Dr. Gaál Botond honlapja

Az életre hangolt keletkezés

Gaál Botond - Végh László

 

Bevezetés: a probléma jelentkezése

Bármely világnézetnek egyik erősen meghatározó eleme a világegyetem eredetéről vallott megállapítása. Ehhez hasonló súllyal jellemzi az ember felfogását az a válasz is, amelyet az önmaga és az egész emberiség eredetéről, szerepéről feltett kérdésre ad. Munkánkban rámutatunk arra: a modern természettudomány rohamos fejlődése oda vezetett, hogy úgy látszik, a fenti két alapkérdés csak együttesen, illetve egymás kölcsönös összefüggésében válaszolható meg.

A világegyetem eredetéről alkotott nézetek a történelem során alapvetően kétféle változatban jelentek meg. Általánosan és összefoglalóan bemutatva a dolgot, az egyik nézetrendszer szerint az univerzum időben véges, amely így egy valamikor keletkezett vagy teremtett és elmúló világ. A filozófusok és tudósok egy igen jelentős része azonban, köztük például Arisztotelész is, elvetette a teremtett világ képzetét. Hogy ne kelljen az eredetek kérdését megválaszolni, eleve feltételezték a világ időben és térben való végtelenségét, valamint az anyag elpusztíthatatlanságát. Az ilyen világ önmagát magyarázza, ebben nincs szükség Istenre.

A 20. század nagy felfedezéseinek egyike, az a felismerés, hogy a világegyetem meghatározott életkorral rendelkezik, mely kb. 15-17 milliárd év. Születésének, vagyis az ősrobbanásnak a feltételezése általánosan elfogadott, igen sikeres tudományos elmélet, bár mint minden természetleírás, ez sem tekinthető mozdíthatatlan igazságnak. Mindenesetre az a kép, hogy a világ valaha a szó szoros értelmében a semmiből kipattanó tűzgolyóként jött létre, új szempontokat nyújtva más kiindulási alapot teremt a világ eredetéről folytatott vitákhoz. A fő kérdés az, hogy miért, vagy esetleg milyen céllal jött létre a világ, és miért olyan, amilyen.

A másik lényegi kérdés az ember univerzumbeli szerepe. A Szentírás szerint a világmindenségben az ember kitüntetett helyzetben van. Ezt a „ nézetet” hosszú ideig, egészen az újkor hajnaláig többnyire a filozófusok is magukénak vallották. A mozdulatlannak hitt Föld számukra a világegyetem központjában helyezkedett el, az uralkodó világkép eredendően antropocentrikus volt.

Az ember azonban tovább kérdezett, s kérdése lényegében így hangzott: elképzelhető-e egy olyan világegyetem, amelyben sohasem keletkezett élet? Kopernikusz óta, aki 1543-ban kimondta, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, könnyen igennel felelnénk erre a kérdésre. Kopernikusznak a Föld és a bolygók mozgásáról alkotott modellje arra terelte a gondolkodást, hogy az ember a világot gépezetként lássa. Ez a tan szolgált aztán a tudomány rohamos fejlődése alapjául, s így elindult egy olyan úton, amelyen már nem tulajdonított különleges fontosságot – legalábbis első pillantásra – az élet és az ember létezésének. Különösen a hozzánk korban közelebb eső útszakaszt jellemzi az a feltételezés, hogy az élet és az ember leírható és megérthető a biokémia eszközeivel. Mert mi is az ember, hogy a fizikának és a világegyetemnek gondja lehetne rá? Mily jelentéktelenül parányi része az univerzumnak!

Távcsöveinkkel olyan fényjeleket észlelünk, amelyeket forrásaik évmilliárdokkal Földünk keletkezése előtt bocsátottak ki. A nagy ősrobbanás utáni másodpercekben a világegyetemünket rendkívül magas hőmérsékletek és nyomásértékek jellemezték. Az akkor zajló nagyon nagy energiájú folyamatokat a mai elemirész-fizika segítségével kezdjük megérteni. A tér- és időbeli, a hőmérsékleti és nyomásbeli szélsőségek azt sugallják, hogy az ember, aki egy tipikus spirálgalaxis peremén, egy nagyon átlagos csillag egy kisebb bolygóján él, az egész világegyetemet tekintve teljességgel jelentéktelen tényező. A kitüntetett szerepétől megfosztott, Istenét felejtő vagy megtagadó emberiségre – elérkezve századunkig – a jelentéktelenség és kilátástalanság érzése lett a jellemző. Ennek következménye az egyik napról vagy évről a másikra való élés, az erőforrások ezzel járó gátlástalan pocsékolása és tönkretétele, a fenyegető ökológiai katasztrófa.

A 20. század nagy tudományos felfedezései mostanára igen meglepő módon változtatják meg a világról, mint egységes egészről alkotott elképzelésünket. Az a felfedezés, hogy a világegyetem kb. 15-14 milliárd évvel ezelőtt az ősrobbanásban keletkezett, számos más egyéb felismeréssel együtt egy lélegzetelállítóan teljes és szép természettudományos világkép kialakulásához vezetett. A fejlődés menetéről, kezdve az ősrobbanás első milliárdod másodpercétől napjainkig, az élet és az ember földi megjelenéséig, a különböző tudományok igen jó leírást tudnak adni. Azonban a fejlődés egyes lépéseinek vizsgálata ugyancsak megdöbbentő eredményre vezetett. Nevezetesen arra, hogy az ember mégiscsak központi szerepet játszik a világmindenségben, a léte meghatározó jelentőségű. A világ működését szabályozó, annak lényegéhez hozzátartozó, tapasztalható és felfedezhető természeti alaptörvények igenis az életre, az ember megjelenésére vannak hangolva. Jelenlegi tudásunk szerint ez a finomhangolódás más a keletkezés első milliárdod másodpercének a milliárdod részében megtörtént. Ha ez így van, akkor az emberiség létének értelméről és a világmindenség eredetéről feltett kérdések egymástól nem választhatók el, csak együtt válaszolhatók meg.

