Tanulmány 29

Élet a teremtett világban

Gaál Botond

Aligha van a világon nagyobb rejtély, mint az élet. Szinte óránként, de legalább naponként rácsodálkozunk arra, hogy élünk. Ez a titokzatos dolog állandóan foglalkoztatja tudatalatti világunkat. Nem tudunk tőle szabadulni, legfeljebb odébb hessegetjük a hívatlanul mindig meg-megjelenő kérdést: egyáltalán mi az élet? Amikor ezen töprengünk, az elménk rögtön odaugrik egy másik nagy kérdésre, az időbeli végesség problematikájára. Nincs más választásunk, minthogy tudomásul vesszük a kezdetet és véget, s bevalljuk magunknak, hogy az élet szép, csodás, de rövid. Ha pedig az eredetét fürkésszük, a magunk észjárása szerint nem jutunk sokra, képtelenek vagyunk megfejteni, vagy legalább megnyugtató választ találni. Az antropológusok szoktak föltenni négy kérdést: hol, mikor, hogyan és miért jött létre az ember? Ők maguk mondják, hogy az első három kérdésre elég jól meg tudják adni a választ, de a negyedik kérdésre nincs felelet.[1] Ha mindezekhez hozzátesszük azt, hogy a növényeknek és az állatoknak is van élete, még jobban kiszélesítjük a kérdéskört és egyre több gondolati problémába ütközünk. Amikor pedig az emberre gondolunk, önkéntelenül is a teremtés legcsodálatosabbikára[2] terelődik érdeklődő figyelmünk. Ilyenkor aztán millió kérdés tolul fel bennünk, mert mindegyiknek a mélyén ott van a legsejtelmesebb dolog: az élet! Ez bizony nagy kérdés. Mindig is az volt, a gondolkodó elmét foglalkoztatta ennek a titka már kezdetektől. A vallások számára is megfejthetetlen tényként jelenik meg, s nagyon gondolat-gazdag válaszokat adnak az eredetére vagy értelmére nézve. Ami pedig a végességet illeti, a filozófiák a vallásokkal együtt olyan világokba visznek el bennünket, hogy azt már-már a fölfoghatatlan tartományba sorolja az értelmünk. Ezért nem érdeklődünk tovább ezen a széles területen, hanem egy szűkebb területre összpontosítjuk figyelmünket, ugyanis a keresztyénség talaján állva sokkal egyszerűbbnek néz ki az élet problematikája. A keresztyén gondolkodó nem „barangol” el ennyire messze a spekulációk mezején, hanem rendezett gondolkodással számot ad arról, mit értett meg a kijelentésből és mit nem. Egy ilyen számadás következik itt az alábbiakban, méghozzá rendhagyó módon, mert nem a történeti idők kezdetétől felfejtve tekintjük át az élet titkának nagy gondolati vonulatait, hanem a legújabb kutatási eredmények kapcsán próbálunk eljutni önmagunkhoz. Közben keressük létünk alapját. Másképpen szólva, rácsodálkozunk mindarra, amit tudunk is, meg nem is, hogy valójában kik vagyunk és miért is élünk itt ebben a mindenségben. Kezdjük is mindjárt napjainknak egy nagyon érdekes újdonságával.

A természet üzenete a teremtésről

Megpillantották a Higgs-bozont

2012. július 4-én egy érdekes tudományos hír járta be a világot, szinte pár óra alatt. Lényege az volt, hogy az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, ismertebb nevén a CERN[3] által működtetett, francia-svájci határon kiépített 27 km-es Nagy Hadronütköztetőben egyik atomfizikai kísérlet során felfedezték az úgynevezett Higgs-bozont. Ez persze csak feltételezés volt és egyelőre az is maradt, de sokakat érdekelt ez az új hír. Az emberek több mint 99%-ának ugyan fogalma sem volt, és még ma sincs, miről is van voltaképpen szó, a tudományos világot azonban élénken foglalkoztatja a kérdés. Újságírók próbálták ezt könnyebben érthetővé tenni. Többnyire közérthető nyelvezet és érdekes példák segítségével magyarázták. Általában az csapódott le a mindennapi ember képzeletében, hogy a Higgs-bozon egy újabb olyan atomi részecske, amelyet eddig nem ismertek, de létét megjósolták majdnem ötven éve. Ráadásul ezt az új „valamit” már korábban elnevezték angolul „isteni részecskének” („the God particle”), mert nem akart előbukkanni, miközben a fizikusok szerint léteznie kellett. Véletlenül kapta ezt a nevet Leon Lederman nevű Nobel-díjas atomfizikustól, aki meg akarta magyarázni a létét. Ő inkább bosszankodott azon, hogy ez a bozon szüntelenül elrejtőzik a kutató szeme elől, ezért az „istenverte részecske” nevet akarta neki adni, de a nagyobb szenzáció végett a könyvkiadók meggyőzték arról, hogy jobb lesz az „isteni részecske” elnevezés. Maga Peter Higgs, a részecske feltételezője nem örvendett ennek a névnek, mert bár ő nem vallásos ember, mégis túlzásnak találta ezt a becézést. – Eme érdekes történet kapcsán nézzük meg, mi is a jelentősége ennek az újdonságnak. Kérdésünket pontosan így szabad feltennünk: ez a feltételezés milyen gondolatokat ébreszthet a teológiában jártas emberek körében? Vagy mit gondolhatnak erről a hitben élő természettudósok? Először próbáljuk elképzelni, hogyan is néz ki az univerzum, mi az összetétele a világunknak, milyen szerepe van ezeknek az anyagi részecskéknek és hol helyezzük el ezeket a teremtett mindenségben. Leegyszerűsítve végig gondoljuk, miből is áll ez a világ. Néha vissza-vissza ugrunk abba a korba, amelyben a Biblia mint kánon létrejött, s különösen is utalunk majd az újszövetségi időkre.

Kitágult a tér!

