ha az immanens racionalitás adta lehetőségeit hozzáigazítja a természet valóságához. Kata physin! A természet rendje szerint![4] Hiszen a világot fölfogó emberi értelem a fizikai világunkkal identikus.

Einstein meg volt győződve arról, hogy a newtoni klasszikus ok-okozati elveket nem azért kell elvetni, mert azok teljesen rosszak, hanem azért, mert azok nem elégségesek a továbblépéshez. Állandóan hangsúlyozta, hogy az ismeretben történő további előrelépéshez egy adekvát matematikára van szükség, mely a fizikába „beágyazottan” közelebb viszi a megismerést a valósághoz, azaz a tudományos gondolkodás irányát egy nyitott struktúrájú természetfölfogás felé jelöli helyesnek. Nagyon óvott a matematikának olyan fölhasználása ellen, hogy annak segítségével a természeti törvényeket időtlen, szükségszerű észigazságoknak tekintsük, mert ha a matematika segítségével megragadott összefüggéseket elszakítjuk azok empirikus tartalmától, végül inadekváttá válnak. Ennek a konzekvens végiggondolásából az következett, hogy Kant apriorisztikus szemlélete tarthatatlanná vált, mert a körülöttünk lévő világ nincs előlünk elzárva, hanem igenis megközelíthető, megérthető. Még pontosabban, a megismerés számára a természetben nincs megközelíthetetlen, megérthetetlen. Még pontosabban, a megismerés számára a természetben nincs abszolút értelemben hozzáférhetetlen terület. A fizikai világot tehát nem lehet belekényszeríteni egy zárt, merev struktúrájú, eukleidészi geometriájú térbe, hogy – mint a newtoni fizika esetében – akarva-akaratlanul aszerint „viselkedjék”. Az általános relativitáselmélet ezt a problémát már megoldotta és a tudományos gondolkodásnak egy magasabb szint­jére lépett, ahonnan az alacsonyabb szintek igazsága és érvénye immár megállapíthatóvá vált, s ezzel a newtoni természetleírás érvényességi köre a tér-idő kicsiny tartományára korlátozódott. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az emberi értelem által föltárt és elfogadott igazság mindig önmagán túlra mutat, mégpedig a gondolkodásnak egy végtelen folyamatában megközelíthető, mégis soha el nem érhető valóság felé.

De ugyanezt a szemléletet tükrözte Georg Cantor halmazelméleti megállapítása is, mely szerint a gondolkodás olyan, hogy az a véges és az Abszolútum között működik, de mindig az Abszolútum valóságát feltételezi. Az Abszolútumot nem lehet vele magyarázni, de dinamikus létével mindenképpen arra utal. Cantor éppen a teológusok figyelmét hívta föl a korabeli filozófusokkal szemben: „Omnia seu finita seu infinita definita sunt et excepto Deo ab intellectu deter­mi­na­ri possunt!” Ami azt teszi: minden vagy véges, vagy meghatározott végtelen, és Isten kivételével az értelem által meghatározható![5] Teljesen hasonló szemlélet fedezhető föl Kurt Gödel híres eldönthetetlenségi tételében is, amikor lényegében azt fogalmazza meg a gondolkodás törvényszerűségére nézve, hogy az nyitott fölfelé egy magasabb szintű igazság irányába. Polányi Mihály is ugyanezt erősítette meg a tudományfilozófia területén, amit úgy lehetne összefoglalóan megfogalmazni, hogy a teljes igazság tulajdonképpen egy végtelen igazságláncolat, melynek láncszemei összekötik az immanens racionalitás valamennyi területét, s ebben a fölfelé egyre nyitottabb rendszerben mindig a magasabb rendű, de számunkra még rejtett igazság „vonja magához” az emberi értelem megismerő törekvését, és erről a magasabb szintről lehet eldönteni az alacsonyabb szintű igazságok érvényességi területét. Heisenberg végkövetkeztetése is hasonló, amikor a természet leírásának lényegét állapítja meg: „A természettörvények, melyeket a kvantumelméletben matematikailag megfogalmazunk, többé nem magukat a részecskéket, hanem az elemi részekre vonatkozó tudásunkat írják le.”[6] Teller Ede éppen itt, ebben a teremben mondotta pontosan négy évvel ezelőtt: „Értsük meg, a modern tudomány azt jelenti, hogy a világ nyílt!”[7] Én úgy értelmezem ezt a „nyitott világot”, hogy abba beletartozik mind a természet, mind pedig az azt fölfogó emberi értelem. Mindkettő a maga kontingens természetével!

