Dr. Gaál Botond honlapja

Czeglédy Sándor (1909-1998) a rendszeres teológus

Gaál Botond

 

 

 

Ez az elõadásom azért rendkívüli, mert mondandómat meghatározza egy szubjektív tény és a különös témafölvetés. Itt majdnem mindenki tudja, hogy Czeglédy Sándor nekem apósom volt. Mária lányát Isten – az Õ eleve elrendelése szerint – nekem adta hitvestársul. Így volt kedves Õelõtte! A dolog másik különlegessége az, hogy Czeglédy Sándort e századunk és mostani századfordulónk lelkésznemzedékei úgy ismerik, mint kiváló gyakorlati teológust, aki ezt a tudományterületet oly magasra emelte a magyar nyelvû teológia mûvelésében, hogy mindmáig nincs ezen a területen hozzá fogható, enciklopédikus tudású teológusunk. Nekem viszont egy “másik” Czeglédy Sándorról kell beszélnem, a rendszeres teológusról. Így hát mivel võ is vagyok és rendszeres teológus is, e kettõs minõségemben örömmel és köszönettel teszek eleget a Doktorok Kollégiuma Rendszeres Teológiai Szekciója elnökétõl érkezett kérésnek, és készséggel beszélek apósom kevésbé ismert oldaláról, a rendszeres teológiai gondolkodásáról.

Azzal kell kezdenem elõadásomat, hogy Czeglédy Sándor úgy lett vérbeli gyakorlati teológus, hogy elõször igazi rendszeres teológus volt. Rendszeres teológusnak indult és erre az alapra építette föl az egész gyakorlati teológiai tudását. A késõbbiek során mindenképpen hasznos lesz, ha elõször bemutatom õt mint embert a maga mindennapiságában, és szólok pár szót az õ rendkívüli egyéni adottságairól is. Kezdem a legelején.

Két évvel ezelõtt három gyermekünkkel elmentünk a felvidéki Nagysallóba és megnéztük a reformátusok születési anyakönyvét. Idõsb Czeglédy Sándor ebben a gyülekezetben volt lelkész, amikor négy gyermeke született: Sándor, István, Margit és Éva. Az ötödik gyermeke, Károly születésekor már pápai teológiai tanár volt. Természetesen az elsõ gyermek kapta a Sándor nevet. 1909. június l6-án született, édesanyja Kósa Margit volt. De apósomnak nemcsak az édesapja, hanem a nagyapja is lelkész volt, aki szintén a Czeglédy Sándor nevet viselte. Ezért a megkülönböztetés végett ebben az írásomban a legidõsebbet falu-battyáni Czeglédy Sándornak, a fiát bibliafordító Czeglédy Sándornak és apósomat pedig debreceni Czeglédy Sándornak nevezem el. Minden bizonnyal a legidõsebb fiú jogán történhetett az, hogy debreceni Czeglédy Sándor õrizte az édesapjának és nagyapjának is a legfontosabb, megmaradt személyi dokumentumait, kéziratait, levelezéseit és egyéb iratait. Természetesen nem mindent. Mi errõl az anyagról nem sokat tudtunk. – Neki, s nekünk megadatott az, hogy az utolsó éveit velünk töltötte. Egy házban, de két külön lakásban laktunk. Családtagként élt együtt velünk a két összenyitható lakrészben. Még csak ez év nyarán, éppen az elmúlt júliusban kerülhetett sor arra, hogy hátramaradt iratait és az általa õrzött anyagot is rendezzük. Ezt fõként én végeztem, mivel a rendezés jobbára teológiai ismeretet kívánt. A nagy mennyiségû anyagban azonban voltak személyes levelek is. Ezekbõl mintha az örökhagyó õsök beszéltek volna hozzánk. Nem is a tartalmukat tartottam lényegesnek, mert azt majd feldogozzák a történészek, hanem a belõlük sugárzó lelkiséget figyeltem. Három nemzedék, három különbözõ Czeglédy Sándor rajzolódott ki elõttem, mégis ugyanazzal a szerénységgel, puritán becsülettel, tiszta lelkipásztori gondolkodással, az egyházhoz való hûségükkel, a szellemiekben való szorgalmassággal és a hitben erõs bizonyossággal. Nagyszerû emberek lehettek. 1894-ben a falubattyáni Czeglédy Sándor írta fiának, a 11 éves pápai kisdiáknak, hogy “Nagyon aggódunk miattad. … Szeretnénk tudni, hogy állapotod milyen? Amire annyiszor figyelmeztettelek, most azt ajánlom figyelmedbe, hogy szorgalmasan tanulj, mindenki irányában elõzékeny légy, a jó maga viseletben mindenkit felül mulni törekedjél!” Ebbõl a kisfiúból lett a híres bibliafordító. Két évvel késõbb maga a 13 éves kisdiák írt egy levelet a Pápai Kollégium Gimnáziumának Tanácsához és azt kérte, hogy részesítsék tandíjkedvezményben, mert az édesapja szegény falusi lelkész lévén még öt testvérét szeretné Pápán taníttatni, s ugyanakkor hivatkozik az addig elért kitûnõ eredményeire. A kérelemre kézzel vezették rá a határozatot, hogy tandíjmentességben részesül, sõt segélyt is kap. Majd eltelt három év, és az édesapja, a falubattyáni Czeglédy Sándor váratlanul fiatalon meghalt. Az édesanyának hét gyermekrõl kellett gondoskodnia. Sándor mint a legidõsebb gyermek a Pápai Kollégiumban szinte minden tanulmányi pályázatot megnyert és a díjak nagy részét hazaküldte. Testvérei szépen fölnevekedtek. A bibliafordító Czeglédy Sándor alakja úgy tûnik föl nekem a kiadott és a hátramaradt munkáin keresztül, mint aki diákkorában elkezdte a komoly munkát és élete utolsó percéig azt nem is hagyta abba. Mennyiségre nézve is hatalmas az õ életmûve és rendkívül sokrétû. Nemcsak új bibliafordítást készített, hanem valamennyi könyvhöz írt kommentárt is, még az apokrifusokhoz is. Kézzel írt jegyzetei, szómagyarázatai is több ezer oldalt tesznek ki. Teológiai magántanári disszertációját Pál apostol eszkatológiája címmel írta. Írásainak bizonyos részét publikálták, de majd csak az elkövetkezõ években fog kiderülni, hogy mennyi maradt kiadatlan, és mit érdemes még kiadni. Az õ személye megérdemelne egy regényt a mintául szolgáló református papról.