Mi itt élünk a Földön, melyet repülőgépekkel aránylag rövid időn belül körbejárhatunk. Képzeletünk ezekhez a földi méretekhez szokott hozzá. Az ókori ember számára a szárazföld jelentette a világot, mely lapos volt és mozdulatlanul állt, miközben a Nap és a Hold felkelt, majd ismét lement, néhány „csillag” a többihez képest „bolygó” mozgást végzett, az egész égbolt pedig egy kissé oda-vissza mozgó buraként viselkedett az évszakok változásával. Ezt akarta Ptolemaiosz megmagyarázni a 2. században. A híres Almageszt című művét majdnem másfél ezer éven át Európában is mérvadónak fogadták el. A fürge gondolkodású európai népek azonban a sok tapasztalat alapján már másképpen képzelték el a dolgok folyását. Először rájöttek arra, hogy a Föld is gömb alakú. A hajósokat izgatta különösen is ez a kérdés. Az újkor kezdetén egyre távolabbra merészkedtek a vizeken, s úgy tűnt számukra, hogy ez a Föld bizony meglehetősen nagy gömb. Hetekig vagy hónapokig hajóztak, míg megkerülték Afrikát és eljutottak Indiába. Kolombusz is Indiába akart eljutni, s az az ötlete támadt, hogy ha a Föld gömb alakú, akkor az óceánon át nyugati irányban azt meg lehet kerülni és így hamarabb eljutni a mesés kincsek országába. Ismereteink szerint Regiomontanus, a 15. század második felének leghíresebb matematikusa végezte a számítást, mely szerint az Atlanti-óceánt átszelve – úgyszólván hátulról – rövidebb úton lehet eljutni Indiába. Ez a tudós Regiomontanus Mátyás király által szorgalmazott és létesített magyar „egyetemen” is tanított néhány évig, sőt van olyan feltételezés is, hogy magyar eredetű volt, aki a Királyhegyi nevet latinosította a kor szokásainak megfelelően. Bárhogyan is történtek ezek a dolgok, Regiomontanus eléggé kicsi Föld-sugárral számolt és így jött ki neki a Kolombusz számára kedvezőbbnek tűnő eredmény. Tudjuk, hogy a bátor Kolombusz pedig hitt a számításoknak és neki is látott az ismeretlen útnak, majd néhány hét múlva kikötve San Salvadoron fölfedezte Amerikát. Még kétszer megjárta ezt az utat és abban a tudatban halt meg, hogy ő valahányszor Indiában járt, csak másként jutott el oda. Mindenesetre a Föld méretét később pontosabban megállapították, s jóval nagyobbnak bizonyult, mint korábban hitték. Az ember aztán hozzászokott a földi méretekhez és a távolságok tekintetében ez volt számára a viszonyítási alap. Majd pedig Kopernikusz találta úgy, hogy könnyebb ennek a világnak a mozgását magyarázni, ha a Napot tesszük a középpontba. El kellett jönni a 20. századnak, amíg az ember rádöbbent, hogy ebben a mindenségben a Föld a Naprendszernek egy nagyon átlagos méretű bolygója, a Nap is egy átlagos csillag, a Naprendszerünk is közepes méretű a Galaktikában, a Galaktika pedig szintúgy átlagos nagyságú csillagrendszer a világmindenségben. Ma már az 569 km-es magasságban keringő Hubble teleszkópnak köszönhetően tudjuk, hogy a Galaktikánál nagyobb és kisebb csillagrendszerek száma is több mint egy milliárd. Ez a híres űrtávcső 1990 óta küldi az adatokat a földi laboratóriumokba. Mostanában fogja befejezni küldetését, de küldenek helyette másféle teleszkópot. Az adatok alapján egyik legérdekesebb újdonság az lett, hogy a világűr sokkal nagyobb, mint amilyennek előtte gondolták. A rendezettségére is fény derült. Úgy lehet elképzelni, mint egy laza szerkezetű cipót, amelynek a belsejében lyukak vannak és körötte helyezkedik el maga a kenyér anyaga, amit elfogyasztunk. A világűrben is ilyen „lyukak” körül helyezkednek el a csillagrendszerek, s ilyen formák milliószámra megfigyelhetők. Hallatlanul nagy a mérete a belátható mindenségnek. A mi földi méreteink közepette kialakított mértékegységek segítségével nem is lehet kimondani a számokban kifejezett nagyságát. Elképzelni is nehéz ezt a méretet. Hát még ha belegondolunk abba, hogy az a szép világmindenség, amely szemünk elé tárul a tiszta égbolton, milyen hatalmas mennyiségű anyagot jelent, minden képzeletünket felülmúlja. Sokszor az égen látható fénylő pontok óriási gázalakulatok. A fényt sugárzó csillagok legtöbbször egy-egy olyan „atomreaktort” jelentenek, mint amilyen a mi Napunk is. Látjuk tehát az óriás Napot, a sok csillagot az égbolton és gyönyörködünk szépségükben, s közben szinte belerévedünk, milyen nagy mennyiségű tömeg van ebben a teremtett világban. De még inkább döbbenet fogja el az embert, amikor hallja a fizikusoktól, hogy a mindenség iszonyatos méretét csak úgy lehet elképzelni, ha az összes szemlélhető anyagot gondolatban „kisimítanánk” vagy egyenletesen elhintenénk az űrben, akkor minden köbméternyi térbe csak két-három atom jutna. Ilyen „vákuumot” semmilyen légszivattyúval nem lehet elérni. Ha tehát ezt a világot elképzeljük egyenletesen szétosztva benne a létező anyagot, akkor szinte üresnek találjuk. Mert olyan nagy a mérete! Szerencsére ez a köbméterenkénti két-három atom nem egyenletesen szétoszolva helyezkedik el, hanem csomópontokba tömörülve. Egy ilyen csomópont például a mi Napunk, vagy Földünk, vagy bármelyik égitest a mindenségben. Az univerzum mérete azonban lenyűgöző!

Erről az elkápráztató méretről úgy lesz helyes képünk, ha egy példával illusztráljuk. Tekintsük a mi csillagrendszerünket, a Galaktikát, amely lényegében átlagos méretű a milliárdnyi csillagrendszerek között. Alakja közepesen lapos, polipszerű kar-nyúlványai vannak. Hasonlítsuk egy lencséhez, vagy diszkoszhoz. Középen a vastagsága ezer fényév, az egésznek az átmérője százezer fényév. Már ezt is nehéz felfogni, de ne adjuk föl. Úgy kell elképzelni a Galaktika méretét, hogy ha a lencse vagy diszkosz közepén a vastagságára gondolunk, akkor ez a kisebbik méret olyan nagy, hogy Árpád-házi István királyunk korában elindult egy fénysugár a lencse domborulatáról merőlegesen keresztül szelve azt és csak most érte el a lencse domborulatának másik oldalát. Pedig ez csak a kisebbik mérete a Galaktikának. Az átmérője százszorosa.

