Dr. Gaál Botond honlapja

Az ember titka - Korreferátum Gánóczy Sándor előadásához

Gaál Botond

 

 

PAX ROMANA – Győr

2005. április 2.

 

Ez alkalommal Gánóczy Sándor professzor a természettudományok, a filozófia és a teológia határkérdéseiről oly módon szólt, hogy az agykutatás, a teológia és a filozófia egymáshoz érő vagy egymást lefedő területeit vizsgálta. Föltette a kérdést a főcímben: Mi az ember? Erre a nagyon fontos kérdésre kereste a választ négy neurobiológus gondolata, valamint az ember teremtéséről szóló bibliai tanítás és a „struktúra-filozófia” emberképe alapján. Mivel én matematikus, fizikus és református teológus vagyok, s kevésbé vagyok jártas az orvostudományban vagy a biológiában, arra gondoltam, hogy részben a teremtéssel és az antropikus elvekkel foglalkozó előadásokhoz, részben pedig az agykutatásból eredő ismeretekhez kapcsolódva inkább a teológia szemszögéből szólnék hozzá a fölvetett kérdésekhez.

 

Mielőtt ehhez hozzákezdenék, szabad legyen elmondanom, hogy Debrecenben, a Hatvani István Teológiai Kutatóközpont programjaként 1993 óta rendezünk úgynevezett Tudomány és Teológia Konferenciákat kétévente. Ezek országosak és ökumenikusak. Minősített tudósok számára hoztuk létre ezt a fórumot. Az idén lesz a hetedik.  Őszintén üdvözöljük a Pax Romana által itt, Győrben szervezett ilyen jellegű konferenciát, köszönjük a meghívást. A Gánóczy professzor úr által fölvetett problematikával az 1995. évi és az 1997. évi debreceni konferenciákon foglalkoztunk. Az előbbi címe ez volt: „Kicsoda az ember?” Az utóbbié: „Az emberi értelem világa”. Csak példaként hozom ide, hogy Farkas Gyula szegedi antropológus professzor egy kérdéssel vezette be előadását: Hol, mikor, hogyan és miért keletkezett az ember? Majd azzal folytatta, hogy a hol, mikor és hogyan kérdésekre aránylag kielégítő választ tudunk adni, de a miért kérdésre nem tudunk felelni. Bolyki János teológus is kérdésekkel kezdte: Mi az ember? Ki az ember? Kié az ember? Ebből máris érzékeljük, hogy a természettudományos megközelítés mellett komoly figyelmet szenteltünk a teológiai értelmezésnek is. Hámori József akadémikus, agykutató professzor pedig leírta számunkra, hol tart az agykutatás és milyen következtetéseket lehet levonni az agy szerkezetéből az emberi intelligenciára nézve, s ennek a szerkezetnek milyen szerepe lehet az agy és elme viszonyának ma még sok tekintetben föltáratlan területén. A legutóbbi, 2003. évi konferenciákon viszont – a Rend és szabadság a mindenségben kérdését tárgyalva – Székely György akadémikus, debreceni anatómus professzor viszont már a Rend a koponyában című előadásában arról tájékoztatott bennünket, hogy amíg a fizikai és kémiai törvényszerűségekkel magyarázható racionális agyunk az önszerveződés révén fejlődhetett, addig az agyunk egy spirituálisnak mondható jellemzővel is rendelkezik és jelenleg azt keresik, hogyan történik ennek a spirituális résznek is a szerveződése. Bizonnyal komplementer párok ezek a koponyában.

 

Én úgy fogom föl mindezeket a tudományos erőfeszítéseket, mint amelyek segíthetnek a teológusoknak is, sőt igen hasznos eszközül szolgálhatnak az ember értelmezésében. Ha pedig a teológusok egy parányi segítséget tudnak nyújtani a természettudósoknak a saját területük mélyebb föltárásával, már értékes hozzájárulást tettek az egyetemes tudományművelés számára.

 

Azt hallhattuk ki az antropikus elvekből, hogy e világ létrejöttének van egy emberre tekintő aspektusa is. Mintha ez a mindenség az emberért volna. Arról még nem tudunk, hogy a teológusok körében valaki javasolta volna a teológiai antropikus elv megfogalmazását, azt viszont gyakran hallottuk, hogy az ember a teremtés koronája. A természettudósokhoz hasonlóan kérdezzünk mi teológusok is ilyenformán: Vajon, kitüntetett szerepe van-e az embernek a teremtésben? Vagy még közelebbről: Isten eleve olyannak teremtette az univerzumot, hogy abban az ember is megjelenjék? Most már a teológia nyelvén: Tényleg azért teremtette Isten a világot, hogy végül a képmására bennünket is megteremtsen benne? Én most ezekre a nehéz kérdésekre szeretnék válaszolni a keresztyén gondolkodás nézőpontjából.