A bibliafordító Czeglédy Sándornak mind az öt gyermeke teológiát tanult. Margit Péter János püspök felesége volt, Éva pedig a híres Haypál Béla budapesti lelkészé. István budapesti teológiai tanár lett, Károly az ELTE professzora, Sándort pedig a Debreceni Egyetem Teológiai Fakultására nevezte ki a kormányzó nyilvános és rendkívüli egyetemi tanárrá 1940-ben. Ennek a debreceni Czeglédy Sándornak az életútját fogjuk megismerni, különösen a fiatal éveit. – Az elsõ gimnáziumi osztályt Pápán járta, de nem túlságosan jeleskedett. Gyõrbe költözött a család és édesapja a gyõri bencésekre bízta a fiát, akik megfelelõ szigorúsággal “egy életre szólóan rendbe tették” a fiatal Sándort. Hasonlóan történt ez a másik két fiúval is. Sándor érettségi bizonyítványa színjeles lett, még matematikából is jelest kapott. A bõséges és komoly követelményt támasztó latin nyelvoktatás, valamint a rendszeres munka végleg jó vágányra állította õt. Teológiát tanult Pápán egy évig, Budapesten még egy évig, és húsz éves korában édesapja kiküldte az Egyesült Államokba tanulmányainak folytatására. Az 1929-31 években a Dayton, Ohio-ban lévõ Central Theological Seminary hallgatója volt, amely akkor a Reformed Church in the United States-nek volt az egyik lelkészképzõ fakultása. Itt elsõsorban újszövetségi tanulmányokkal foglalkozott, de már kirajzolódik nála a rendszeres teológiai érdeklõdés is. Bár a Bachelor of Divinity fokozat megszerzéséhez az újszövetségi tárgykörbõl készítette és nyújtotta be a The Social Gospel címû nagyobb dolgozatát, de ebben már föltûnõen sok a történeti és dogmatikai fejtegetés. Különösen is komoly érdeklõdést tanúsított Isten országának a jelenbeli társadalmi életben való érvényesülése, valamint Jézus eszkatologiai és etikai tanításai iránt. Ezt megelõzõen készített egy nagyon jól átgondolt tanulmányt az Ószövetségrõl, s ebben azt fejtette ki következetes érvelésekkel, hogy keresztyén nézõpontból az ószövetségi kijelentés a teljes kánonnak szerves és elengedhetetlen része, amely a Krisztusról szóló evangéliumra mutat. Címe is magáért beszél: The Permanent Value of the Old Testament. Miután Dayton-ban megszerezte a baccalaureatusi fokozatot, azaz a hazai terminus szerint az abszolutóriumot, a Délnyugat Ohio-i Egyházmegye lelkészképesítõ bizottsága elõtt Colombus, Ohio-ban “cum laude” eredménnyel lelkészi diplomát nyert. A daytoni két esztendõ alatt a közeli Middletown-ban végzett lelkészi szolgálatot, s az itt összegyûjtött pénzén iratkozhatott be Princetonban a rangos Teológiai Szemináriumba és az egyetemre is az 1931/32. akadémiai évre. A szemináriumban újszövetséget és rendszeres teológiát tanult, az egyetemen pedig filozófiát. Végül 1932. májusában megkapta a teológiai magiszteri fokozatot, a Master of Theology-t. A princetoni diplomamunkája, illetve a teológiai dolgozatai jelenleg nincsenek a kezünkben, csupán a magiszteri diplomája került elõ. Az egyetemen írt házi dolgozatai azonban jobbára elõbukkantak, s ezek arról tanúskodnak, hogy alaposan foglalkozott David Hume empirizmusával, illetve átfogóan és részletekbe menõen is megismerkedett Kant teljes filozófiai gondolkodásával. Valamennyi dolgozatára a legjobb minõsítést kapta a Princeton University-tõl. Világosan látszik, mi volt ezzel a célja. Aki ugyanis Kantot érti, annak ismernie kell az ókori és középkori elõzményeket is, s Kantból kiindulva pedig megérti a 19. század gondolkodóit is. Debreceni Czeglédy Sándor rendszeres teológiai munkája ekkor kezdõdött, illetve ezek voltak az elsõ jelek. A fönnmaradt dokumentumok arról tanúskodnak, hogy egy rendkívüli képességû fiatalember gondosan készül valamilyen nagyobb alkotásra, valamilyen komolyabb kérdés tisztázására. Ha most arra gondolunk, hogy Barth a 19. század protestáns teológia-történetének megírásakor szintén Kanttal kezdte a korszak bemutatását, akkor azt kell mondanunk, hogy Czeglédy Sándor is jó helyen kutatott. Princetonból hazajõve a rövid lelkészkedések ideje alatt megírta doktori disszertációját Hit és történet címmel, amelyet 1936-ban védett meg a debreceni Gróf Tisza István Tudományegyetem Teológiai Fakultásán. Ez igazi rendszeres teológiai mû, amelyen alaposan érzõdik az amerikai elõtanulmányok komolysága. Mély gondolkodása, magas szintû tudása a Hit és történet révén egyszerre ismertté tette a nevét országszerte és a legjobb református gondolkodók közé emelte. Hamarosan elkészítette habilitációs értekezését is A prédikáció gyülekezetszerûsége címmel. E munkájával 1938-ban teológiai magántanári vizsgát tett gyakorlati teológiából, s ugyanez év õszén már professzor is lett a Budapesti Teológiai Akadémián. 1940-ben viszont, éppen az egyetemi tanárrá történt kinevezésének évében, újból rendszeres teológiai mûvet jelentetett meg A választott nép címmel. Õt gyakorlati teológiai professzornak választották meg a rangos debreceni fakultásra. Szinte zavarba ejtenek bennünket a tények. Mármost hogyan is ítéljük meg debreceni Czeglédy Sándor életmûvét a rendszeres teológia szempontjából? – Elindulunk három irányba és három nagyobb területen vizsgáljuk meg az õ rendszeres teológiai munkásságának értékeit: az említett két nagyobb mûvében, a teológiai jegyzeteiben és a prédikációiban. Vegyük ezeket sorra.