A kis méretek világának rejtelmei

Meglepő tehát, hogy méretéhez viszonyítva ez a világ lényegében majdnem vákuum. De még jobban megdöbben az ember, ha belegondol abba, hogy az az egy köbméternyi térben lézengő két-három atom is majdnem üres. Az atom szerkezetére vonatkozóan többféle elképzelés volt és van manapság is. Ezek között is a legismertebb és széltében elfogadott, talán mert legjobban érthető, az un. klasszikus atommodell, amely a 20. század első évtizedeiben alakult ki. A lényege az, hogy az atom egy kisméretű magból és a körötte elhelyezkedő héjakból áll. A magban vannak a protonok és neutronok, a héjakon pedig keringenek az elektronok. De már ez a „keringés” is képes beszéd, mert ha komolyan megnézzük, mi is az az elektron, akkor megtudjuk, hogy az nem egy kis golyócska, amit a modell ismertetésekor a tanáraink az iskolai táblára felrajzoltak. Ez csak a szemléltetés végett történt így, mert bizony azok az elektronok ott nem úgy keringenek, mint a Föld a Nap körül, hanem olyan állapotban léteznek, hogy nem tudjuk megmondani, hol vannak, vagy milyen alakzatot öltenek. Igazából nem tudjuk leírni, miként léteznek. Ha a sebességüket akarjuk pontosabban megtudni, akkor nem ismerhetjük meg a helyüket és fordítva. Olyasmit mondhatunk, hogy az elektronok a héjon ismeretlen formában vagy alakzatban léteznek. Lehetséges, hogy csak hullámformában, de amikor kijönnek az atomból, tehát amikor elszabadulnak a héjról, akkor már anyagi részecskeként jelennek meg, illetve ezt a „létformát” veszik föl. Ez attól is függ, hogy mi külső szemlélők, kutatók mit akarunk róluk megtudni. Hát ilyen titokzatosak az elektronok. Viszont azt is tudjuk, hogy igazából ezek a héjak az elektron méretéhez képest nagyon távol vannak egymástól. Úgy lehetne elképzelni ezt, hogy ha az atommagot borsószem nagyságúnak gondoljuk el, akkor az elektronok kb. két-három futballpálya nagyságú térben keringenek a héjakon, attól függően, hogy milyen tömegszámú elemről van szó. Ez tehát azt jelenti, hogy a rendkívül kicsiny atommagot körülveszi egy nagy-nagy „üres” tér, amely csupán olyan mértékben nem üres, hogy a piciny elektronok ott keringenek a magtól nagyon távoli héjakon. Próbáljuk ezt szemléltetni a Wembley-stadionnal, ahol a magyar Aranycsapat 1953-ban 6:3-ra legyőzte az angolokat. A borsószem nagyságú atommagot oda képzeljük a pálya közepére, ahol Kocsis, Hidegkúti és Puskás indították a labdát és egy tömeggel alig rendelkező parányi kis részecske, a legközelebbi elektron olyan távol kering a borsószem körül, ahol Bozsik, Zakariás, Budai vagy Czibor várta a labdát, a következő elektronok pedig ott mozognak, ahol Buzánszky, Lóránt és Lantos állt a védelmi vonalon. Az utána következő elektronhéjak pedig már Grosics háta mögötti térbe esnek, vagy talán már Wembley-n kívülre, s ezeken róják a majdnem tömeg nélküli elektronok a maguk útját a megszabott pályájukon. Egy atom tehát elképesztően üresnek tűnik e modell szerint. Az elektron tömege a protonnak 1836-od része, majdnem hasonló a neutronhoz viszonyított tömege is. De a lényeg az, hogy ha magunk elé képzelünk egy bármilyen rendszámú elemet, akkor annak van egy picike atommagja és körülötte helyezkedik el a majdnem üres nagyméretű héjszerkezet az elektronokkal. Tehát az atom is olyan, mintha a mag körül szinte vákuum lenne. Démokritosz egykori atomjáról manapság már ilyen sokat tud a tudomány, sőt még ennél is többet. Démokritosz ugyanis eredetileg az atomosz (a[tomoj) szót azért használta, mert úgy képzelte el, hogy az már az anyagnak tovább nem osztható porcikája, azaz oszthatatlan, tehát görögül atomosz (a[tomoj). A szóban forgó klasszikus atommodell csak valamivel több mint száz éve indult el útjára a Naprendszer szerkezete mintájára. 1911-től számítják, a híres atomfizikus Ernest Rutherford nevéhez kötődik. Démokritosz vagy Leukipposz örülnének ennek a modellnek, s rácsodálkoznának, hogy ez az oszthatatlannak vélt arché (a,rch`í) mégis osztható. De meddig?

Mielőtt erre az izgalmas kérdésre válaszolnánk, ennél a pontnál érdemes megismerni az atomi alkotóelemek nevét. Az elektron (h/lektron) a görög nyelvben a borostyánkő neve. Két ilyen követ összedörzsölve, piciny, száraz kis tollacskák esetében a görögök már észlelték az elektromos vonzást, de nem tudták, mi az. Ezt az atomi részecskét George J. Stoney ír fizikus nevezte el elektronnak 1890-ben, amikor még nem is ismerték pontosan a mibenlétét, a „születését” azonban csak 1897-re datálják. Úgy 1900-tól jött inkább használatba a neve, amikor egyre többször belebotlottak a fizikusok. A proton (prw/ton) neve szintén görög, ami eredetileg az egyáltalán létező anyag sorrendben első elemét jelentette. Elnevezése a hidrogén magjához kötődik, a periódusos rendszerben az első elemhez. A neutron (neuter, tra, trum) szó eredete inkább latin, amely kapott egy görög on végződést. A semlegest, közömböst jelentette. A lepton szó ismét a hellén világból származik, szó szerinti jelentése: kicsi. A legkisebb pénzdarabot hívták leptonnak (lepto,n). Fillérszerű váltópénz volt, a Biblia is említi: Mk 12,42; Lk 12,59; 21,2. A híres bibliai történetben az özvegyasszony két fillére lepton volt. A bozon egy Bose nevű indiai atomfizikusról kapta a nevét. A kvark szót az angolok találták ki, amikor kiderült, hogy nem a proton és neutron az atommag legkisebb elemi részecskéje. Erre használták a quark szót. Megemlítjük még a neutrínót, amely a neutron szó kicsinyített képzőjű változata. – Ha leegyszerűsítjük a dolgot, akkor az atommag protonból és neutronból áll, ezek azonban a korábbiaktól eltérően nem elemi részecskék, hanem kvarkokból épülnek fel. A kvarkokat már az elemi részecskékhez soroljuk. Ugyancsak elemi részecskék a leptonok, amelyek közé tartozik az elektron és a neutrínó is. Az összes anyag tehát lényegében kvarkokból és leptonokból áll, közöttük négyféle kölcsönhatás léphet fel, melyeket szintén részecskék közvetítenek. Ez a négy híres kölcsönhatás az erős, a gyenge, az elektromágneses és a gravitáció. Úgyszólván ezek biztosítják az anyag stabilitását, kissé sarkítva: az anyag különböző létformáját. Erre vonatkozóan találták ki az úgynevezett Standard Modell kifejezést. Standardelméletnek vagy standardmodellnek is nevezik, illetve írják.