 

Először nézzük, hogyan szól a bibliai bizonyságtétel az ember teremtéséről: „Akkor ezt mondta Isten: alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon az egész földön, … Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (Gen 1,26-27)

 

Elég most kiragadnunk ennyit a teremtéstörténet hatodik, utolsó napjának eseményeiből. Ebben három különös dolog vonja magára figyelmünket. Először: az ember teremtése a világmindenség teremtésének záró eseménye, s így az ember úgy jelenik meg, mint a teremtés koronája, vagy csúcsa. Másodszor: egyedül az emberre nézve igaz az, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, s ezzel az ember helyzetét kizárólagosan egyedülállóvá teszi, a teremtmények között hozzá nem foghatóvá emeli. Harmadszor: az embernek a teremtettségi renden belüli kitüntetett szerepét azáltal is nyilvánvalóvá teszi az Írás, hogy egyedül neki adatott az „uralkodás” lehetősége és ajándéka „az egész földön”, azaz Isten egyedül őt teszi alkalmassá ennek gyakorlására a „művelje és őrizze azt” etikai parancs korrelációjában.

 

Korreferátumomat e hármas felosztás szerinti pontok köré csoportosítom, s keresem a teljes Szentírás összefüggésében, hogyan értelmezi a keresztyén hittudomány az embert.

 

I.

 

Valóban jogosan állítjuk-e, hogy az ember a teremtés koronája vagy csúcsa volna? Biblikus-e ez az állítás? – Igen!

A Szentírás első soraiban az Istenben hívő ember hitvallását olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” A „kezdetben” kifejezés azt jelenti, hogy a teremtés előtt ennek a világnak nincs története, nem volt sem tér, sem idő, sem anyag, mert ezek mind a teremtett valósághoz tartoznak. De milyen volt ez a teremtett valóság? Azt olvassuk, hogy félelmetesen sötét kietlenség és pusztaság! Tohu va bohu! Ekkor és ebben a világban még nem volt élet, mert nem volt alkalmas rá. Ahogyan a teremtéstörténet írója ki tudta fejezni: csak Isten Lelke lebegett a vizek felett. Ebben máris benne foglaltatik a világ ígéretes jövője, hogy abban lesz élet, mert Isten Lelke, azaz az élet Lelke is jelen van. Mielőtt azonban élet lett, még valami másnak is történnie kellett. Először létre kellett hozni azokat a feltételeket, körülményeket, amelyben az élet lehetséges. Tovább olvasva a történetet: „Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó!”

De miért? Miről is van itt szó? – Azért jó a világosság, mert most már az élet lehetséges! És itt elsősorban a fizikai világosságra kell gondolnunk, de nem szabad azon csodálkoznunk, hogy éppen a világosság fogalma lesz a későbbiekben egy olyan kulcsfogalom, amely jelentésében eltolódva átmegy egy magasabb szintű összefüggésbe, amikor is már Isten létének a titkát jelöli vele a Szentírás. Ez a magasabb szintű összefüggés azonban sohasem zárja ki az alacsonyabb szintű értelmezést, mert végül is csak Istennek van léte önmagában, aki a mindenségnek, benne az életnek és feltételeinek a teremtője. Ezért jelenik meg együtt a Bibliában szüntelenül az élet és a világosság mint összetartozó valóság, s így érthető a Dávid szájából feltörő hitvallás is: „Mert Nálad van az életnek forrása, a te világosságod által látunk világosságot!” (Zsolt 36). Az pedig, hogy a teremtéstörténetben lezajlik a fizikai világ rendezése, majd pedig az élet fokozatos megjelenése és ennek csúcsán maga az ember: az „adama”, ezt a titokzatos isteni aktust legmélyebben János evangélista szavaiból érthetjük meg, aki ennek lényegét egyenesen az újjáteremtésben tárja elénk. Azaz, ezt a titkot leginkább Jézus Krisztus felől közelíthetjük meg és nem pusztán az emberi értelemmel. János evangéliumának első szava ugyanaz: „Kezdetben!” De rögtön ezután Jézus Krisztusról beszél, az örök Igéről, akinek léte Istenben van elrejtve, s aki által lett minden ezen a világon. Az újjáteremtés ugyanis Istennek ugyanazzal a teremtő és örök igéjével kezdődik, Jézus Krisztussal, aki testté lett és belépett a történelembe. A keresztyén gondolkodásban minden azzal kezdődik, hogy ez igaz és nincs értelme először a világ létét feltételezni, s azután kérdezni, hogy létezik-e Isten. Mert „őbenne teremtetett minden az égen és a földön, …, minden őáltala és őérette teremtetett.” (Kol 1,16) –  A János-i Prológusban ismét együtt találjuk a két fogalmat: élet és világosság! Ezzel máris a lényeg közelébe kerültünk, mert ezek Jézus Krisztusra vonatkoztatva válnak immár érthetővé és érvényessé. E magasabb rendű összefüggésben válik érthetővé: „benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága!” Másképpen: amit mi valóságos életnek nevezünk, az Jézus Krisztusban volt, aki valósággá lett közöttünk mint az emberek világossága. Visszautalva a korábban mondottakra, amit mi kezdetben mint az élet nélkülözhetetlen feltételeként fizikai világosságként gondoltunk el, az most egy általánosabb és magasabb szintű összefüggésben jelenik meg, mégpedig annak végső alapjában, a teremtett mindenség és benne az élet abszolút forrásában: Jézus Krisztusban! Ezért mondhatta magáról: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem járhat sötétségben, mert övé lesz az élet világossága!” (Ján 8,12) Itt már kezdjük érezni, hogy nemcsak úgy tehető föl a kérdés, micsoda az ember, hanem így: kicsoda az ember?

