Dr. Gaál Botond honlapja

Curatio ac Ars Medicinalis Debrecini

Gaál Botond

 

 

 

A dolog történetisége miatt kénytelenek vagyunk korszakokban gondolkodni. Célszerűnek látszik az orvoslás, az orvosi tudomány és az orvostudomány szakaszait megkülönböztetni. Ezért választottam a Curatio ac Ars Medicinalis Debrecini címet, amely azt mutatja, hogy a történetben visszafelé tekintve igazából a curatio és az ars medicinalis korszakában keressük a múltunkat. Ez fog beletorkollani később a medicina modern szakaszába, amelyről aztán már úgy adhatunk számot, hogy a 20. századi nagy elődeink tudományos jelentőségét mutatjuk föl. Ezekhez szolgál bevezetőül az én előadásom. Most pedig sietek vissza a múltba.

Egy nagyon egyszerű történettel kezdjük, amely még az adatgyűjtés és szemléletformálás időszakát jelenti. A 16. században Méliusz Juhász Péter(1536?-1572) készített egy orvosi növénytant, amely a kor európai színvonalát tükrözi. Ez az első magyar nyelvű füvészkönyv. A mű címének néhány kezdőszava: Herbarium, Az fáknac, füveknec nevekroel, természetekroel és hasznáról. Mintegy 250 növényt ismertet, és közli a latin, magyar és német nevüket. Az orvosi tanácsadás szándéka olvasható ki e könyvből. Célja tehát a szemléletformálás volt a korabeli babonás, csillagjóslásos és más egyéb kuruzslásos beteggyógyítással szemben. Vesaliusnak az anatómiai könyve már 1543-ban napvilágot látott, s talán az egyszerűség kedvéért érdemes ettől a dátumtól számítani az orvosi tudományt, de az orvoslásból való átmenet az orvosi tudományba még sok időt vesz igénybe. Egy darabig egymást átfedik. Debrecenben és Európában sokfelé hasonlóan ment végbe ez a folyamat.

 

Debrecenben is, és máshol is a növények ismerete a városi orvosok „tudományához” tartozott.[1] Viszont tudunk arról, hogy a Református Kollégium tanárai között többen orvosdoktori diplomával rendelkeztek. Debreczeni Király István (?-1716) Halle-ban, Huszti Szabó István (1671-1704?) Halle-ban, Debreczeni Herczeg János (1678-1713) Franekerben, Kecskeméti Sárközi György (?-1718) Franekerben, Hatvani István (1718-1786) Baselben, Milesz József (1730-1793) Franekerben, Csécsi Nagy Imre (1804-1847) Bécsben, és később Török József (1813-1894) Pesten szerezte a képesítését. Orvosi munkájuk középpontjában a gyógyítás, pontosabban az akkor ismert gyógymódok alkalmazása állt. Ez már az a korszak, amikor a curatio és az ars medicinalis átfedik egymást.

 

Ebben az időszakban a Kollégium tanárai között orvosként Hatvani István emelkedik ki leginkább. Bár úgy ismert mint a magyar kísérleti fizika atyja, de tanított még botanikát, orvosi élettant, földrajzot, csillagászatot, mechanikát, hidrosztatikát, mérnöki ismereteket, kémiát. Tudjuk, hogy Baselben szerezte az orvosdoktori diplomáját 1748-ban a betegségeknek az arc kifejezéséből való meghatározása témából: De aestimatione morborum cum facie. Európa-szerte híres orvos lehetett, mert „az Anhalt-i hercegség fejedelme kétszer is járt nála”.[2] Ami az itthoni orvostudományi jelentőségét illeti, országos hírűvé egyrészt a nagyváradi gyógyfürdők kedvező hatásának vizsgálatáról, másrészt pedig az un. diákkórház létesítéséről vált. Úgyszólván, iskolaorvosként maga ápolta a beteg diákokat, és még ápolószemélyzet is segítette a gyógyító munkáját. De ide sorolandó még a Debrecen város és Bihar-vármegye gyógyszertári felügyelete is. Az 1930-as években közel kétszáz receptjét találták meg, amelyeket diákoknak írt fel az 1770-es és 1780-as években. A felírt gyógyszerek árát a diákköztársaság nevében maga a szénior fizette ki a diáksegélyező pénztárból. Láthatók rajtuk a hatóanyagok latinul írva, valamint a kívánt mennyiségek, a gyógyszerészi elkészítés módja, a használati utasítás, néha a beteg neve, majd pedig dátumozás után Hatvani kézjegye. Csupán ebből a 198 véletlenül fennmaradt rendelvényből mintegy kétszáz korabeli gyógyszernevet állapított meg Magyari Kossa Gyula orvosprofesszor és Diósdi Elekes György orvos.[3] Mai szemünkkel nézve sok az ismerős név, pl. kerti angyalfű, rózsabefőtt, féregűző, növényi tejnedv, de derűt is fakaszthat bennünk néhány név, mint pl. étvágyjavító nyalat, kutyaháj, szárított ökörganéj, vagy ördögszar. A megtalált receptek közül néhányat Csokonai József sebész, a költő édesapja írt, néhányról pedig nem tudjuk, kitől származik. A sebészet ekkor még nem tartozott az orvosi hivatás körébe, s ez így maradt még mintegy további száz esztendeig.