Az „isteni részecske” avagy a fizikusok öröme

Az ember tehát még tovább ment és valósággal behatolt az atom magjába is. Kiderült, hogy ott is további részecskék világa tárulkozik föl. Egy atomfizikus számára csodálatos dolgok történnek az atommagban, de itt már le kell mondanunk a pontos leírásról, mert szakismeretek, főként matematikai tájékozottság szükséges hozzá és ez nem várható el minden olvasótól. A lényeget röviden úgy lehetne elmondani, hogy a proton és a neutron alkatelemeit, a kvarkokat valamilyen erő tartja össze, s ezt az erőt is egy gluon nevű részecske biztosítja. Ezért stabil a proton és a neutron. De már arra nézve is vannak elgondolások, hogy sok-sok évmilliárd múlva ezek is felbomlanak. Az atommag belsejében kutatva, még további érdekes dolgokat tapasztaltak, mégpedig azt, hogy bizonyos körülmények között az atommag sugarakat bocsát ki. Ezek a sugarak több félék, de lényegük szerint anyagi természetűek. Viszont ez is magyarázatra szorul, mert azt sem tudjuk, miből állnak. Az is kérdés, hogy van-e tömegük. Hogy a kvarkoknak és a többi elemi részecskéknek, a leptonoknak is, így az elektronoknak is lehessen tömegük, ehhez léteznie kell egy mindenütt jelenlévő, erőtulajdonsággal felruházott mezőnek, hogy az eredetileg tömeg nélküli kvarkok és leptonok ezzel a mezővel kölcsönhatásba lépve tömeghez jussanak. Ezt a mezőt nevezik Higgs-mezőnek. Miként az elektromágneses térnek vannak energia kvantumjai, amelyeket fotonoknak nevezünk, a Higgs-mezőnek megfelelő energia-adag jelenik meg a tömeggel rendelkező Higgs-bozon részecskében. Peter Higgs feltételezte ezt először, de a fizikusok bosszankodására mindmáig nem találták meg ezt az „istenverte” bozont. Most, hogy 2012. július 4-én bejelentették a reményteljes feltűnését, a fizikusok örömükben inkább becézgették „isteni részecske” néven. Amit tehát a tudomány az 1960-as évek közepén rebesgetett, arra most – úgy tűnik – rátaláltak. Igazából egy olyan részecskéről van szó, amely biztosítja az atommag normális működését bizonyos területen. Ez azonban még nem jelenti a végső ismeretet az atommagról. Csupán annak lehetünk tanúi, hogy a tudomány beljebb és beljebb megy a természet titkainak feltárásában. Ez még mindig az elemi részek (kvarkok és leptonok), valamint az alapvető kölcsönhatások leírására kidolgozott, általánosan egyelőre elfogadott modell, a standardmodell által leírt mikrovilág. De amint mélyebbre hatolunk, egyre több kérdés fogalmazódik meg. Más modellek más jelenségeket jobban megmagyaráznak. A Higgs-bozon feltűnésével is még több titok keletkezett. Ez így van rendjén. Az „isteni részecske” megpillantása, vagy inkább feltételezése nagy örömet jelenthetett, de a későbbi korok fognak csodálkozni azon, miért is nevezték el „isteninek”. Newton korában gondolták úgy, hogy Newton valósággal rátalált a Teremtő gondolataira. Most hasonló öröme van a fizikusoknak, de valójában ez is csak egy lépés a teremtett mindenség megértésében. Nem valami végső titok megfejtése ez. Igaza volt Higgs-nek, amikor nemtetszését nyilvánította a becenév kapcsán.

Az ókori és mai Logos

Az ókori hellén műveltségű ember – gondolunk itt elsősorban a Krisztus születésének időszakára és a keresztyén gondolkodás kezdeteire – úgy foglalta össze az addig felhalmozott tudományt, hogy a világ működésének van egy átfogó szabálya, törvényszerűsége, amely szerint az működik, a jelenségek pedig e szerint a mindent átható erő szerint mennek végbe. Még az emberi élet is ennek hatálya alá tartozik. Így az ember a természet részévé vált és bezárta magát ebbe a nagy világtörvénybe, amelyet igazából senki nem értett. A filozófusok természetesen föl tudták fogni, legalább is ezt hitték, hiszen ők alkották meg az emberi racionalitás révén. Ez az általános, mindenre kiterjedő magyarázat természetesen azt sugallta, hogy az az erényes ember, aki beleilleszkedik ebbe a világba, alá veti magát e törvényeknek és eszerint alakítja életét. Ezt a mindent átfogó erőt vagy törvényszerűséget hívták ők Logos-nak. Ez a gyakorta használt Logos olyan kifejezés lehetett akkor, mint korunkban például az evolúció, a gravitáció, a relativitáselmélet vagy kvantumelmélet, de mondhatnánk akár informatikát vagy globalizációt. Az ókori Logos mindent megmagyarázott. A keresztyéneknek azonban ez nyilvánvalóan nem tetszett, hiszen ők azt vallották, hogy a világnak van Teremtője, aki megalkotta azt a törvényeivel együtt, s ezt onnan lehet tudni, hogy Ő maga jött el ebbe a világba, s Jézus Krisztusban magára vette ennek a mindenségnek a teremtettségi voltát. Pontosan az inkarnáció révén foghatjuk föl, hogy volt teremtés, mert éppen a Teremtője vette magára a teremtettségi létet. Tehát a világnak van Teremtője. A keresztyének éppen a Logos-t „csavarták ki” a filozófusok kezéből és használták föl a saját igazságaik kifejezésére, amikor így fogalmaztak: „Ho Logos sarx egeneto!” (o’` lo,goj sa.rx evge,neto) (Jn 1,14) Az Ige testté lett! A keresztyének szerint a Logos nem az, amit az ész megfogalmaz mindent átfogónak vélt törvényszerűségként, hanem a Logos „kezdetben Istennél volt”, így ő az alapja, létrehozója, teremtője az univerzumnak. Pál apostol ezt megérti és ekkor játszódik le benne a fordulat. Rájön, hogy korábban nem jól értette a dolgokat. (Fil 3,7-8) Magyarázza is az újonnan keletkezett, szaporodó keresztyéneknek, amikor azt mondja a profán világgal szemben, hogy a mindenség létrejötte Isten titka a Krisztusban, mert „minden őáltala és őérette teremtetett”. „Ő előbb volt mindennél és minden őbenne áll fenn”. (Kol 1,16-17) Ez tehát az alapja a keresztyén kozmológiának, a természet rendjének. Ha tehát a természetet megismerjük, az Isten teremtett világáról szerzünk ismeretet. A teremtett világ pedig nem magától olyan amilyen, nem önmagának ereje folytán tár elénk racionális törvényeket, hanem azokat Istentől kapta, úgyszólván Isten építette bele a mindenségbe. Sőt, Isten tulajdona! (Zsolt 50) De az értelem is olyan, hogy alkalmas a természet törvényeinek föltárására. A keresztyénektől távol állt az a felfogás, hogy csak azt lehetett isteninek tekinteni, amit az ész segítségével megalkotunk, kigondolunk. Az emberi értelem is az Isten teremtett világához tartozik.