A finomhangolt világegyetem

Ahhoz, hogy a fenti kijelentéseket jobban megérthessük, először át kell tekintenünk azt a képet, amelyet a modern természettudomány nyújt a világegyetem keletkezéséről, fejlődéséről, az élet kialakulásához szükséges feltételekről, az értelmes élet kifejlődéséről. Az alább vázolt kép a jelenleg általánosan elfogadott nézeteket tükrözi, ami azonban nem jelenti azt, hogy nincs olyan tudós, aki ezekben kételkedne.

Az univerzum rendkívüli méreteit, igen nagy tömegét tekintve képtelenségnek tűnhet, hogy a teljes világegyetem valaha egyetlen végtelenül kicsinynek tekinthető térfogatból, egyetlen pontból indult volna ki. Az ősrobbanás elmélete szerint ez történt. Ami még inkább képtelenségnek látszik, az az, hogy a világegyetem ebben a pontban a „semmiből” keletkezett, a kiindulási pontnak még csak tömege sem volt. Ez ellentmondani látszik a fizika órákon belénk súlykolt megmaradási törvényeknek, többek között az anyag- és az energia megmaradás tételeinek. Azonban az univerzum „semmiből” való keletkezése, és az alapvető megmaradási tételek között nincs ellentmondás. Az általános relativitáselmélet keretein belül megmutatható, hogy egy zárt (véges térfogatú) világegyetemben a világegyetem össztömegének (és így az összenergiájának is) nullával kell egyenlőnek lenniük. A kölcsönhatásban levő részecskék vonzó (negatív) gravitációs energiája pontosan kompenzálja a részecskék pozitív energiáinak, beleértve a tömegeknek megfelelő ekvivalens energiáknak az összegét. A további részletek iránt érdeklődő olvasónak Jakov B. Zeldovics cikknek tanulmányozását ajánlanánk.

A „semmiből” spontán módon keletkező világegyetem hőmérséklete rendkívül magas volt, ezért benne nem létezhetett semmiféle összetettebb rendszer. Ha össze is állt volna valamiféle alakulat, a nagyon nagy melegben azonnal „szétfőtt” volna. A világegyetem tűzgolyója robbanásszerűen tágult. Tágulás közben a világegyetem hűlt, anyaga differenciálódott. Egy idő után a hőmérséklete annyira lecsökkent, hogy a „masszából” protonok kristályosodtak ki. Az ősrobbanás első három percén belül alakultak ki a kémiai elemek atommagjainak „nyersanyagául” szolgáló legkönnyebb atommagok, a hidrogén atommagon (protonon) kívül a deutérium és a hélium.

 

A világegyetem további tágulása és hűlése során létrejöttek a galaxisok, más néven csillagrendszerek, vagy tejútrendszerek. A galaxisokban formálódó csillagok hosszabb fejlődési szakaszokon mentek át. A csillagok hosszú életének (10 milliárd év) utolsó szakaszában a csillagok belsejében keletkeztek a héliumnál nehezebb kémiai elemek. A nagyobb tömegű csillagok végül felrobbantak, s ez a szupernovarobbanásnak nevezett folyamat szórta szét a nehezebb kémiai elemeket. Ez a szétszóródó törmelék képezi a többi csillag köré befogadó bolygók anyagát. Ha a bolygót befogadó csillag még fiatal és a körülmények nagyon kedvezőek, a bolygón beindulhat az élet evolúciós fejlődése. Ha a csillag elég hosszú időn át megfelelő mennyiségű energiát sugároz, az evolúció értelmes lények kialakulásához vezethet. Ezt így látja ma a tudomány.

Bár nem tudjuk, hogyan keletkezett az élet, az élet kialakulásához szükség van építőkövekre. Továbbá az élet létrejötte és fennmaradása csak bizonyos kedvező környezeti adottságok mellett képzelhető el.

Az élet keletkezéséhez és fennmaradásához feltétlen szükséges feltételekként az alábbiakat fogadhatjuk el. Szükség van atomokra, amelyekből az életet hordozó szerves vegyületek épülnek fel. Ezek közül a legismertebbek a hidrogén, a szén, a nitrogén, az oxigén és a foszfor. A szerves kémiai reakciók nélkül nagyon nehéz lenne az életet elképzelni. Így egy olyan világegyetemben, ahol nem létezhetnek a fenti elemek, illetve nem alakul ki belőlük megfelelő mennyiség, vagy ha ki is alakul, nem szóródik szét a világűrben, az élet kifejlődése kizárható. A nehezebb elemek a galaxisokban jönnek létre, így ezeknek kialakulása is az élet alapfeltételei közé sorolandó. Szükség van még az evolúciós folyamat energiaforrásaként meghatározott fajtájú (elegendő hosszú időn át kellő erősséggel sugárzó) csillagokra, továbbá a bolygókra.