 

A komoly tudású Milesz József már 1778-ban lefordította németből a kor egyik leghíresebb sebészi művét. A híres matematikus és fizikus Sárvári Pál pedig az elektromosság tárgyalása közben már az 1800-as évek elején részletesen kitért annak gyógyászati alkalmazására: „Az órvósok és Physicusok tapasztalása szerént szerencsés szolgálatokat tesz az elektr: némely nyavaják meg gyógyítására is, mint a paralaticus és reumaticus nyavajákra nézve.”[4] Ezt Sárvári „szerencsés szolgálatnak” hívja, és így folytatja: „Ventulus electrum midőn az electrum a’ beteg testre vitetik isolálva lévén azon helyen hol az orvos tartja; a mikor a test valamely kedves szellőt érez mely nevekedik ha a conductor vége fa kúppal be vonódik…”[5]

 

1839-ben egyik tanszékre négy orvost jelöltek, Csécsi Nagy Imre nyerte a legtöbb szavazatot, akadémikus lett, de nyolc év múlva meghalt. Csécsi hangsúlyozta az anatómiai ismeretek fontosságát.  Utána Török Józsefet választották 1848-tól, aki tanított természetrajzot, élettant, törvényszéki orvostant és közegészségtant. 1848-ban már országos hírűvé vált a neve egy jelentős tanulmánya révén: „A két magyar haza első rangú gyógyvizei és fürdő intézetei” címmel, mely Pesten jelent meg, főként ennek alapján választották akadémikussá. 1860-tól orvosi tiszteletdíjat is kapott, addig díjtalanul gyógyította a diákokat.Török József professzor mellett külön fizetett sebész is dolgozott Dusócki Pál személyében.

Nem lehetett minden képzett fő a Kollégium tanára. A városi orvosok közül különösen is jó hírnévre és országos tekintélyre tettek szert Weszprémi István (1723–1799), Csapó József (1734–1799), Földi János (1735–1801) és Szentgyörgyi József (1765–1832). Ugyanezt lehet elmondani a zoológus Gáti Istvánról (1749–1843) és a két híres botanikusról, Diószegi Sámuelről (1761–1813) és Fazekas Mihályról (1766–1828).

 

Weszprémi István Utrechtben szerezte az orvosdoktori diplomáját 1756-ban. Londonban is tanult és még ott kiadta a pestis elleni védőoltással foglalkozó könyvecskéjét 1755-ben, amely a mai immunológusok szemével olvasva érdekes lehet, nem különben járványtani szempontból. Híres volt a Bábamesterségre tanító könyve. 1774 és 1787 között megírta Magyarország és Erdély orvosainak életrajzi gyűjteményét négy kötetben.[6] – Csapó József 32 éven át volt Debrecen főorvosa. Ő az első magyar nyelvű gyermekorvostani munka szerzője 1771-ben: Kis gyermekek ispitálja, melyben különféle nevezetesebb nyavalyái és külső hibái a kis gyermekeknek és ezek iránt lehető orvoslásnak módjai megirattak. Munkásságában a gyermekgyógyászat már elkülönült az általános belgyógyászattól.[7] – Földi János szintén debreceni diák volt, 1791-től a Hajdú kerület tisztiorvosa lett. A magyar irodalom is számon tartja verseit. Szentgyörgyi József Csapót követte a városi főorvosi tisztségben 33 éven át 1799-től. Ő kezelte Csokonait az utolsó napjaiban és szellemi hagyatékát is ő rendezte. Ő vezette be a himlőoltást Debrecenben.