Mit ünnepelhetünk a Higgs-bozonban?

Természetesen a Higgs-bozon mint „the God particle” csodálatra méltó fölfedezés. Ha bebizonyosodik, hogy tényleg azt találták meg, akkor még inkább rácsodálkozhatunk az Isten teremtői bölcsességére, mellyel megalkotta ezt a mindenséget. De ezzel még nem ért véget a történet. Lényegében a Higgs-bozonnal ahhoz kerültünk közelebb, hogy milyennek alkotta Isten ezt a világot és talán megértünk belőle valamivel többet, miért is ilyennek teremtette. Megértjük például azt a nagy titkot, hogyan jöhetett létre az élet. Sőt, ezzel együtt azt is, hogy ebben a teremtett mindenségben az emberrel együtt lényegében megjelent a világot fölfogó emberi értelem. Ez azért csodálatos, mert a Higgs-bozon közelebb vihet bennünket a világ keletkezésének megértéséhez, amelyből csak sejtünk valamit, talán sokat, de az is lehet, hogy keveset, mégis azt látjuk, hogy létrejött ebben a világban a maga rendkívül bonyolult szervezettségében is egy csodálatos rejtély, egy bámulatos valóság: az emberi agy. Ha valaki az agyra gondol, és a tudományok ösvényein visszamegy oda, ahol ennek a világnak a keletkezését kutatja az azt felfogó értelem, csak ámulattal mondhatja el a zsoltáros szavait: „Uram, néked szolgál a mindenség!” (Zsolt 119,91)

A Logos és az emberi élet

Bármilyen okos elmében született is meg a Logos, az ókori ember mit sem tudott ennek a világnak a méretéről. Nyilván fogalma sem volt ennek a világnak az elképzelhetetlenül nagy voltáról, így meg sem tehette azt a gondolati kísérletet, mely szerint a tömeg egyenletes „kisimítása” vagy eloszlása révén átlagosan csak néhány atom jut egy-egy köbméternyi térre. Nem tud(hat)ta, hogy ez a világ ilyen „üres”. Ő csak azt látta, hogy mennyire tele van csodás lehetőségekkel. Kereste is, hogyan áll össze ez az univerzum, s talált rá egy Logos-magyarázatot. Ő megelégedett ennyivel, boldog volt, mert kielégítette érdeklődését. Ha most egy akkori hellén tudós itt megjelenne előttünk, természetszerűen azt kérdezné, ez az üresnek tűnő világ mégis miért így rendeződött el, ahogyan a szemünk előtt van? Miért nem maradt olyan állapotban, hogy a benne lévő tömeg, a köbméterenkénti néhány atom szépen meglett volna egy ilyen egyenletes eloszlású állapotában. Miért kellett ezeknek az atomoknak összeállni égitestekké, energiát sugárzó Napokká, bolygókká és közte olyanná, mint amilyen a Föld, amelyen kifejlődött az élet? Ezeknek a sztoikus kérdezőknek csak úgy adhatunk választ, hogy ők is megértsék, ezért a mai ember nevében a kérdésükre mi is ezt az egyszerű feleletet adjuk: a Logos miatt! Csak ez már mást jelent. Mi keresztyének másképpen értjük a világ keletkezését. A Logos-t nem tekintjük a megistenített értelem eredményének, amint azt a hellén dualista axiomatikus gondolkodás tette. Mi is a Logos teremtői munkája felől közelítjük meg ezt a kérdést, de ez a Logos számunkra Jézus Krisztus, akiben megértettük az élet eredetét is: „Benne volt az élet és ez az élet volt az emberek világossága”! (Jn 1,4) Az emberi élet pedig magával hozta az értelem munkáját, azaz a teremett világot és benne az önmagát felfogó agyat. Az agy pedig működik, szintén szabályszerű törvények szerint, s az elménk által megfogalmazott gondolati rendszerek ugyanolyan szerkezetet mutatnak, mint maguk a természeti törvények. A mai ember tehát ugyanúgy kutatja a világ alapját, mint az ókori Logos megfogalmazói, de náluk már sokkal többet tud. Arra is rájött, hogy a gondolkodás szabályai, törvényei sem abszolútak, hanem igenis esetlegesek, történetiek, időhöz kötöttek, nem végérvényes igazságok. Röviden: kontingensek. Ez viszont azt jelenti, hogy az ember soha nem képes eljutni a végső ismeret birtokába, hanem az ész által megállapított igazsággal mindig csak előbbre lép a teremtett világ ismeretében, s ezzel egy lépéssel közelebb került a valósághoz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hívő ember közelebb került Isten titkához, amelyre már Pál apostol is ráérzett: „… hogy eljussanak a teljes megértés egész gazdagságára az Isten ama titkának megismerésére, aki a Krisztus. Benne rejlik a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse.” (Kol 2,3)

Örömteli ünneplés a természettudósokkal

Elgondolkoztató, hogy mind a makro-, mind pedig mikrovilágot nézve a tér méretéhez viszonyítva szinte mindenütt üresség van, mégis az a csoda, hogy mi pedig létezünk ebben a szép univerzumban. Paradoxonszerű ez a gondolat, mert azért ez a világ mégis csak létezik. Mintha Isten alig teremtett volna valamit, mégis sokat, szépet, óriásit, csodásat és eleget ahhoz, hogy létben maradhasson a mindenség. Úgy alkotta meg, hogy létének legyen értelme, annak legyen rendje, törvénye, s ebben helyezte el az Ő teremtésének koronáját, az embert a maga értelmező-alkotó elméjével. Egyik legnagyszerűbb dolog arra rácsodálkozni, hogy ezt a mindenséget felfoghatjuk, a teremtés rendjét megérthetjük, ugyanakkor hit által annak értelmét, alapját megtalálhatjuk a Jézus Krisztusban, aki éppen ezt a rendet vette magára, amelyet az ember kutathat és megközelíthet az értelme segítségével.