Kopernikusz szerint a Föld nem a világegyetem központja, és az univerzumban nincs semmiféle sajátos, kitüntetett helyzetünk. Mint minden más általánosítást, ezt az állítást is fenntartással kell fogadnunk. A világegyetemet figyelő ember igenis kitüntetett helyzetben van. Bizonyos feltételeknek, melyek létezésének előfeltételei, teljesülniük kell. Csupán abból a tényből, hogy mi ma itt vagyunk, következik az, hogy a világegyetem életkora nem lehet akármekkora. Ahhoz, hogy ma az univerzumot megfigyelhessük, feltétlen el kellett telnie a testünk építőköveiül szolgáló atommagok kialakulásához szükséges 10 milliárd, és az evolúciós fejlődéshez szükséges 3-4 milliárd évnek. Ez valóban egybevág a megfigyelésekkel, amelyek a világegyetem életkorát 15 milliárd évre becsülik.

Hasonló megszorítást kaphatunk a világegyetem méretére is. Sokszor érvelnek úgy, hogy az élet kialakulásához nincs szükség ilyen hatalmas méretű világmindenségre. Ma már azonban jól tudjuk, hogy a világegyetem tágulási sebességét és életkorát tekintetbe véve nem is számíthatunk kisebb méretű univerzumra.

A világunkban található szerkezetek, mint pl. a galaxisok, a csillagok, a bolygók, az atomok stb. milyenségét végsősorán az alapvetőnek tekintett részecskék (elektron, proton, neutron) tömege és a négy alapvető kölcsönhatás: az elektromágneses, a gravitációs, az atommagok protonjait és neutronjait együtt tartó erős kölcsönhatás, és az atommagok béta bomlásáért felelős ún. gyenge kölcsönhatás erősségei szabják meg. Ezeknek a mennyiségeknek az értékeit az eddig ismert fizikai törvények és elvek segítségével nem lehet kiszámolni, ezeket jelenleg csak kísérletek alapján határozhatjuk meg. (A jelenleg fejlődésben lévő ún. egyesített elmélet csak az erőtörvények alakját, mint pl. az erők távolságfüggését adják meg valamilyen szimmetria megkövetelésének árán. A módszer jellegének érzékeltetésére példaként elmondjuk, hogy az elektron szabad mozgását leíró Dirac egyenlet ún. lokális mértékinvarianciáját megkövetelve léteznie kell az elektromágneses erőknek, és a Coulumb-féle vonzó- vagy taszító erőnek a két töltés távolságnégyzetével fordított arányban kell lennie. Viszont az elektron töltésének és tömegének értékeit a szimmetriakövetelmények nem szorítják meg.) Ezért eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy mi lenne a következménye annak, ha a fenti mennyiségek értéke más lenne, mint amilyennek mérhetjük őket. Milyen lenne az így kialakult világegyetem? Kifejlődhetne-e benne az élet, az értelem? Milyen erős korlátokat jelentenek az alapvető fizikai mennyiségek értékeire az élet létezése által megkövetelt ún. antropikus megszorítások? Mindenesetre az értelmes élet kifejlődéséhez szükséges adottságként csak a fenti, legnélkülözhetetlenebb feltételeket követelnénk meg.

A szakmai részletek Barrow és Tipler könyvében, és röviden a (5-6) cikkekben olvashatók. Most csak a végkövetkeztetést vázoljuk. Az élet fent említett igazán általánosan fogalmazott feltételei az említett alapvető fizikai mennyiségek értékeit szinte százalékos pontossággal rögzítik. Más szavakkal a világegyetem milyenségét meghatározó alapvető fizikai mennyiségek az életre vannak hangolva. A világegyetem finomhangoltsága azt a korábban említett állítást támasztja alá, hogy Földünk bizonyos értelemben mégiscsak kitüntetett helyzetben van az univerzumban. Földi jelenlétünk puszta ténye erősen vagy esetleg teljesen behatárolja a világegyetem lehetséges tulajdonságait. Fel kell tennünk, hogy a világegyetem fejlődésében érvényesül egy olyan elv, amely lehetővé teszi, hogy benne – története valamely szakaszában – élet alakulhasson ki. Ez az úgynevezett antropikus kozmológiai elv: az emberarcú világegyetem eszméje.

Az a tény, hogy az antropikus megszorítások ennyire erősek, magyarázatot követel. Mivel az antropikus elv alapjait nem tudjuk csak a tudomány eszközeit használva feltárni, az egyes tudósok reakcióját nem csupán tudományos felkészültségük, hanem világnézetük is befolyásolja.

Vannak olyan, még csak hipotézisként kezelendő elméleti modellek, amelyek szerint az alapvető fizikai mennyiségek milyensége nem valamely még ismeretlen fizikai elv által meghatározott értékek, hanem ezek nagysága az ősrobbanás első pillanatában véletlenszerűen dől el. Méghozzá úgy, hogy a világegyetem különböző tartományaiban „buborékaiban” ezek a fizikai mennyiségek más és más értékeket vesznek fel. A feltevés szerint az általunk vizsgálható univerzum is csak egy buboréknak felel meg. A látható világegyetem olyan szerencsés oázisnak tekintendő, ahol éppen az élet számára kedvező fizikai törvények érvényesek. A többi, a mienktől eltérő fizikai törvények által kormányzott buborékban az élet nem alakulhat ki, és ezeknek a tartományoknak a fejlődése és egész más jellegű, mint a mi világegyetemünk története. A legtöbb, a mienktől különböző törvényekkel jellemzett buborék halva születettnek tekinthető, születésük után gyorsan kitágulnak, majd összeroppannak és semmivé válnak.