Hit és történet

Túlságosan messzire és mélyre nem mehetünk, mégis kérdeznünk kell, hogyan jött felszínre a hit és történet kérdése. Czeglédy Sándor a témát Vassady Béla professzortól kapta doktori disszertáció gyanánt. Vassady Béla már tárgyalta ezt a Hit misztériuma címû könyvében. Az 1931-ben megjelent mûben mintegy húsz oldalt szentelt ennek a témának. Ekkor már javában vitatkoztak a dialektika teológia képviselõi, s a protestáns világ teológusai árgus szemekkel figyelték, hogy mit tanít Barth, Brunner, Gogarten, Thurneysen és Bultmann. Érzékenyen reagáltak mindenütt az új teológiai megnyilatkozásokra. Nálunk ez Tavaszy Sándor, Vassady Béla és Török István, valamint tanítványaik barthiánus gondolataiban jelentkezett. Kicsivel késõbb jónéhány magyar teológus tanult Barthnál, mint például Rózsai Tivadar, Koncz Sándor és mások. Az új látásmód lényege abban van, hogy a kijelentés értelmezését, s ezzel a teológiai gondolkodást más alapokra helyezik. A korábbiak valamiképpen visszamentek Kantnak ahhoz a vallásos a priori-jához, mely szerint az értelemnek szüksége van valamilyen saját maga által rögzített alapra, hogy arra felépíthessen egy egész teológiai gondolati rendszert. Így járt el Ritschl, Harnack és Tröltsch is, és nem figyeltek idõsebb kortársuk, Martin Kahler józanabb figyelmeztetésére. A teológusok tábora megosztottá vált. A dialektika teológia képviselõivel szemben folyvást fölbukkant egy másik vonal, amely a Ritschl és Tröltsch féle historizmus bûvöletében élt, s azt vallotta, hogy valóban nem lehet követni Kant more geometrico fölfogását, minek következtében nem lehet kiindulási pont a vallásos ember, vagy annak újjászületése, hanem helyette magát Krisztust mint a “történeti Jézust” kell vizsgálódás tárgyává tenni. Ez a vonal nem vette észre, hogy indirekt módon ezzel mégis a kanti elveket követte, mert Krisztusban valamiféle vallás-erkölcsi példaképet látott és keresett. Albert Schweitzer is ennek a Jézus-kutatásnak volt egyik képviselõje. A dialektika teológia képviselõi látták ezt a problémát, de szükség volt rá, hogy valaki ezt a kérdést a teológiai tudományosság módszerével még alaposabban vizsgálat tárgyává tegye. Erre vállalkozott Czeglédy Sándor a Hit és történet címû munkájában. Elõször végigtekintette ennek a kérdésnek a kétezer éves történetét, megkereste a probléma gyökereit, majd pedig rávilágított korának tévedéseire. Ezt írja 1936-ban: “A ‘Jézus-élete-kutatás’ … azt képzelte, hogy a ‘történeti Jézus’ rekonstrukciójával hatalmas vallásos erõk fognak beleáradni a jelen életébe. A ‘Jézus-élete-kutatás’ ebbõl a szempontból teljes kudarcot vallott. Ha Krisztus azt akarta volna, hogy az õ történeti életének szemlélete, jellemének méltánylása által üdvözüljünk, akkor sokkal jobb történeti tudósítókról gondoskodott volna, mint az evangélisták és az apostolok. Az Újtestamentum szerzõi bizonyságot tettek Krisztusról és prédikálták Krisztust. Ezért a mi hitünk nem a történeti Jézushoz, hanem a prédikált Krisztushoz viszonyul.” Czeglédy Sándort nem szokták besorolni a barthiánus teológusok közé, nem volt Barth közvetlen tanítványa sem, s nevét nem emlegetik a korai Barth-követõk között, de megérdemelné. A Hit és történet címû munkája teljesen a dialektika teológia szellemében íródott. Ez a súlyos gondolatokat hordozó, alapos tudományossággal megírt mû csak szûk szakmai körben vált ismertté. Véleményem szerint Barth igen jó véleményt mondott volna róla, hiszen minden porcikájában az új teológiai irányvonalat képviseli. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy “az idealisztikus alapvetésû historizmus megoldása végül is az Isten és az ember közötti diszkontinuitás tagadása és az isteni szellemnek az emberi szellemben való immanenciájának az állítása lett, és így az emberi szellem története vált kijelentés-történetté”. Idáig jutott a Ritschl-féle iskola tanítványi köre, Rudolf Bultmann pedig – amint tudjuk – éppen a valóságos történeti elemeket vágta le a Krisztus-eseménybõl a mitologiátlanítási programjával. Egyik út sem volt járható. Ez utóbbit Czeglédy Sándor nem vizsgálta, de a Barth-Brunner vitához sem szólt hozzá. Hogy õ mennyire fogadta el korának nagy teológusai álláspontját, vagy mennyire vált követõikké, azt írásaiból nem lehet kimutatni. Annyit viszont láthatunk, hogy nem követett szolgaian senkit, rendszeres gondolkodásában nem másolt le irányzatokat. Önálló gondolkodó volt. Olykor csak foszlányokat lehetett megtudni véleményébõl, amit a beszélgetések kapcsán jegyezhettünk meg. Példaként említhetjük, hogy bár mindketten nagyon jó barátai voltak, de nem teljesen értett egyet Török István Barth-felfogásával, Pákozdy László Márton idõ-értelmezése tekintetében pedig Barth-nak adott igazat. Tudomásunk szerint ezt soha nem fejtette ki részletesen, már csak a barátaira való tekintettel sem.