A Higgs-bozon felfedezése kapcsán tehát nyugodtan ünnepelhetünk, de nem azt, hogy most már az „isteni részecskével” megfejtettük azt a titkot, amely végérvényesen megmagyarázná a teremtett világ szerkezetét, működését, mert ilyet a természettudósok sem állítottak, hanem azt, amire az embert a Teremtője méltatta, hogy a teremtésben közölt jótéteményét, bölcsességét jobban megértse, s ezzel közelebb kerüljön Ő hozzá, aki Krisztusban rendezte el az ember sorsát itt a Nap alatt.

II.

Az élet eredetének keresése

Csak megpendítettük az élet kérdését, sőt utaltunk a csodálatos anyagszerveződésre, az agyra is. Szeretnénk erről a kérdéskörről közelebbit tudni, s ilyen formán kérdezzük: van-e köze a világ teremtésének az élethez? A 20. századi ideológiák, amelynek egyikében mi magyarok is éltünk, iszonyodtak ettől a kérdéstől, mert a tudomány illetékességét ebben kizárólagosnak tekintették. Ma viszont ez a kérdés már természetesen vetődik föl, sőt maga a tudomány veti föl ennek lehetőségét. Pláne, ha kapcsolatba hozzuk a teremtett világot és az azt felfogó emberi értelmet. E kettő között van-e összefüggés? Később erre is kitérünk. De hát először azt kellene tisztáznunk, hogy mi az élet. A gondolkodó ember ezt gyakran kérdezte magától, sőt mi több, a legnagyobb természettudósokat is érdekelte ez a probléma. Még a fizikusokat is, akik behatoltak a physis rejtelmeibe, s utána meglepődtek és rácsodálkoztak arra, hogy élünk. Látni fogjuk Schrödinger tipikus esetét. Először azonban nekünk is érdemes azon törnünk a fejünket, mi módon mondjunk valamit a teremtett mindenséghez tartozó életről. Ennek könyvtárnyi irodalma van, ezért csak a lényeget kihámozva mutatjuk be, mit tartottak az életről a görögök, a filozófiák, a vallások és végül mit mond a Biblia.

Az élet fogalma a görögöknél

A klasszikus görög tudomány leggyakrabban három szót használt az élet kifejezésére: bios, pszüché és dzóé. (3GÖRÖG) Természetesen ezeknek a szókörnyezete is lényeges, azok ezerféle változatával. A bios jelentette a mindennapi életet, amelyet az ember megél, élvez, szükségét kielégíti. A pszüché már olyan árnyalata az élet fogalmának, amely élővé, funkcionálni képes lénnyé tesz bennünket. Tehát olyan alkatelem, amely az életerőt hordozza bennünk, beleértve az állandó lélegzetvételt, a leheletet, és minden olyat, ami lényegi alkatrésze az életnek, mint például az érzelem, vágy, sőt értelem is. Ez az ami örök az emberben, amely megmarad a halál után is, amikor elválik a testtől – vélték a görög gondolkodók. Szerintük ez az igazi lételeme az embernek, amely akkor éri el a teljességét, amikor kiszabadul a test fogságából. A dzóé inkább a működő, mozgó lényre vonatkozik, s oly módon utal az életre, mint amelynek van élettartama. Ez utóbbi nagyon közel van a bios jelentéséhez.

A bibliai idők világában maradva, a görög-római korszakról csupán egy általános kép érdekel bennünket. Ami a görög filozófiát illeti, az élettel mint olyannal ők nem tudtak sokat kezdeni. Őket inkább a világmindenség működése érdekelte, s ezt az élő szervezethez hasonlították, gyakran mindent élőnek tekintettek. Ebben a nagy mozgásban keresték az embernek mint legértelmesebb lénynek a helyét. Arisztotelész például az örökké létező világot tartotta elképzelhetőnek, így nem kellett megválaszolni az eredet kérdését. Általában a görögök, különösen is Krisztus születése táján egy olyan sztoikus filozófiáig jutottak el, amely valamilyen nagy törvényeknek veti alá a mindenséget. Következésképen a világ önmagát magyarázza, az erényes ember pedig akkor teszi jól, ha belesimul ezekbe a világösszefüggésekbe, a Logos-ba, s így nyeri el létének értelmét. Az élet eredetét néhányan a legfőbb Jó alkotásának tartották, mint maga Platón is, mások pedig egybeolvasztották a lélek-értelmezéssel, s ezzel megoldottnak vélték a dolgot. Nem jutottak sokra, mert a ráció elé megfejthetetlen titkok tornyosultak. Az ember mint gondolkodó lény érdekelte inkább a hellén filozófusokat, s ez pedig elvezetett a lélek halhatatlanságáig. Ezzel az általános képzeletvilággal találta magát szembe a keresztyénség.

Élet-képzet három világvallásban

Ha a későbbi időkre és a távolabbi helyekre gondolunk, a világvallások élet-értelmezése nem könnyű. Az a fogalmi rendszer, amelyben ők gondolkodnak, nem teljesen illeszkedik a mi gondolkodási kategóriáinkhoz. Valószínűleg csak közelítően tudjuk érteni, felfogni a hitvilágukat. Az élet eredetére, értelmére nézve alig kapunk választ ezekből a tanokból. Az iszlám szerint az emberi életet Allah teremti, de annak olyan funkciót szán, mint egy próbának vagy vizsgának ebben a létben, s ki-ki amint ezt a próbát kiállta, jutalmat nyer Allahnál a feltámadásban. Akik nem jól vizsgáztak, azok valamilyen pokolba jutnak. A hinduizmus szerint az emberi lélek örökké létezett, mi csak a jelenlegi testben való létezését tapasztalhatjuk. A lélek mindig reinkarnálódik más-más testben, ezért úgy kell élni, hogy a következő reinkarnáció boldogabb legyen a mostaninál. Ez a tanítás a tökéletesedésnek bizonyos lehetőségét is hordozza, egyben az önmegváltáshoz vezet. A buddhista felfogás ennél bonyolultabb. Valamilyen létszintek vannak a vallási rendszerükben, s ennek a legalsó szintjén van az ember a maga szenvedéseivel. Ez a szint van kitéve egyfajta folytonos változásnak, állandóan keletkezik és elmúlik, s az ember úgy győzheti le a szenvedést, ha folyton folyvást jóba foglalja magát. Végül az emberi lét beletorkollik a nirvánába, a megmagyarázhatatlan és kifejezhetetlen semmiségbe.