 

II.

 

Hogy mi és ki az ember, arról könyvtárakat írtak. Mégis létének lényege szinte megfejthetetlen. Sokat tudunk az emberről, és ez így van jól, mégis az értelem próbálkozása nem hozhatott végső eredményt, mert mindig meg kell hajolnia egy örök titok előtt: az ember egyszerre teremtmény és egyszerre személy is. Ez feloldhatatlan titok. Teremtménynek lenni ugyanis azt jelenti, hogy abszolút függésben lenni Istentől. A személyvoltunk viszont egyfajta relatív függetlenséget jelent, mely szerint döntéseket hozhatunk, célokat tűzhetünk magunk elé, formálhatjuk a jövőnket, vagy bizonyos szabadságot élvezünk saját választásunk megvalósítására. A dolognak ez a kettőssége paradox módon végighúzódik a Szentíráson is. Ezért tehettük föl jogosan mindkét kérdést: mi az ember és ki az ember? Amire Gánóczy Sándor professzor is utalt, röviden így foglalható össze: tetszett Istennek, hogy egy teremtményi mivoltú, teljességgel e világ valóságához tartozó lényt olyan adottságokkal ruházott föl, hogy egyben személy is legyen. Az embernek éppen ez a személyvolta fejeződik ki az istenképűségében, s ez teszi őt alkalmassá az Istennel és embertársaival való közösség megélésére.

Az embernek ez a személyvolta a tudatos értelmi-érzelmi tevékenységében nyilvánul meg. Ez már egészen közel van ahhoz, amilyennek Székely György anatómus bemutatta az emberi agyat. A fizikai és kémiai törvényszerűségek által meghatározott racionalitás mintha a teremtményi mivoltunkra utalna, az agyunk spirituális jellege viszont erre a személyvoltunkra. Szinte más szavakkal fejezzük ki ugyanazt. De kérdezzünk tovább: mégis mi ez a képmás? Az Isten eredeti teremtői szándékát és az emberrel kapcsolatos akaratát szeretnénk tudni, ezért bátran mondhatjuk, hogy Isten képmása igazából tükröző képmás. Ez lenne az igazi ember, s ilyen mivoltában lenne ő a teremtés koronája. Ez lett volna az eredeti cél. Ezért teremtette őt Isten az ő képére és hasonlatosságára. Ilyen ember azonban többé nincs. A Biblia annyit mond, hogy az ember bűnössé vált. Ezt a leírást ismerjük. De mi magunk pedig itt a jelenben tudjuk, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, nem tükrözzük a Teremtőnket. Mi akkor a megoldás? Az, amit Jézus Krisztusról mond a Zsidókhoz írt levél. Ugyanis világossá teszi előttünk, kiben és ki által láthatja meg az ember azt, akivé válhatna, s ez Krisztus, aki az Atyának tökéletesen engedelmeskedett: „aki az Ő dicsőségének visszatükröződése, és az Ő valóságának képmása!” (Zsid 1,3) Ezért tekinti a keresztyénség valóságosnak a Krisztusban megújult ember állapotát: ilyen van és ezzel a dinamikus helyzettel számolni kell, amikor kérdezzük, kicsoda az ember.