Korábban is és századunk elsõ felében is sok gondolkodónak okozott fejtörést a hit és történet kérdése. Czeglédy Sándor megállapításával zárjuk le röviden: “… a kijelentés valóságos történet, valóságos világtörténeti tényezõ, amelynek jelen következményeiben benne élünk. … az evangélium valóságos történelem, mert valóságos történeti tényekrõl szól. De sem a történet, sem a történelem nem elégséges a hit alapjául, mert a hit nem történeti hatások eredõje és nem történeti tények elhívése. Amiképpen a kijelentés több mint történet, éppenúgy az evangélium is több, mint történelem. Az evangélium valóságos híradás, de nem a ‘theoria’, hanem a hit híradása. Ez az igazi és egyetlen ‘paradosis’: a hit szava, mely a hitnek szól.” Ezt Pál úgy fejezi ki, hogy “a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által!”(Róm 10,17) Sokan éppen ezt nem értették, különösen is Lessing, aki akart hinni, s ezért mondotta, kérte: “Ez, ez az a csúnya, széles árok, amelyen hiába próbálok átjutni. Ha valaki át tudna segíteni rajta, azt az Istenre kérem, jöjjön és segítsen rajtam.” – Eljátszadozhatunk a gondolattal és föltehetjük a hiábavaló kérdést: mi lett volna, ha Lessing olvashatta volna Czeglédy Sándor Hit és történet címû könyvét?

A választott nép

Amint én látom, illetve próbálom rekonstruálni a dolgokat, két egymással összefüggõ tényezõ is közre játszott abban, hogy Czeglédy Sándor megírta A választott nép címû könyvét. Ekkor már gyakorlati teológus volt, budapesti professzor. Az okok között számosan azt emlegetik elsõ helyen, hogy a németországi tapasztalatai késztették õt ennek átgondolására. 1936. szeptemberétõl 1937. februárjáig a Halle-Wittenbergi Egyetem Teológiai Fakultásán tanult, kimondottan rendszeres teológiával és dogmatörténettel foglalkozott. Ekkor már nyíltan hirdették a Harmadik Birodalomban, hogy az Ószövetség mint a zsidók Bibliája nem szerves része a kánonnak, következésképpen a próféciái nem Krisztusra mint Messiásra mutatnak. A másik ok, ami miatt Czeglédy Sándor részletesen is kifejtette teológiai álláspontját, a nép és a népiség kérdésének Európa-szerte és hazánkban is egyre ferdébb, tudománytalan értelmezése volt. Világosan leszögezte, hogy csak akkor érthetjük meg saját népünk létösszefüggéseit, vagy népiségünk egyediségét, ha elõször megismerjük Isten népének, a választott népnek a titkát. Még pontosabban kifejezve, ha elõször megismerjük az anyaszentegyház mibenlétét, azaz a nép és a népiség problémáját csakis a kijelentés isteni világosságánál foghatjuk föl helyesen, nem pedig a bûnös ész felvilágosult racionalizmusa segítségével. Azt hiszem, mindkét érv megfordult Czeglédy Sándor fejében, ugyanis – ezt személyes beszélgetésekbõl tudom – amióta Dayton-ban megírta a The Permanent Value of the Old Testament címû dolgozatát, sohasem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Izráel népének van egy sajátos és egyedülálló titka, amit az ember képtelen megfejteni. Ez nyilván abban van, hogy Isten tetszése szerint, az Õ kegyelmi szövetsége alapján Izráel a választott nép. Ezt a keresztyén befolyású világ szem elõl tévesztette, vagy legalább is nem figyelt rá kellõképpen. Ugyanerrõl a témáról egy cikket jelentettek meg A Magyar Zsidók Lapja 1943. december 9-i számában “Református lelkész érdekes elõadása az Ótestamentum alapvetõ jelentõségérõl”. Ez a református lelkész a debreceni Czeglédy Sándor volt. Szintén az õ személyes elbeszélésére tudok hivatkozni, mely szerint a zsidók üldözése ellen írt egyik cikkét Péter János, a késõbbi püspök is megjelentette. E cikkek és A választott nép címû könyve a Sztójay-kormány utolsó szakaszában és a nyilas uralom idején szenvedélyes sajtónyilatkozatokat váltottak ki, fõleg budapesti napilapokban. Ezek azonban nem jutottak el hozzá, mert a front a keleti részeket elvágta a fõvárostól.