Az ószövetségi ember hite az életről

Előre kell bocsátanunk, hogy a Biblia emberét nem tudományos szempontból és nem filozófiai nézőpontból érdekelte a teremtett mindenség. Ő egy pillanatig sem érezte úgy, mintha neki kellene magyarázatot keresni a természet jelenségeire, annak folyására. Nem tartotta fontosnak az e témakörbe eső fogalmak tisztázását sem. Elfogadta azt, hogy a világot Isten teremtette, méghozzá az az Isten, aki kiválasztotta magának Izraelt, aki kiszabadította őket az egyiptomi szolgaságból, s aki állandóan vele van népével annak története folyamán. A híres Mózes-történet a Hóreb hegyen, amikor elhangzik a „vagyok, aki vagyok”, hy<h]a, rv,a} hy<h]a, (ehje asher ehje) (2Móz 3,14), lényegében ezt jelenti. Ugyanakkor láthatóan a VAGYOK kifejezés is a létigéhez kötődik, s azt jelenti, hogy Isten él. Maga a Jahweh (hw:OhyÒ) név is a hájjá (hy:h;) létigéből való, ami azt erősíti, hogy Isten maga is élet. A választott népnek meg kellett tanulnia és értenie, hogy Istene olyan Isten, aki együtt lakozik a népével és ugyanakkor transzcendens is. A bibliai események mindig tükrözik annak a kornak a kultúr-helyzetét, képvilágát, felfogását, mégis átsugárzik rajtuk egy másik mondanivaló is, ami valamilyen örök érték felé mutat, s ezt a hit világával lehet megragadni. Isten teremtette a mindenséget, benne az életet is, s ezért – a zsidó ember felfogása szerint – az úgy van jól, ahogyan van, s úgy kell elfogadni, mint az Ő bölcs végzését. Ha ezzel a szemlélettel közelítünk az ószövetségi kijelentéshez, sokkal többet megértünk belőle.

Szeretnénk eljutni keresztyén felfogás értéséhez, amely lényegi tekintetben kapcsolódik az atyáknak adott kijelentéshez. Először az Ószövetség foglalkozik az élet eredetével. Ezért időben vissza kell mennünk a történet elejéhez. Nyilvánvalóan látszik, hogy már a kezdet kezdetén egyik legnagyobb gondolati problémát az jelenti: kicsoda az ember? Már a Biblia első lapjain olvasunk erről és a későbbi időkben bizony igen gazdag magyarázata született annak, miként is volt az ember teremtése. Szövegmagyarázók sokasága értelmezi manapság is, mit jelent az, hogy Isten teremtette az embert és életet lehelt bele. Ez a leírás nyilvánvalóan magán hordja a kor emberének képzetvilágát. Röviden összefoglalva, azt akarja kifejezni, hogy az élet Istentől származik. Mi most megelégszünk ennyivel, s elismerésünket fejezzük ki mindazoknak, akik a bibliai teremtéstörténet részleteiből próbálnak maradandó gondolatokat kiszűrni. Azért nem próbálkozunk ennek részletes magyarázatával, mert mi már a 21. században élünk, s nehéz vitatkozni egy olyan leírással, amely például a növényt még nem sorolja az „elevenek”, élők világába. Élőnek számít nála az Isten, az állat és az ember, de Isten a saját létéből csak az embernek kölcsönöz. A növényt a föld „hozza”. Valami nehéz gyötrődés látszik a teremtéstörténet íróján, aki a legjobb szándéka ellenére sem bírja megfejteni a titkot, csak a közelébe kerül. Ezt kell becsülnünk benne. Számára Isten az, aki maga is élő, aki él. Amint láttuk, a Jahweh név maga is a hy:h; (hájjá) igéből származik, tehát aki életben van. A hajjim (µyYIj’) szó az életet jelenti, mely szintén kötődik szorosan az isteni léthez, amikor is a zsidó ember esküformulákban használja és fogadalmát, igazmondását az „élő Isten” létével pecsételi meg. Bár a két szógyök csak a kezdő mássalhangzóban különbözik, mégis ilyenkor erősen összekapcsolja az életet és az isteni létet. Nyelvi konkordanciák százával hozzák ennek a szócsaládnak a magyarázatát, előfordulási módozatait, értelmezési lehetőségeit. Számunkra most elegendő annyit tudni, hogy az ószövetségi ember az életet Isten létével kapcsolja össze, amit talán legszebben fejez ki Dávid király zsoltár-imádsága: „Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot!” (Zsolt 36,10) Az emberi lét értelmét tehát az adja meg, hogy Istennel együtt él, illetve Isten maga él együtt a népével, személy szerint minden emberrel. A dolog természetéből következően, de elsősorban a próféták már ekkor fölvetik, hogy az ember valamiképpen a halál után is tovább él az ő Istenével. Ez dióhéjban a választott nép hite az életről.