A fenti hipotézis az antropikus elv gyenge változatával volna összhangban. A gyenge antropikus elv hívei szerint a világegyetemünk és a benne uralkodó törvények éppen olyanok, hogy benne lehetővé vált az élet kifejlődése. Ezeket a törvényeket mi nem is észlelhetjük másnak, hiszen élünk.

A gyenge antropikus elv csak a tudományos vizsgálatok egyik legfontosabb és legjobban megalapozott elvének egy újrafogalmazása, ami szerint a megfigyelések eredményének értelmezésekor figyelembe kell venni a mérőberendezés korlátait.

A gyenge antropikus elv csupán egy tudományos alapigazság átfogalmazásának tekintendő. Az antropikus megszorítások azonban túlságosan erősnek tűnnek. A világegyetem finomhangoltsága vezette Brandon Cartert az antropikus elv egy erősebb változatának kimondására. Eszerint a világegyetemnek olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, hogy története valamely szakaszában benne élet alakulhasson ki. Ez az állítás erős antropikus elv néven ismert. Magába foglalja azt, hogy a természet törvényeinek olyannak kell lenniük, hogy az élet létezhessen.

Az erős antropikus elv inkább spekulatív jellegű állítás, mint fizikai elv. Mivel az élet feltételei nincsenek pontosan definiálva és nincs a miénken kívül más univerzum, amelyet referenciaként vizsgálhatnánk, természettudományos módszerekkel nem ellenőrizhető. Az erős antropikus elvet sokan már csak azért is elutasítják, mert teleologikus jellegű filozófiai következtetésekre ad lehetőséget. Az erős antopikus elv hasonlít Leibniz kb. háromszáz évvel ezelőtt javasolt kiválasztási elvére, miszerint a létező világunkat az összes elképzelhető világ közül egy optimum elv választja ki. Leibniz optimális világát a fizikai törvények által megengedett folyamatok legváltozatosabb sokasága jellemzi. Az erős antropikus elv szerint a megvalósult világot megkülönböztető tulajdonság nem Leibniz optimum-elvének teljesülése, hanem az, ami életet nyújtó képességnek nevezhetünk.

Lehetséges, hogy idővel új fizikai elméletek születnek, amelyek megértetik velünk, hogy az alapvető fizikai állandók miért olyanok, amilyenek. Megszülethet például a „végső” elmélet, amely valamennyi, most még csak mért értéket rögzíti, megmutatva, hogy azok nem is lehetnek mások. Ebben az esetben az antropikus elv feleslegessé válik. Azonban, ha az összes antropikus jellegű összefüggés meg is magyarázható ilyen módon, akkor is figyelemreméltó, hogy az alapvető fizikai elmélet által szolgáltatott összefüggések ugyanazok, mint amelyek az élet számára is kedvezőek. Függetlenül attól, hogy az antropikus elv erős változata elfogadható vagy sem, elmondhatjuk, hogy bár térben és időben akármennyire parányiak is vagyunk a világmindenség egészéhez képest, a világegyetem mégis emberarcú. Ha mi nem jöhettünk volna erre a világra és a későbbi megszületésünk is tiltva lenne, a világegyetem, ha egyáltalán létezhetne, egészen más lenne, mint amilyen most.

 

Az antropikus elv ismeretelméleti háttere

Amint láthatjuk, az univerzum az emberrel együtt az, ami. Az ember, mint értelmes lény immár úgy szeretné keresni és megtalálni az egységes világszemléletet, hogy önmagát nem helyezi azon kívülre. Más szavakkal, nem rekesztheti ki önmagát abból, amivel elválaszthatatlanul össze van kötve. Az egyes folyamatokat leíró természettörvényekre (HOGYAN) utaló és a létezés céljára és értelmére (MIÉRT) vonatkozó kérdések szétválasztása (dichotomiája) nem indokolt.

A HOGYAN és a MIÉRT közötti mesterséges dichotomia már Galilei korától belekerült a modern tudományba, s különösen a felvilágosodás idején erősödött fel. Amíg a 20. században is még igen sokan ennek a szemléletnek a hatása alatt társadalmi ideológiát fabrikáltak a filozófiájukból, addig Maxwell, Planck és Einstein gondolatai ezen a dichotomián már régen túl voltak. Különösen is nevezetes Einstein-nek a híres Stodola Festschrift 1929-i számában közzétett írása, amelyben azt állította, hogy a tudomány elérte azt a pontot, amelynél már többé nem elégedhet meg a HOGYAN törvényeinek feltárásával.

Amint Thomas F. Torrance határozottan rámutat, itt már nemcsak arról van szó, HOGYAN viselkedik a természet, hanem egy olyan egységes elmélet kereséséről, vagy egy olyan általánosabb és magasabb rendű törvényszerűség megtalálásáról, amelynek segítségével mélyebben belelátunk az univerzum belső összefüggéseibe. Más szavakkal Torrance azt juttatja kifejezésre, hogy – már Einstein szerint is – a szigorú tudomány nem állhat meg annak a részleges kérdésnek a felvetésénél: HOGYAN létezik a természet, hanem erőteljesen tovább kell kérdeznie: MIÉRT létezik a természet, micsoda az és miért nem valami más.