Mi ez a “választott nép” probléma? Elõször a szerzõt idézzük: “A választott nép címe alatt tulajdonképpen az egész Biblia tartalmát el lehetne mondani, mert amint a múlt század és a világháború elõtti idõk individualisztikus teológiájának letûnésével mind világosabban látjuk, a Bibliát nem annyira az ágostoni Deus et anima témája érdekli, hanem sokkal inkább Isten szuverén kegyelmének a világ teremtésétõl kezdve a világ végéig tartó szakadatlan mûködése, amellyel Isten a maga népét a Jézus Krisztusban és a Jézus Krisztus által összegyûjti. Nem tévedne az, aki a Bibliának ezt az alcímet adná: Isten népe.” Czeglédy Sándor nagyon világosan rámutat arra, hogy Izráel népének a titka a kiválasztottságában van. Izráel ugyanolyan nép, mint bármelyik más nép, mégis egyidejûleg más is, mint a többi. Más annyiban, hogy õ a választott nép is egyszerre. Mindkettõ a maga valóságában és teljességében. Ebben a kettõs mivoltában tölti be Izráel Istentõl kapott küldetését, s ezáltal biztosítja Isten a népek teremtettségi rendjének érvényesülését. A partikularitás és univerzalitás kettõsségének egyidejû érvényességével mutatott rá arra az útra, amelyen majd a “lelki Izráel”, a keresztyén anyaszentegyház is betölti küldetését. Azt jelenti ez, hogy Isten az õ választott népének, azaz Izráelnek és majd az egyházának adja a megbízást szabad kegyelmébõl, hogy a világ népeinek legyen mihez és kihez igazodniuk. Másképpen fogalmazva, Isten úgy rendezi a népek sorsát, hogy van egy választott népe, amely által az Õ szuverén kegyelme nyilvánvalóvá lehet, amennyiben ez a nép hûséggel megmarad a hitben. Ugyanígy az egyház létének értelme is ebben a szövetségi hûségben van. Az egyház mint Jézus Krisztus gyülekezete, küldetését abban nyeri el, hogy bizonyságot tesz a világ elõtt, kihez lehet és szabad igazodnia. Így lesz a teremtési rend alapja Jézus Krisztus! Ebben hitigazságban gyökerezhet az igazi hazaszeretet is, s így nyeri el hiteles értelmét a néphez tartozás személy szerinti létérzése. Az egyház tehát akkor jár helyes úton és akkor lesz helyes a funkciója, ha a kegyelembõl való választás szerint Isten választott népévé válik. Ez pedig még pontosabban azt jelenti, hogy mindenek elõtt Isten kijelentéséhez igazodik, éspedig nem csak önmagáért, hanem hogy ezáltal minden teremtménynek legyen kihez igazodnia. Ezt gondolta végig Czeglédy Sándor, s ma úgy tûnik, hogy ezt – sajnos, egyházi részrõl sem – nem igen gondolta utána senki. Különösen is idõszerû volna ez a tanítás népünk mostani átmeneti idõszakában, amikor István király méltatása ürügyén a politikusok és egyházi vezetõk egymásbakuszált gondolatokkal ünneplik a nyugati keresztyénséghez való hivatalos kapcsolódásunk millenniumát.

A tanított gyakorlati teológiai anyag

Czeglédy Sándor számára a gyakorlati teológia nem egyszerûen igehirdetési, vagy hitoktatási módszertan volt. Ha a hallgatók részére készített jegyzeteit figyeljük, akár a liturgikáját, akár a homiletikáját, a ketechetikáját, vagy akár a poimenikáját, valamennyi írása igen mély és tudományos igényû elvi bevezetéssel kezdõdik. A diszciplinát elõször beágyazza a közel kétezer éves teológia történetébe, elhelyezi azt annak dogmatörténeti környezetében, s fogalmilag pontosan tisztázza a tárgyalt terület kulcsszavait, s ezután rámutat a bibliailag helyes értelmezésre. Dogmatikailag valósággal ráhangolja a hallgatót, illetve az olvasót a téma lényegére, fontosságára, komolyságára, annak bibliai és teológiai tárgyalásmódjára. Kiragadunk egy-két példát. A liturgika mint tantárgy tanulása nála azzal kezdõdik, hogy megtudjuk, mi az istentiszteletnek a helye az üdvösség ökonómiájában. Ez tisztán dogmatikai kérdésnek, illetve tárgyalásnak is tekinthetõ. Minden részében érvényesíti a reformátorok által képviselt írásmagyarázati módszert, mely szerint a teológiai tanításokat a teljes írás összefüggésében kell látnunk és értelmeznünk. Czeglédy Sándor bármit mond, ott van mögötte a Szentírás odavágó, vagy arra utaló passzusa, de sohasem kiragadva azt annak bibliai összefüggésébõl. Bámulatos tudásával, mindenre kitekintõ ismeretközlésével, történeti összefüggésében és dogmatikai hátterével mutatja be a liturgia lényegét, elemeit, formáit. Ezért van az, hogy az istentisztelet kérdését szoros összefüggésben tárgyalja a teremtéssel, az ember istenképûségével, a bûnesettel, Krisztus váltságmûvével, a szent idõvel és szent hellyel, a mennyei istentisztelettel, valamint Krisztus fõpapi szolgálatával és az ember egyetemes papságával. Nála rendkívülien hangsúlyossá válik az a tétel, hogy minden, amit gyakorlatban kiviszünk a gyülekezet elé a papi szolgálatunkban, az kellõ rendszeres teológiai alapozással kerüljön föl a szószékre. Ugyanezt mondhatjuk el a katechetikája esetében is. Czeglédy Sándor elõször annak a tisztázását tartja legfontosabbnak, hogy Isten nézõpontjából ki az, aki tanítani akar, mi az, amit oktatni szeretne, és hogy mimódon váljék a vallástanítás igehirdetéssé. A tanítvánnyá tétel nagyon bonyolult katechetikai folyamat, s mindenestõl hit kérdés – hangsúlyozza számos alkalommal. “Nem ti vagytok, akik szóltok… Aki titeket hallgat, engem hallgat.”(Luk 10,16) – mondja Jézus. A hitoktatás tehát nem csupán egy ismeretközlés, mint a matematikában, vagy a földrajzban és történelemben, vagy sok más tárgyban, hanem a fiatalok, vagy éppen a missziói gyülekezet elvezetése a Jézus Krisztussal való egzisztenciális közösségre. Ezért kell érteni elõször azt, amit csinálunk, illetve ami a hitoktatásban történik. Ha figyelmen kívül hagyjuk tárgyunk természetét, sok keserves csalódás fog bennünket érni hitoktatói munkánk során. De az igehirdetéseink során is! Ezért kell elõször elhelyezni minden gyakorlati teológiai tevékenységünket a teológiai diszciplinák harmónikus rendjében, s mind bibliailag, mind pedig rendszeres teológiai szempontok háttérismeretével kilépni az evangéliummal a nyilvánosság elé. Velem együtt ezt a megállapítást sok száz lelkész megerõsítené Czeglédy Sándor gyakorlati teológiai tanításairól, munkásságáról. “Az elvi rendszeresség és tudományos módszeresség követelménye semmivel sem kisebb a gyakorlati teológiában, mint a többi teológiai diszciplinában” – hangsúlyozta a Homiletikájában.