 

III.

 

Végül érdemes fölfigyelnünk arra, mit tanít a Szentírás a teremtett ember helyzetéről e mindenségben. Az agyunk is azt tükrözi, amilyen környezetben az ember él és azt próbálja fölfogni, alkotó módon használni, amibe bele teremtetett. De Isten teremtő munkájában nemcsak arról van szó, hogy Ő létrehívja a mindenséget, benne utolsó aktusként pedig az embert, akit aztán – mint Gánóczy professzor elemzéséből is kitűnik – különös tulajdonságokkal megajándékozva a teremtés koronájának nyilvánít. Ez így csupán valami önmagáért való cselekvésnek tűnne. Az isteni teremtés az ember megalkotásával valóban a tetőfokára érkezik, de ezzel még nem fejeződött be a teremtettségi rend kialakítása. Van még valami többlet, amit a bibliai bizonyságtétel el akar mondani. Ugyanis az ember kapja azt a feladatot, hogy legyen „ura” a mindenségnek és hogy „művelje és őrizze azt”. (1Móz 2,15) Itt mindenképpen arról van szó, hogy az ember teremtsen kultúrát, műveljen tudományt annak javára. Másképpen: vegye birtokba, de mivel az egész mindenség Isten tulajdona, ezért az ember önmagáért és az őt körülvevő világért egyaránt felelősséggel tartozik Isten előtt. Ezzel a megbízatással éri el végső célját a teremtés, s ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mint gondolnánk. Az embernek az Isten teremtői munkájában és céljában kitüntetett szerep jut, ugyanis léte nemcsak ontológiai hangsúlyt kap, hanem ennél sokkal komolyabbat, mégpedig funkcionális jelentőséget.

A keresztyén tanítás szerint tehát Istennek a teremtett világa az Ő dicsőségét visszatükröző képmással, az emberrel együtt az, ami. Léte Isten örök tervében van, amely az Ő titka. Az ember titka pedig az, amit a Teremtőjétől kapott mind a teremtményi, mind pedig a személyi mivoltában. De ennek a paradox kettősségnek nem az lesz az eredménye, hogy az embert felsőbbrendűnek nyilvánítjuk, vagy valami isteni szférába emeljük, hogy ekként mutassuk meg a teremtés koronájának a mindenek fölötti szellemi magasságát. Mert vajon mit jelent az, hogy az ember génszerkezete csak egy százalékban tér el a csimpánzokétól? Szerényebbnek kell lennünk, és tanulnunk kell a tudományoktól. Lehetséges ugyanis, hogy az istenképűség nem is annyira a teremtett mindenség fölé emelt értelmi vagy szellemi magasságot jelenti, hanem azt, hogy az ember egészen másként fejlődött, sokféle dologban hozzá nem hasonlíthatóak más élőlények, azaz: Isten egészen mássá alkotta őt. Kifejezhetnénk úgy is, hogy az ember más szubsztanciával, más szisztémával és más struktúrával kitüntetett teremtmény. Ez a titok talán éppen abban a lelki-szellemi-testi szabadságrendben van, amelyet az ember Istentől kapott sáfárságra és felelősségre. Ezeket végiggondolva érthetjük meg jobban, amit Pál apostol mond az Efézusi levélben: „Áldott az Isten, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki … magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtése előtt!”(Ef 1,3-4)

 

Irodalom: 1. P.E. Hughes: The True Image, Eerdmans, Grand Rapids, MI, USA., 1989; 2. A.A. Hoekema: Created in God’s Image, Eerdmans, Grand Rapids, MI, USA., 1986; 3. Bolyki János: Az ember teljessége a keresztyén antropológia értelmezésében, Confessio, 1996/1.; 4. Farkas Gyula: Az ember megjelenése a világban, Confessio, 1996/1.; 5. Hámori József: Az emberi értelem és az agy, Confessio, 1998/1.; 6. Rend és szabadság a mindenségben, Debreceni Református Hittudományi Egyetem – Hatvani István Teológiai Kutatóközpont, Debrecen, 2005; 7. Székely György: Rend a koponyában, In: Rend és szabadság a mindenségben i.m. 8. Gaál Botond és Végh László: A Szentírás és az antropikus kozmológiai elv, Theologiai Szemle, 1991/4. (Fenti korreferátum sok részben e tanulmányra épül.)