Ha a tudományos vizsgálódás mai helyzetét figyeljük s még közelebbről az univerzum egységes szemléletére történő szüntelen felhívását, el kell ismernünk, hogy ezeknek a kérdéseknek a felvetésére szükség van. Ám itt egy olyan meglepő ténnyel találjuk szembe magunkat, amelyet a tudomány a 20. században szemérmesen agyonhallgatott, vagy szégyenlősen ahhoz nem mert hozzányúlni. Voltak azonban bátrak is! Ennek az esetnek kirívó példája maga Einstein, aki leszögezte, hogy amikor egy egységes szemlélet elérését tűzzük ki célul, ennél a pontnál a tudományos vállalkozásnak vallásos alapra kell helyezkednie (Die religiöse Basis des wissenschaftlichen Bemühens). De nemcsak Einstein volt ezzel így, hanem Clerk Maxwell is, a mélyhitű skót református presbiter is. Torrance kutatásaiból tudjuk, hogy Maxwell a folytonos dinamikus térfogalom kialakításakor a keresztyén teológiából vett át analóg módon használható és érvényesíthető fogalmakat. Ez korántsem úgy történt, hogy ő egyenesen beleerőszakolta vagy belepréselte volna teológiai nézeteit a tudományos elméletébe, mert ő is azt tartotta, hogy az értelem segítségével felfedezett törvényszerűségek nem vezethetnek el a természet létének végső alapjához, mint amelynek eredete a Teremtő Istenben van.

Maxwell arra figyelt, hogy Istent a Jézus Krisztusban nyert kijelentés által ismerhetjük meg a legtökéletesebben, s éppen ez nyújtott számára egy olyan „fiduciális referenciapontot”, amely az Istenről való intuitív értelmezésben szabályozó szereppel bír. Más szavakkal egy olyan kiindulásul szolgáló megbízható pontról van itt szó, amelyhez való állandó viszonyítás vezethet bennünket a tudományos vizsgálódás helyes útján. Ha nem is a keresztyén felfogás szerint, de hasonló módon Einstein is azért hivatkozott szüntelenül Isten létére, mert a dolgok végső rendjének megragadására törekedett, nem törődve azzal, hogy ez esetleg tudóstársaiban ellenkezést válthat ki. Torrance így összegzi ezt: „Ami Clerk Maxwell és Albert Einstein számára kockán forgó tétként jelentkezett, az a valóság kényszerítő követelménye volt az ő gondolkodásmódjukra, s ennek ők nem tudtak jó lelkiismerettel ellenállni, és az absztrakt felfogásnak sem engedték meg, hogy ettől eltérítse őket. Mindketten kitartottak amellett, hogy ha a matematikai megállapítások igazak, akkor azok nem nyújtanak bizonyosságot, de ha azok bizonyosak, akkor nem igazak.”

Arra pedig Polányi Mihály figyelmeztet bennünket, hogy az értelmi tevékenységünk által létrehozott és vélt igazság mindig relatív egy nálánál magasabbrendű igazsághoz vagy valósághoz képest. Tehát az értelem sohasem tételezhet egy olyan igazságot, amely a maga nemében befejezett és tökéletes volna, hanem mindig van „fölötte” egy igazabb valóság. Ezért van az, hogy a világ értelmezésében bármilyen egységes szemléletre vagy valamilyen egységes elméletre törekszünk is, még a HOGYAN kérdésre sem találhatunk logikai úton kielégítő feleletet. Így aztán még lehetetlenebbnek tűnik a válaszadás, ha a teremtettségi immanens racionalitás módján tesszük fel a MIÉRT kérdést. De ennél a pontnál már a filozófia is érdekeltnek érzi magát és kétféle véleményt nyilvánít. Vagy elfogadja Planck-nak azt a felvetését, hogy a természet törvényei telelogikus karakterűek, vagy pedig posztulálja az ún. filozófiai antropikus elvet, s megelégszik azzal, hogy a világ ilyetén való létét a szerencsés véletlennek tulajdonítja. A keresztyén teológiának viszont igenis van bővebb mondanivalója a dologról, még akkor is, ha a „rész szerint való ismeret” világában van kijelölve létének helye, s a „színről színre látás” világa csak az ígéret igazságában vagy az igazság ígéretében van meg számára. Ugyanis a hívó ember számára a Krisztusban nyert végső igazság kritériuma a kijelentés-ismeret dimenziójába esik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az észigazságok a kijelentést nem semmisítik meg, de éppúgy a kijelentés nem üresíti meg az észigazságokat. Ezért a kétféle valóságdimenzió között nem lehet konfliktus. Következésképpen, ha közelebb akarunk kerülni az egységes szemlélethez, a tudományos és teológiai vizsgálódásnak, kutatásnak meg kell engedni, hogy egymást segítve összekapcsolódjanak, sőt egymást megtermékenyítsék és gyümölcsözővé tegyék. Ami pedig az antropikus elvet illeti, a tudomány a teológia számára is igen élesen és kihívóan felteszi a MIÉRT kérdést.

Erre a kérdésre felelünk az alábbiakban.

 

Az emberre tekintő teremtés

Arról nem tudunk, hogy a teológusok részéről valaki – esetleg polémikus szándékkal – felvetette volna a „teológiai antropikus elv” kifejezés használatát. Ennek a megfogalmazásnak az erőltetése fölöslegesnek tűnik. Amit ugyanis e témával kapcsolatban a teológia mond, az a Szentírásban található és arra épülő bizonyságtétel kifejtése, tehát mindenestől hitkérdés. Egészen pontosan: Isten teremtő, gondviselő és megváltó munkájáról szóló hitvallás, amelyet az élő Jézus Krisztus munkál bennünk. Teológiai szempontból csak ilyen összefüggésben van értelme felvetni és megválaszolni a MIÉRT kérdést.