Itt teszünk említést arról, hogy Czeglédy Sándor rendszeres teológiai tudását nemcsak a jegyzeteiben csodálhatjuk meg, hanem számos történeti jellegû mûvében is. Elegendõ csupán két nagyobb területet megemlíteni. Nagyon érdekelte õt a puritánusok magyarországi mozgalma, sõt errõl már 1934-ben angol nyelven is jelentetett meg tanulmányt a The Evangelical Quaterly-ben. Mivel Révész Imre ezzel a témával részletesen is foglalkozott, õ csak a tárgya szempontjából fontos néhány részlet megfigyelésére vállalkozott. Késõbb ezt a visszafogottságát megbánta, s elmondta nekem, hogy végül is Révésznek nem volt ideje átfogó jellegû mûvet írnia a magyar puritánusokról, így a debreceni puritánok munkássága, amely teológiailag a legerõsebbnek bizonyult, gyakorlatilag mindmáig föltáratlan maradt, s a nagy mennyiségû kéziratok hallatlan sok értéket rejtenek. – A másik nagyobb lélegzetû munkája A teológia tanítása a Kollégiumban címmel jelent meg A Debreceni Református Kollégium történetében. Ragyogó történeti munka egy kivételes rendszeres teológiai felkészültségû teológus tollából. Tulajdonképpen Czeglédy Sándornak ez az öt szerzõi ív terjedelmû írása a magyar református teológiatörténet egy kiváló darabja. Nem eseménytörténet elbeszélõ jelleggel, hanem az elvi-teológiai-hitbeli mozgatórugók által irányított debreceni református múlt történelmi folyamatának ábrázolása.

Az igehirdetõ professzor

Amit a rendszeres teológiai alapozásról mondottunk Czeglédy Sándor esetében, az teljes mértékben igaz a gyülekezeti igehirdetéssel kapcsolatos tanítására, fölfogására és a tanítványainak átadott gyakorlati módszerére is. Nagyon fontos azonban tudnunk, hogyan látta õ azt a gyülekezetet, amelynek prédikált, miként fogta föl biblikusan azt a közösséget, amelynek az élõ Isten élõ szavát közli az igehirdetõ. Valószínûleg még princetoni hallgató korában kerülhetett rá a Syllabus of “The Pauline Eschatology’ kilenc oldalas, gépírásos oldalak hátuljára egy hét pontból álló, sajátkezû grafit írással készített vázlata. Ennek az a lényege, hogy a keresztyén ember két világban él, az egyiket temporal world-nek, a másikat eternal world-nek nevezik. Idõi és örök “hazának” mondhatnánk magyarul. A kettõ közül ez az utóbbi a meghatározó az elsõvel szemben. Czeglédy Sándor azt tanította, hogy az igehírdetést sem nem az “empírikus” gyülekezet valósága, sem nem az “ideális” gyülekezet bennünk ébredt vágyálma határozhatja meg. Az egyik csak a tapasztalati tényekre, a másik pedig a ráció eredményére alapozza a prédikáló lelkész gyülekezet-képét. Ezt õ így teszi helyére: “Ha az igehírdetés parancsából indulunk ki és az Igét a gyülekezet ratio cognoscendi-jének tekintjük, akkor többé nem az ‘empírikus’ és az ‘ideális’ gyülekezetet látjuk, – hiszen így filozófiai kategóriákban gondolkoznánk – hanem úgy látjuk a gyülekezetet, mint amelynek létét a megtörtént incarnatio és az eljövendõ parousia határozza meg. A gyülekezetet nem az teszi gyülekezetté, amit az ember megtapasztal vagy eszményként lát maga elõtt, hanem az, amit érte a kegyelmes Isten már megtett, és amit tenni fog. Így a gyülekezet valósága az Isten kegyelmes cselekedetére való visszaemlékezés és az ígéret horizontjában áll.” Itt nagyon magasra emeli Barth véleményét és azonosítja magát vele. “Szükséges, hogy ez egészen világosan álljon az igehirdetõ elõtt, – mondja Barth Károly – mert munkája gyülekezetszerûségének döntõ elõfeltétele az, hogy hallgatóit létük és lényük legmélyéig meghatározza ez a visszaemlékezés és ez az ígéret. Mert ezek az emberek, akikkel az igehirdetõnek dolga van, benne vannak abban a horizontban, amelyet ez a visszaemlékezés és ez az ígéret határol, és ez a horizont határoz meg. Tehát nem szabad a gyülekezethez úgy beszélni, mintha nem volna igaz: Et incarnatus est! De úgy sem szabad beszélni, mintha ez sem volna igaz: Et iterum venturus est! Semmi körülmények között sem szabad elfelejteni, hogy ezek az emberek, akikhez szólok, megkereszteltettek az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevébe, vagy pedig, ha missziói gyülekezetnek prédikálok, ezeknek az embereknek meg kell keresztelkedniük. Ez az, ami megadja a jogot és lehetõséget, hogy megszólítsam õket, és mint megkereszteltek, útban vannak a másik sákramentum, az úrvacsora felé, amelyben Urunk haláláról emlékezünk, amíg eljövend. A prédikáció gyülekezetszerûségén a prédikációnak azt a sajátosságát értjük, amely azáltal jön létre és abban áll, hogy a prédikáció a két sákramentum között megy végbe, a karácsony és az advent, az inkarnáció és a parousia között. … A prédikátor legitim módon ki sem nyithatja a száját anélkül, hogy eleve ne gondolna arra: Krisztus ezekért az emberekért meghalt és feltámadott, hogy Isten ezeken az embereken megkönyörült. … Ez a prédikáció tárgyi, sákramentumi, “matefizikai” elõfeltétele, amely nélkül nincs igazi prédikáció.”