 

Még Diószegi Sámuelt említjük meg, mert az 1813-ban kiadott Orvosi fűvészkönyve azt mutatja, hogy itt Debrecenben az orvosi tudomány igenis európai színvonalon állt. A rendkívül érdekes történeti rész után meglepően lényeges dolgokat mond az élet mibenlétéről. Ő is úgy gondolkodik, mint európai kortársai, hogy kell lennie valamilyen „alapkőnek”, amelyre az élő szervezet felépül. Tudjuk, ez lett később a gén, amelyet először Johannsen nevezett így 1909-ben, majd Watson és Crick pontosított 1953-ban. Diószegi azonban a korához képes modern módon írta le, hogy az élő szervezet, azaz az „élőeszközös testek” négy alapkőből épülnek fel: oxigén, hidrogén, szén és nitrogén. Ezeket tartja össze az életerő. Tovább viszi a gondolatot: „A’ külső természeti erők ellenben szüntelen ostromolják az életerőt, törekedvén visszaszerezni a’ materiát, melyet az a maga hatalma alá vett.” Vagyis azt sejtette meg, hogy az élő szervezet egy önszervező, nyílt dinamikus egyensúlyi rendszer, amely úgy képes a programozott létét fenntartani, ha a környezetével állandó kapcsolata révén megőrzi rendezettségét, s így kerüli el az entrópiájának növekedését. Azaz így tud életben maradni.

 

Diószegi Sámuel tehát 1813-ban szinte naprakész állapotban volt, eljutott a korabeli tudományos eredmények közvetlen közelébe. Mivel az 1830-as évekkel pezsdülő sejtelmélet mind a növényekre, mind az állatokra és emberekre is érvényesnek mutatkozott, nem sokára jöttek az állatkísérletek, az élő anyag törvényszerűségeinek pontosabb megismerése és e törvények, ismeretek alkalmazása az orvosi tudományban. Ez pedig elvezetett az orvostudományhoz. A curatio-ból tehát ars medicinalis lett, az ars medicinalis-ból pedig kialakult a medicina.

 

Pápai Páriz Ferenc 1687-ben még így vélekedett: „Szélesebben kiterjedt az ember nyavalyássága, mint az orvosok tudománya.” Ezt a kissé pesszimisztikusan statikus megállapítást Hatvani, Weszprémi, Csapó és Diószegi szellemének megidézésével sokkal reményteljesebbé formálhatjuk, amikor látjuk azt a modern technikát és felkészültséget, amellyel tudós orvosaink itt Debrecenben gyógyítanak. Mint hívő ember én így fogalmaznék: Milyen csodálatos a tudomány, amely a teremtett lét keretei között az ember testi, lelki, szellemi életének elhangolódott helyzetét újból és újból harmonikusan rendezett egységgé tudja orvosolni.

 

 

 

 

 

 

[1] V.ö. Gombocz Endre: A magyar botanika története. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1936. 193-194.

 

[2] V.ö.Tóth Béla: A Kollégium története a XVIII. században, i.m. 107.

 

[3] V.ö. Diósdi Elekes György: Professzor Hatvani receptjei a debreceni diákok részére 1780 körül. Theologiai Szemle, XV. évf. 4. szám. 239-242. Klny. Debrecen, 1940. TtREK Nagykönyvtár Q 4341.

 

[4] TtREK R 283 i. m. 203.

 

[5] TtREK R 283 i. m. 203.

 

[6] V.ö. Magyar – Petrányi: A belgyógyászat alapvonalai I. – Medicina, Budapest, 1974. 35.

 

[7] V.ö. Magyar – Petrányi: A belgyógyászat alapvonalai I., i. m. 35.