Először is ezt az egyszavas, titokzatos tömör MIÉRT kérdést bontsuk fel részekre és érdeklődjünk ilyen formán: kitüntetett szerepe van-e az embernek a teremtésben? Vagy még közelebbről: Isten eleve olyannak teremtette az univerzumot, hogy az ember megjelenjék benne? Azért teremtette-e Isten a világot, hogy végül a képmására bennünket is megteremtsen benne? Amint látni fogjuk, ezekre a kérdésekre egyértelmű IGEN-nel válaszolhatunk. Korántsem azért, mert a természettudományok és a filozófia a legújabb években igen erőteljesen és komolyan felvetették a problémát az antropikus elv megfogalmazásával, s erre nekünk, keresztyéneknek is szükség lenne az igazoló pecsétet ráütni. Ha ezt így lenne, mondanivalónk nem érne többet a spekuláló ember sanda szándékánál. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy az Isten által teremett világhoz tartozó ember, illetve annak ugyancsak teremtményi mivoltú immanens értelme hogyan tud számot adni önmagáról, a világról, és a világban neki rendelt és ajándékozott „helyéről”, mint kiváltságos küldetésről. Ez pedig egyáltalán nem újkeletű tanítás, amelyet valamiféle tudományos „elv” logikai konzekvenciája tenne világossá előttünk a „belátás” révén, hanem a kijelentés igazságának merészen gazdagabb és mélyebb feltárása a hitben. De csak a hitben, mert az ember végülis a Krisztushoz való ismeret viszonyában nyeri el önmaga autentikus identitását. Enélkül minden próbálkozásunk csupán „hitető emberi beszéd” lenne. Az IGEN válaszunk tehát semmiképpen nem a racionális megfontolás eredménye, hanem az Isten által megszólított ember bizonyságtétele az Ő teremtő és megváltó Uráról. Ezzel kezdődik a Szentírás és ezzel zárul. Nem az Isten tökéletes és végső valóságának „színről színre látásban” való igazsága ez, hanem az ehhez képest mindig „rész szerint való ismeret” relatív értelmi megnyilatkozása.

Először nézzük, hogyan szól ez a bizonyságtétel az ember teremtéséről a Bibliában:

„Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon az egész földön… megteremtette Isten az embert a maga képmására. Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (Gen 1,26-27).

Elég most ennyit kiragadnunk a teremtéstörtént hatodik, utolsó napjának eseményeiről. Ebben három különös és meghatározó dolog vonja magára figyelmünket. Először: az ember teremtése a világmindenség teremtésének záró eseménye, s így az ember úgy jelenik meg, mint a teremtés koronája vagy csúcsa. Másodszor: egyedül az emberre nézve igaz az, hogy Isten képére és hasonlóságára teremtetett, s ezzel az ember helyzetét kizárólagosan egyedülállóvá teszi, a teremtmények között hozzá nem foghatóvá emeli. Harmadszor: az emberek a teremtettségi renden belüli felsőbbrendűségét és kitüntetett szerepét azáltal is nyilvánvalóvá teszi az Írás, hogy egyedül neki adatott az „uralkodás” lehetősége és ajándéka „az egész földön”, azaz Isten egyedül őt teszi alkalmassá ennek gyakorlására a „művelje és őrizze” etikai parancs korrelációjában.

E hármas felosztás szerint próbáljuk meg vázlatosan előadni – immár a teljes Szentírás összefüggésében -, hogyan értelmezi a teológia az abban megfogalmazottakat.

1. Valóban jogosan állítjuk, hogy az ember a teremtés koronája vagy csúcsa lenne? Ez így biblikus? – Igen!

A Szentírás első soraiban az Istenben hívó ember hitvallását így olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” A „kezdetben” kifejezés azt jelenti, hogy a teremtés előtt ennek a világnak nincs története, nem volt sem tér, sem idő, mert ezek is a teremtett valósághoz tartoznak. Éppen az idői elem miatt a történelem is bele volt ágyazva a teremtett valóságba, ezért nincs értelme olyan kérdést feltenni, hogy ez a világ miért olyan, amilyen és miért nem valami más.

De milyen volt ez a teremtett valóság? Azt olvassuk, hogy félelmetesen sötét kietlenség és pusztaság! Ekkor és ebben a világban még nem volt élet, mert nem volt alkalmas rá. Ahogyan a teremtéstörténet írója ki tudta fejezni: csak az Isten Lelke lebegett a vizek felett, s ebben máris bennefoglaltatik a világ ígéretes jövője, hogy abban lesz élet, mert Isten Lelke, azaz az élet Lelke is jelen van. Mielőtt azonban élet lett, még valami másnak is történnie kellett. Istennek először meg kellett teremtenie azokat a körülményeket, feltételeket, amelyben az élet lehetséges. Továbbolvasva a történetet: „Akkor ezt mondta Isten: „Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó!”