Még egy másik fontos tényt is meg kell itt említenünk. Czeglédy Sándor az igehírdetés tudományát nemcsak a rendszeres teológiai gondolkodás felõl közelítette helyesen, illetve nemcsak ennek tulajdonított fontosságot, hanem az alapozásnak is: az egzegetikai föltárásnak. Elegendõ, ha itt példaként csupán az 1. és 2. Thesszalonikai levélhez írt magyarázatát említjük meg. Tipikus eset. A magyarázat nagyon alapos dogmatikai ismereteket tár elénk Pál apostol teológiájának mélységeirõl, ugyanakkor – ebben a gondolati miliõben – részletes exegetikai magyarázatot kapunk arról, hogy abban a konkrét helyzetben mit mondott és miért mondta Pál azokat a szavakat, kifejezéseket. Ily módon a gyakorló prédikátor rendkívül hasznos rendszeres teológiai útbaigazítást kap az igehirdetéshez, illetve a páli gondolatok alapos megértéséhez. Czeglédy Sándor itt is enciklopédikus tudású teológusnak bizonyul, mint ahogy ekként õrzik emlékezetükben a tanítványai is.

Hátramaradt még, hogy szóljunk a rendszeres teológus szemével Czeglédy Sándor prédikációiról. Kisebb részben megjelentek nyomtatásban, fõként tudományos és professzori pályájának elsõ szakaszában, a késõbb írt igehirdetései azonban csak kéziratban maradtak fönn. Mivel õt az egyházi vezetés mellõzte, prédikációit sem jelentették meg. Halála után sok lelkész-kolléga érdeklõdött ezek felõl. Bizonyára szívesen fogadnák igehirdetéseinek egy-két gyûjteményes kötetben való megjelentetését.

Mi a jellegzetessége, illetve legfontosabb belsõ tartalmi sajátossága ezeknek az igehirdetéseknek? – Mindenek elõtt az, hogy Czeglédy Sándor a prédikációiban az általános elõadói, vagy formai szabályok mellett soha nem feledkezett meg a prédikáció reformátori követelményeirõl, a reformátori teológia alapvetõ tanításairól. Elõször is mindig szem elõtt tartotta a Sola Scriptura elvét, s valamennyi textus alapján úgy formálta meg prédikációját, hogy az kristálytisztán a teljes Írás összefüggéseire épüljön. Számtalan helyen tapasztaljuk, hogy az Írást az Írással veti egybe és az Ige jelentését nem az értelem találékonyságára bízza, hanem Isten gondolatainak a kijelentésben adott összefüggésére építi. Gondosan ügyel arra, hogy az igehirdetés ne unitárius beszéd legyen, hanem megfeleljen a trinitárius keresztyén tanítás követelményeinek. A prédikációk szentháromsági jellegének megfelelõen aztán hatalmasan kidomborodik belõlük a Solus Christus reformátori hangsúlya, mint ahogyan ez áthatotta az egész rendszeres teológiai gondolkodását, s ebbõl következõen a gyakorlati teológiai munkásságát is. Prédikációi ezért nem tematikus “szent-beszédek”, hanem református igehirdetések, azaz annak bizonyságai, hogy ha prédikálunk, akkor “a Krisztust prédikáljuk”.(1 Kor 1,23) Nem véletlen tehát, hogy – amint erre többször is utaltunk már – a krisztocentrikus látásával éppen az igehirdetéseiben emeli mindennél magasabbra azt az objektív isteni tényt, hogy “kegyelembõl, hit által” van üdvösségünk, hogy “kegyelembõl, hit által” éljük életünket kiválasztottságunk tudatában, hogy “kegyelembõl, hit által” nyerjük el küldetésünkhöz is a felülrõl való bizonyosságot. Ezek a reformátori gondolatok szinte valamennyi igehirdetésében megjelennek. Ha össze kellene foglalnom, hogy mit tanultam én Czeglédy Sándortól mint igehirdetõtõl, akkor habozás nélkül ezt mondanám: “kegyelembõl, de hit által” értjük meg, hogy mindent, ami ezen a világon van, mindent, ami ebben a világban történik és történni fog, úgy szabad fölfognunk és úgy kell tekintenünk, mint amiért, illetve akiért Krisztus szeretet-áldozata érvényes az Atya elõtt!

Czeglédy Sándor ezért nem szerette a liturgia túlhajszolását, hanem inkább elfogadta az egyszerû istentiszteleti rendet, de a prédikációk tekintetében sem törekedett teátrális stílusra, vagy valamilyen bonyolult szónoklatra. Híres volt arról, hogy igehirdetéseit szerette hármas felosztásban elkészíteni. Ez nem megrögzöttség volt nála, hanem a prédikáció gyülekezetszerûsége. Humorral viselte az ezzel kapcsolatos kritikákat is. Egyszer az egyik tanítványa, aki késõbb kiváló igehirdetõ lett, a debreceni teológiai hallgatók nagy nyilvánossága elõtt – kellõ tisztelettel – kritikában részesítette professzorát, mondván, nem szükséges mindenáron ragaszkodnunk a prédikációk hármas felosztásához, miért ne lehetnének négy pontban készült igehirdetések. A nyilvánosan megbírált professzor érintve érezte magát, s elsõnek jelentkezett hozzászólásra. Udvariasan megköszönte az új módszertani javaslatot, s elmondta, hogy volt egyszer egy református pap, akinek ugyanez volt a véleménye, s aki egyszer az 1 Kor 13,13-ról prédikált. Csupán azért, nehogy három pontja legyen, az igehirdetését ilyen fõ fejezetekre osztotta: a Hit, a Remény, a Szeretet és a Jóegészség! – Ezzel Czeglédy Sándor kifejezett mindent és leült. A következõ hónapokban ezen derült az egész Tiszántúl. Mindenki értette a dolgot!