Hasonló szemléletváltás következett be a keresztyén hittudomány terén is, amelynek első jele a református teológus Karl Barth 1918-ban közzétett Rö­mer­brief-je volt. Ez csupán egy kis könyvecske Pál apostol Római levelének magyarázatáról. Később mindezeket kifejtette a 13 kötetes dogmatikájában, mintegy tízezer oldalon. Barth 1886-ban született és 1968-ban halt meg. Gondosan tanulmányozta a XIX. század teológiatörténetét és arra a megállapításra jutott, hogy a tudományos közvéleményt leginkább befolyásoló teológus gondolkodók mind a Kant által hangoztatott „a csillagos ég fölöttem, az erkölcs bennem” típusú axiomatikus megállapításra építették föl rendszerüket. Tulajdonképpen itt a régi tudományeszmény, a more geometrico szellemében gondolkodó filozófiának a teológiában való meghonosodásáról volt szó, amely leginkább szemlélhetővé vált a kultúrprotestantizmus széleskörű szellemi mozgalmában. Hogy miként viszonyult ehhez Karl Barth, azt legjobb, ha a híres fizikus, Carl-Friedrich von Weizsäcker mondja el: „Az ún. kultúrprotestantizmus, a keresztyénségnek az igazolása az elért kulturális szinthez való hozzájárulása által, kiváló történeti felismeréseket tartalmaz, s ugyanakkor, izoláltan szemlélve, olyan trivializálás, amely becsukja szemét a szakadék előtt, melynek szélén a felvilágosodott teológia útja vezet. Ha a keresztyénséget kulturális hozzájárulása igazolja, akkor minden kultúrkritika, minden világmegváltoztatás, legyen az szociál-darwinista, technokrata vagy marxista, az elfelejtett előtörténetbe süllyeszti a keresztyén hitet. Barth világosan tudta: ha joggal vállalta annak kockázatát, hogy életét Krisztusra alapozza, akkor Krisztusnak többnek kell lennie, mint mindezek a világmegváltoztatások, főként azonban többnek, mint a világ, amely ily módon megváltoztatható.”[8] – Mit is mond ez a nagyon mélyen átgondolt megállapítás?

A teológia számára nem lehet kiindulási pont a csupán immanens racionalitás által előfeltételezett bármilyen igazság. Barth szerint a teológia mint értelmi tevékenység és egyúttal hitbeli meggyőződés abból indulhat ki, hogy a keresztyén hit számára Isten kijelentése igaz, és e kijelentésnek lényeges közlése van magáról a kijelentő Istenről, illetve Istennek a világgal való kapcsolatáról. Ennélfogva a teológiában sincs igazságtartalma annak a kanti megállapításnak, mely szerint a dolgok belső lényegét nem ismerhetjük meg, csupán csak a róluk szerzett külső jegyek számítanak lényeges információ gyanánt. A próféták által tolmácsolt üzenet és a Krisztusban adott kijelentés magára Istenre vonatkozik, ezért a teológia számára igenis lehetséges az istenismeret, még ha a Deus absconditus tényével is számolnia kell. Ha a teológia teológia akar maradni, akkor meg kell szabadulnia a korabeli filozófiától kölcsönzött dualista racionalista szemlélettől, és el kell fogadnia, hogy más a világ immanens racionalitása és más az Isten transzcendens racionalitása. A kettő közötti kapcsolatot csak maga Isten hozhatja létre, s ez az, amit Barth kortársai igen nehezen értettek meg. A teológia arra törekszik, hogy a kijelentés alapján minél mélyebben megragadja a természet valóságát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy két egymással ellentétes, vagy egymástól független terület tudományos erőfeszítését kellene a teológia és az egzakt tudományok viszonyában látnunk. A keresztyén fölfogás szerint ugyanis minden annak a hitigazságnak az elfogadásával kezdődik, hogy Isten a Jézus Krisztusban valóságosan jelen volt, tehát maga a világ teremtője testesült teremtménnyé, és éppen ebből az isteni szeretet-közlésből lehet a világ létére következtetni, s ez vezet el a „semmiből való teremtés” tantételének teológiai magyarázatához is. Tehát először feltételezni a világ valóságát és utána kérdezni, hogy létezik-e Isten, keresztyén nézőpontból teljesen értelmetlen.[9] A világnak azért van valósága, mert maga a Teremtő Isten erősítette meg annak létét és eredetét az inkarnáció ténye által. Mivel pedig az emberi értelem is teremtettségi mivoltú, azaz ennek a világnak a valóságához tartozik, sőt ezzel identikus, a mindenség kutatható, kísérletekkel vallatható, a tapasztalat és az értelem révén megismerhető.