Azért jó a világosság, mert most már az élet lehetséges! És itt elsősorban a fizikai világosságra kell gondolnunk, de nem szabad azon csodálkoznunk, hogy éppen a világosság fogalma lesz a későbbiekben olyan kulcsfogalom, amely jelentésében átmegy egy magasabb szintű összefüggésbe, s ily módon Isten létének a titkár jelöli vele az Írás. Ez a magasabb szintű összefüggés azonban sohasem zárja ki az alacsonyabb szintű értelmezést, mert végülis csak Istennek van léte önmagában, aki a mindenségnek, benne az életnek és feltételeinek a teremtője. Ezért jelenik meg szüntelenül együtt az élet és világosság mint összetartozó valóság, s így érhető meg a Dávidból feltörő hitvallás is: „Mert nálad van az életnek forrása, a te világosságod által látunk világosságot!” /Zsolt.36). Azt pedig, hogy a teremtéstörténetben lezajlik a fizikai világ rendezése, majd az élet fokozatos megjelenése és ennek csúcsán maga az ember, ezt a titokzatos isteni aktust legmélyebben János evangélista szavaiból érthetjük meg, aki a lényeget egyenesen az újjáteremtésben tárja elénk. Írásának első szava ugyanaz: „Kezdetben!” De rögtön ezután Jézus Krisztusról beszél, az örök Igéről, akinek léte Istenben volt elrejtve, s aki által lett minden ezen a világon. Az újjáteremtés pedig Istennek ugyanazzal a teremtő és örök Igéjével kezdődik, Jézus Krisztussal, aki testté lett és belépett a történelembe. Itt ismét együtt találjuk a két fogalmat: élet és világosság!, s máris a lényeg közelébe kerültünk, mert ezek Jézus Krisztusra vonatkoztatva, tehát a valóságnak egy magasabb rendű összefüggésén belül válnak érthetővé és érvényessé. János apostol ugyanis ezt mondja: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága!” Másképpen: amit mi valóságos életnek nevezünk, az Jézus Krisztusban volt, aki valósággá lett közöttünk, mint az emberek világossága. Vagy ismét más szavakkal kifejezve, amit mi kezdetben mint az élet nélkülözhetetlen feltételeként fizikai világosságként gondolhatunk el, az egy általánosabb szintű összefüggésben jelenik meg, mégpedig annak végső alapjában, a teremtett mindenség abszolút forrásában. a Jézus Krisztusban. Ő mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem, övé lesz az élet világossága” (Ján 8,12).

Mi más és ki más állna itt a teremtett mindenség középpontjában, mint az ember. Olyan ember, aki a neki rendelt eredeti küldetésében Isten előtt elbukott, de akit mégis Krisztus elégtételéért Isten felemelt kegyelemből. Azonban a teremtett világ még nem érte el célját, csak megváltatott. Az élet világossága, az igazi világosság már jelenvaló közöttünk, de még nem mi „ülünk az Atya jobbján”. Mi még csak a föld porából való első Ádám földi ábrázatát hordozzuk, de hitben szemlélhetjük az utolsó Ádám, a mennyből való Krisztus valóságát, mert még csak Őt dicsőítette meg az Atya. Ígéret szerint „amiképpen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is” (1Kor15,49). A Krisztusban adott „élet világossága” tehát azt jelenti, hogy nem a földből való ember eredeti teremtett állapotát nyerjük vissza Krisztusban, „mert ezek a régiek elmúltak”, hanem a „minden értelmet felülhaladó” újjáteremtés fog elkövetkezni, mégpedig az egész mindenség számára. Az új ég és új föld ígéretében azonban a középpont ismét az ember, mert maga Krisztus fogja őt megitatni az élet vizének forrásából a mennyei Jeruzsálemben, ahol az ember meg fogja látni, hogy a föld világosság helyett a várost „az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány” (Jel 21). Arra a kérdésre, hogy miképpen történt a teremtés és mi módon fejlődött a létrehívott mindenség, nem a bibliai bizonyságtételnek a feladata válaszolni. Mi csak annyit mondhatunk, amennyi kijelentetett számunkra: „Mindenek Őáltala és Őreá nézve teremtettek: És Ő előbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn” (Kol 1,16-17), éspedig abban a Krisztusban, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az Alfa és az Ómega!” (Jel 1,8). Ennyire közel van a teremtett mindenség, benne az élet, az ember Istent szerető Atyai szívéhez, hogy a Fiúban érte testet öltött, sőt váltságmunkája által Ő maga lett a világtörténelem főszereplője a Jézus Krisztusban.

2. Abibliai kijelentés szerint Isten az embert az Ő képére és hasonlatosságára teremtette. Ez csak az emberre nézve hangzik el, s így éppen ez az az „alkati” tulajdonság, amely mint teremtményt élesen megkülönbözteti minden más teremtménytől. Az ember az egyedüli teremtett lény, akinek kapcsolata van Teremtőjével, ezért az Isten képére való teremtettség lesz az az abszolút centrális és esszenciális belső minőség, amely az ember emberségét kizárólagossággal meghatározza. Létének hiteles értelmét ez adja meg, akár elfogadja ezt az ember, akár nem.