Czeglédy Sándor mint ember is nagyszerû volt. Békés és jóságos természete otthon nyugalmat árasztott. Unokái is csodálták, egyszerûen jó volt vele beszélgetni. Szerintem különleges tehetsége volt a humorban is, éppen úgy a versek mûvészi megítélésben is. Humoráról, derûs mondásairól, vagy szórakozottságáról mindenki szívesen beszélt, diák és felnõtt társaságok anekdóták sokaságát mesélték róla. Igenis volt alapja, vagy valóságos magva ezeknek a kiszínezett történeteknek. Én is, aki tanítványa és veje lehettem, sok történetet õrzök róla. Szerette õ is színesen elõadni a sztorikat, vagy pajkos derûvel kedvesen megtréfálni feleségét, fiát és leányait. Amikor volt már autójuk az 1970-es években, s Mátraházára ment a család, õ vezette a kis bogárhátú Volkswagent. Szeretett felesége ült mellette, s kimért nyugalommal magyarázta neki a különbözõ veszélyt jelzõ táblákat. A hegyre fölfelé egyre gyakoribbá váltak a kettõs kanyart jelzõ táblák, s õ ezt – kellõ komolyságát megõrizve – így magyarázta: “Látod Aranka, ez itt kígyóveszélyt jelent!” A hitvese egy darabig – amíg a gyerekeik föl nem világosították – tényleg úgy tudta, hogy azok a táblák kígyóveszélyt jelentenek. – De a debreceni professzorok körében is gyakran történtek vele derûs események, illetve ezeknek õmaga is tevékeny formálója volt. Amikor 1954-ben Hromádka cseh professzor meglátogatta a Debreceni Teológiai Akadémiát, ebéd elõtt találkozott a professzorokkal is. Tolmácsként kísérte Huszti Kálmán. Minden professzort meghívtak az Aranybikába fogadásra. Ennek különösen is örült Illyés Endre professzor, hiszen – lévén országos hírû diszkoszvetõ – szerette a finomságokat és nem igen jelentett számára gondot a mennyiség sem. A beszélgetésrõl egyszer csak a dékánt kihívták, majd visszajött és közölte a szomorú hírt, hogy megváltozott a program: a vendég tiszteletére adott ebéd-meghívást visszamondták a felettesek. Czeglédy Sándor figyelte Illyés Endre csalódott arcát és elõvett egy papírt, s rögtön ráírta a következõ verset:

Bandi Bácsi Búja!

Azt hittem, hogy a banketten,
Ülünk majd sorban ketten,
S osztozunk a sok csemegén,
Hromádka úr, a cseh, meg én.

Ezt odacsúsztatta Huszti Kálmánnak, aki ekkor éppen nem tolmácsolt. Õ elolvasta és elõvette a ceruzáját, majd derûsen ezzel a strófával folytatta és visszaküldte a papirkát:

Csemegében csehül állunk,
Attól felkopik az állunk,
S míg bámulunk, mint a kába,
Hromádka megy a Bikába!

A humoron túl maga a vers sem mindennapi. Különös tehetségre vall. Czeglédy Sándornak igen jó érzéke volt a versek megítéléséhez. De maga is fordított versben énekszöveget, mely egészen gyorsan terjedt el a magyar reformátusság körében. Õ készítette 1947-ben a Várj ember szíve készen kezdetû adventi énekünk szövegét németbõl. A vers szövegét érdemes dallam nélkül elolvasni, hiszen a verselés szempontjából is nagyon értékes mûrõl van szó. A verses fordítást megmutatták Áprily Lajosnak, aki a “kitûnõ” kifejezéssel mondott róla dicséretet, s csupán a legutolsó sorban javasolt egy piciny változtatást. Az “Úgy áldja Krisztusát” kifejezést Áprily tette a versbe.
Várj ember szíve készen!
Mert jõ a Hõs, az Úr,
Ki üdvösséged lészen,
Szent gyõztes harcosul,
Fényt, éltet hozva jõ,
Megtört az õsi átok:
Kit vágyakozva vártok,
Betér hozzátok Õ.

Jól készítsétek útát!
A vendég már közel!
Mi néki gyûlölt, útált,
Azt mind vessétek el!
A völgybõl domb legyen,
Hegycsúcs a mélybe szálljon,
Hogy útja készen álljon,
Ha Krisztus megjelen.

Az Úr elé ha tárod
A szív alázatát,
Õt nem hiába várod:
Betér hozzád, megáld.
A testi gõg halál!
De bûnödet ha bánod,
Szent Lelke bõven árad,
S a szív üdvöt talál.

Ó Jézusom, szegényed,
Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el: tenéked
Lesz otthonod e szív.
Jer hû szívembe hát!
Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás,
Úgy áldja Krisztusát.

Mint rendszeres teológus mivel tudnám befejezni apósomról, Czeglédy Sándorról készített elõadásomat. Valami egyszerût szeretnék róla mondani, amilyen õ maga is volt. Nemzetközileg elismert, hazánkban mellõzötten is nagyon szeretett teológus-professzor volt, akinek “Az Úr az én kõsziklám!” bibliás hite reménységet és bátorságot jelentett sokak számára a nehéz politikai idõkben. Mind tudásával, mind pedig hitével bizonyára azért válhatott igazi tekintéllyé, mert teológiai ismeretét bibliai tanulmányokkal megalapozta, a modern nyelvek biztos ismeretével kiegészítette és felfrissítette, történelmi tanulmányokkal folytatta, majd rendszeres teológiai tudományokkal mindezt megerõsítette, s így a professzorságát gyakorlati teológusként megkoronázta. Mutatis mutandis keresztyén értelemben illik reá Horatius verssora: exegit monumentum aere perennius!

Debrecen/Budapest, 2000. augusztus 31.

 

Gaál Botond: Czeglédy Sándor (1909-1998), a rendszeres teológus. Confessio, XXV. évf. 2001/1. 99-109.