Ez tulajdonképpen a Barth által megfogalmazott teológiai „ismeretelméleti forradalom” belső lényege, amely éppen akkor történt, amikor Einstein megalkotta a relativitáselméletét, és a kvantumelmélet is már a láthatáron volt. E téma legnagyobb szakértője, a skót Thomas F. Torrance a két nagy tudós ismeretelméleti forradalmáról ezt állapítja meg: „Amiért Karl Barth és Albert Einstein kiállt, az volt, hogy a megismerésben a tapasztalati és értelmi komponensek már eleve benne foglaltatnak, s ez annak a ténynek a felismeréséből következett, hogy a teoretikus és empirikus elemek már eleve megvannak egymásban a valóságon belül. A saját területükön mindketten visszautasították a dualista gondolkodás alapjait, amelyek egyébként megvoltak az antik tudományban, a középkor világszemléletében, valamint Galilei és Newton óta a modern tudományokban.”[10]

A XX. századot visszafelé nézve, azt állapíthatjuk meg, hogy a „tér-időbeli tárgy feltalálása” tényleg nagy előrelépést jelentett, de ennél sokkal jelentősebb volt az, amikor rájöttek a téri-idői-anyagi világ és az azt felfogó emberi értelem összetartozására, a négy elem megkülönböztethető, de el nem választható mibenlétére. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy létezik ez a világ a maga anyagi, idői, és téri meghatározottságában, és ezektől különválasztva volna az azt fölfogó értelem. Az emberi intellektus éppúgy szervesen hozzátartozik a mindenséghez, mint bármelyik másik három komponens. A világban benne rejlő, kitapintható összefüggések, törvények olyanok, hogy megegyeznek az értelem struktúrájával, azaz az emberi ész olyan gondolkodási törvények szerint működik, hogy annak sajátosságai egybeesnek a természetben bennerejlően meglévő összefüggésekkel. A keresztyénség ezt a szemléletet képviselte a kezdetektől fogva. Már a XXI. évszázadra is gondolva, ebből viszont azt következik, hogy az emberi értelemnek nemcsak a természet törvényeit kell fölfedeznie, hanem a saját működésének szabályait is még részletesebben föl kell tárnia, s ez fogja segíteni a tudományt a folytonos előmenetelben. A tudományos ismeretek eddigi transzformációja azt mutatja, hogy a tudomány akkor lépett előbbre, amikor az emberi értelem működése összhangban volt a természet belső törvényeivel.

Ez az eredetileg keresztyén gondolat ma újból előtérbe került. Az idő-elméleti kutatások, a rend és a káosz kérdése, a társadalmi rendezettség, az erkölcsi rend és entrópia problematikája, nem különben a nyílt rendszerek működése azt mutatja, hogy akkor fog ismét lényeges transzformáció bekövetkezni a tudományos ismeretben, ha engedjük, hogy az értelem olyan utat kövessen a természet titkainak föltárásában, amelyen képes ráhangolódni a mindenség immanens racionalitásának belső sajátosságaira. Ennek során hol az értelem fogja transzformálni a tapasztalati megismerést, hol pedig a tapasztalat fogja transzformálni az értelmi megismerést, de a kettő egymástól mindig elválaszthatatlan marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*    Elhangzott a Magyar Tudomány Napján 2000. november 7-én, a DAB Székházban

 

[1]    Szántó Konrád: A katolikus egyház története, III. Ecclesia, Budapest, 1987. 1003. Idézet XIII. Leó pápa „Cum hoc sit” kezdetű, 1880. augusztus 4-én kiadott körleveléből.

 

[2]    Vö. Thomas F. Torrance: Creation. Contingent World-Order and Time. Kézirat, 8.

 

[3]    Denis Brian: Einstein, a Life. New York, 1966. 61. és 173.

 

[4]    A görögök is és már az első keresztyén gondolkodók is használták a kata physin kifejezést, mely szerint a dolgokat a „természet rendje szerint” lehet megismerni.

 

[5]    Filozófiai Figyelő. ELTE, Budapest, 1988/4. 71. Ruzsa Imre fordítása.

 

[6]    Idézi Wigner Jenő: Szimmetriák és reflexiók. Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1971. 240.

 

[7]    Gaál Botond: Teller Ede Debrecenben. Debreceni Szemle, 1997/3–4. sz. 539–540.

 

[8]    Carl F. von Weizsäcker: Zwischen Religion und Moral. Überlegungen zum Gedenken an Diet­rich Bonhoeffer. Evangelische Kommentare, 1976/7. 398.

 

  [9] Vö. Barth Károly: Kis Dogmatika. Ford.: Pilder Mária. Sylvester Rt., Budapest, 1947. 44–45.

 

[10]   Thomas F. Torrance: Transformation in the Frame of Knowledge. (E publikált tanulmányon nincs feltüntetve a folyóirat neve.) 397–404.