Hogy kicsoda az ember, arról könyvtárakat írtak már, mégis létének lényeg megfejthetetlen. Az értelem próbálkozása hiábavalónak tűnik, ugyanis mindig meg kell állnia és hajolnia egy örök titok előtt: az ember egyszerre teremtmény és egyszerre személy is. Ez a feloldhatatlan titok. Teremtmények lenni ugyanis azt jelenti, hogy abszolút függésben lenni Istentől. A személyvoltunk pedig egyfajta relatív függetlenséget jelent, mely szerint döntéseket hozhatunk, célokat tűzhetünk magunk elé, vagy bizonyos szabadságot is élvezünk a saját választásunk megvalósítására. A dolognak ez a paradox kettőssége végighúzódik a Biblián is. A leghelyesebb tudomásul venni és elfogadni, hogy ez ilyetén adatott számunkra. Tetszett Istennek, hogy egy teremtményi mivoltú, teljességgel e világ valóságához tartozó lényt olyan adottságokkal ruházzon fel, hogy az egyben személy is legyen. Az embernek éppen ez a személyvolta fejeződik ki az istenképűségében, s ez teszi őt alkalmassá az Istennel és embertársaival való közösség megélésére. Eltévedünk tehát akkor, ha az ember teremtményi és személyi mivoltát egymás ellen akarjuk kijátszani. Ezek egymástól megkülönböztethetők, de el nem választhatók. Ezt tovább itt nem részletezzük.

Érdekel azonban bennünket témánk szempontjából az ember személyvolta, amely a tudatos értelmi tevékenységben nyilvánul meg. Ravasz Lászlót érdemes idézni és választ fogunk kapni érdeklődésünkre: „Mi ez a képmás?… Legrövidebben így fejezhetem ki: az ember szellem. Szellem, amelyik tud önmagáról, szemben áll a világgal és fölébe kerül. Szellem, amelyik tudja, hogy ő személy, páratlan, egyetlen, eredeti, ismerhetetlen. Nem egy darab valami végtelen vászonból, hanem külön minta, külön fonás, külön szövés, külön szín. Semmivel sem pótolható és soha meg nem ismételhető… csak akkor éri el célját s lesz, amivé Isten szánta, ha megismeri Istent, neki engedelmeskedik és az Ő dicsőségét tükrözi azzal, hogy álmélkodva kiáltja világgá Isten kijelentett gondolatait, szívében megrendülve és boldogan átérzi Isten közelségének minden kibeszélhetetlen hatását, s engedelmeskedő akaratának megvalósítja Isten minden hozzáintézett parancsát. Az Isten képmása tehát tükröző képmás. Akkor jelenik meg, amikor az öntudatos emberi szellem Isten gondolatait, Isten közellétének hatásait, Isten akaratát és követeléseit öntudatban és életben egységesen tisztán, híven és dicsőségesen kisugározza.

Ez a tükröző képmás lenne az igazi ember, s ilyen mivoltában lenne ő a teremtés koronája. Ez lett volna cél! Ezért teremtette őt Isten az Ő képére és hasonlóságára. Ilyen ember azonban többé nincs, mert a relatív függetlenségében nyújtott szabadságával nem a Teremtője által kijelölt utat választotta. Egyedül Krisztus volt az, aki az Atyának tökéletesen engedelmeskedett, s így „aki az Ő dicsőségének visszatükröződése, és az Ő valóságának képmása” (Zsid 1,3) lehetett. Az emberre nézve pedig csak annyit tudunk, hogy a képmás nem veszett el, csak megromlott, a tükör nem tört össze, csak elhomályosodott. De nem ok nélkül hívja föl az embert a Szentírás Krisztus titkának megismerésére, mint „amelyben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” (Kol 2,3). Ez ugyanis az embernek adatott, mint képesség. Más szavakkal: a teremtő ige a teremtésbe bevitt információ, amelyet éppen ezért csak Krisztusban és Krisztus által ismerhetünk meg, mint a teremtés célját.

3. Isten teremtő munkájában nemcsak arról van szó, hogy létrehívja a mindenséget, benne utolsó aktusként az embert, akit aztán speciális tulajdonságokkal megajándékozva a teremtés koronájának nyilvánít. Ez így csupán valami önmagáért való cselekvésnek tűnne. Azonban itt többről van szó, s ezt a többletet jelzi az is, hogy a bara (teremtette) szót csak az ég és a föld, valamint az ember teremtésekor használja az Írás. Az isteni teremtés a tetőfokához érkezik az ember teremtésekor, de ezzel még nem fejeződött be a teremtettségi rend kialakítása. Ugyanis az ember kapja azt a feladatot, hogy legyen ura és őrzője a teremtett világnak. Másképpen: vegye birtokba, de mivel az egész mindenség Isten tulajdona, ezért az ember önmagáért és az őt körülvevő világért egyaránt felelősséggel tartozik Isten előtt. Ezzel a megbízatással éri el végső célját a teremtés, s ennek hallatlan nagy jelentősége van. Az embernek az Isten teremtői munkájában kitüntetett szerep jut, ugyanis léte nemcsak ontológiai hangsúlyt kap, hanem ennél sokkal komolyabbat, mégpedig funkcionális jelentőséget.

Ily módon az embert is magába ölelő világra mint teljes egészre válik érvényessé és igazzá a zsoltáros Istent dicsőítő hitvallása: „ Uram, téged szolgál a mindenség!” (Zsolt 119,91).

A keresztyén tanítás szerint tehát Istennek a teremtett világa az Ő dicsőségét visszatükröző képmással, az emberrel együtt az, ami. Léte Isten eleve-elrendelésében van, amely az Ő titka. Célját a Krisztus Jézusban láthatjuk meg a hitben. Az ember csak áhítattal szólhat e csodálatos alkotásról és Alkotójáról: „Áldott legyen az Isten, és ami Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki… magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt!” (Ef 1.3-4).

 

Gaál Botond

Végh László