Élet Krisztus inkarnációja szemszögéből

Az újszövetségi tanítás már ennél jóval árnyaltabb és pontosabb. Az életet a Logos felől, a Krisztusban valósággá lett teljesebb kijelentés fényében értelmezi, mégpedig oly módon, hogy az Isteni lét a Krisztusban volt és ez lett nyilvánvalóvá az inkarnációban. Ismét használva a korabeli görög kifejezéseket, ezt találjuk: (GÖRÖGül beírni fontos!) „Benne élet volt és ez az élet volt az emberek világossága!” (Jn 1,4) János apostol egyenesen megmagyarázza korának nyelvezetével, hogy az az élet, amelyet mi itt és most élünk, az Jézus Krisztusban volt, tehát eredendően Istentől származik, s ez az isteni lét vált láthatóvá, illetve tapasztalható valósággá a Krisztusban. Amit tehát a görögök a dzóé-val jelöltek, az Krisztusban forrásozik. Ugyanezt tanítja Pál apostol is több helyen, amikor e földi életet jellemzi: „Élek ugyan, de nem én, hanem él bennem a Krisztus. És azt az életet, amelyet most e testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20) Ez a Pál-i magyarázat már tovább is visz bennünket és kifejezi azt, hogy a földi élet nem valami üstökös-féle felvillanás, amely egy szempillantásra lett és elmúlik, hanem beletorkollik az Istenben való létbe. Jézus nem beszélt a görögös ízű lélek halhatatlanságáról, vagy a zsidó képzethez kötődő halottak lakóhelyéről, a Hádesről, hanem helyettük igenis beszélt az örökéletről. Ezt fejezi ki Pál apostol nagyon világosan: „Nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21) A halált itt múlja felül, illetve nyeli el az élet. Szinte Pál magyarázata felől visszafelé tekintve értjük meg, mit jelent, amikor az evangélium Jézusa magáról mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is él! (Jn 11,25) Így elérkeztünk egy olyan ponthoz, amelynél szinte nem tudjuk tovább feszíteni a húrt, nem vagyunk képesek mélyebbre hatolni az isteni titkokban, mert éppen az élet az, amit Isten és az ember közös valóságaként foghatunk föl. Sőt, már itt utalás történik az élet átfogóbb, a földi életnél bővebb értelmezésére is. Ugyanezt fejezi ki, csak másképpen a Jn 14,6 is. Ezért van az, hogy nemcsak a teremtésre csodálkozhatunk rá, hanem azon belül magára az életre is, sőt még tovább menve, magára az emberre is, aki létében azt a csodálatos ajándékot kapta, hogy elméjével fölfoghatja a mindenséget. A teremtői cél még ennél is tovább megy és még nagyobb ajándékkal ruházza föl ezt a teremtményét: válaszolni is képes a Teremtőjének. Ez az ember teremtettségének titka! Ezt vallja a keresztyénség. Igazából ennek a lét-titkot hordozó embernek a szerepét kutatja a tudomány is, nem is kis sikerrel. Föl is teszik gyakran a kérdést: el lehetne-e képzelni olyan világot, amelyben nincs élet? Vagy e képen: az ember nélkül létezhetne-e ez a mindenség? Megdöbbentő és igen súlyos kérdések ezek, amelyek a természettudomány felől érkeznek. A tudománynak van válasza ezekre a kérdésekre, ám a sajátos módján, tárgyához illően, először csak modellek segítségével tudja magát kifejezni. A modell sok érdekes megállapításhoz vezetett, s a kozmológiát gazdagon ajándékozta meg tényekkel. Erről az erőfeszítésről, az emberi agy értelmi erejének fantasztikus művéről lesz szó a következőkben.

III.

A lét velejárója az élet

A gond ott kezdődik, hogy az élet kapcsán a gondolkodásunk azonnal a biológia területére ugrik, s ott fürkészi a dolog eredetét, nyitját, értelmét. Ez érthető, mert bár a természet nem ismer külön kémiát, fizikát, biológiát, ökológiát vagy anyagtudományt és megannyi más szakterületet, de az ember – a jobb érthetőség, kutathatóság kedvéért – kénytelen volt a mindenség egészét részterületekre osztani. Ez nem jelenti azt, hogy részekre szedte volna, mert a természet igenis egységes valóság, működésében csak a mi észjárásunk szerint vannak külön fizikai, kémiai vagy biológiai folyamatok. Maga az élő és élettelen természet sem válik el egymástól olyan élesen, mint azt az egyes szakterületek tudósai a mélyebb megismerés kedvéért kényszerülnek gyakran megtenni. Talán éppen ebből az iskolásan berögződött helyzetéből gondolja az ember, hogy az élet kapcsán nyomban a biológiához kell fordulnia. Ott pedig sokféle kritériumot talál. Felsorolni is nehéz, mégis nézzünk néhányat: élet ott van, ahol van sokféleség, anyagcsere, növekedés, fejlődés, aztán még konkrétabban fogalmazva, ahol a nukleinsavak és a fehérjék világát vizsgálják a sejtek szintjén. Külön figyelmet szentelnek a szén-alapú, vagy víz-alapú élet tisztázásának, és senki nem tiltja meg, hogy feltételezzék valamilyen más alapon létrejöhető élet lehetőségét is. Nagyon fontos a biológia világában az információközlés és az energiaáramlás ténye, amely még tovább viszi a tudósokat a homeosztázis irányába, amikor is már az élőlény külső és belső körülményekhez való alkalmazkodóképességét vizsgálják. A vizsgálatok jelenleg rendkívül mélyre hatolnak s fölvetik, kutatják az élő rendszer működésének feltételeit, módját, főképpen azt, hogy nyílt vagy zárt rendszert képez-e egy élőlény. Nagyon érdekes és bonyolult világ tárul az ember elé. De hát ezeken kívül még számos tényezőt kell és lehet figyelembe venni az élet értelmezésekor, mint például a fizikai és kémiai folyamatokat. És akkor hol vannak még a lelki tényezők, amelyeket korántsem szabad mellőzni. Aligha van az életnél összetettebb kérdése a tudománynak, ugyanis működésének vagy jelenségeinek teljes összefüggésében szeretné vizsgálni, érteni, látni önmagát az ember. Ezért joggal vetődnek föl mindazok a gondolati problémák, amelyek a tudományokat művelő ember előtt tornyosulnak. Ezekről szólnak a következő részek.

Hol tartunk ma?

1948. szeptember 20-án a kaliforniai Pasadenaban tartott Hixon Szimpózium kapcsán, különösen is Karl S. Lashley biológus előadó véleményének meghallgatása után Polányi Mihály mélyen megdöbbent azon, hogy a biológusok az élet minden megnyilvánulását a fizikai és kémiai folyamatok leírásával megmagyarázottnak gondolták. Polányi ezt „nyilvánvaló badarságnak”[4] minősítette. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy az ember szellemileg és lelkileg több annál, mint amit a korabeli tudomány róla állít. Az embert egy nyitott gondolkodású, mindig fölfelé irányuló szellemiséggel rendelkező lénynek mutatta be, s ez a fölfogása, illetve végiggondolt elmélete komoly nyomot hagyott a 20. századi keresztyén gondolkodáson is. Következetesen állította, hogy az emberi lét velejárója az önmagán túlmutató értelem, mégpedig úgy, hogy ez a nyitottság hozzátartozik az ember teremtett mivoltához. Polányinak ezért lett mindmáig érő hatása a nyugati tudományos életben.

A tanulság kedvéért említünk meg egy másik különös esetet. A világhírű fizikus, Nobel-díjas Schrödinger 1944-ben egy előadássorozatot tartott az életről Dublinban. Ő ugyan beszélt az élet fizikai-kémiai folyamatairól, de mint kitűnő matematikai tudással rendelkező fizikus éppen a természet törvényeinek fölfedezése okán rávilágított a világban meglévő rendezettségre. Amikor azonban az élet eredetéről akart mondani valamit, szinte megtorpant. Az életet „példa nélkül” álló rendezettségnek mondotta. Az élettel kapcsolatban egyenesen „nem-fizikai” összefüggésekről, illetve „fizika-fölötti törvényekről” beszélt[5]. Végül arra a megállapításra jutott, hogy az élet elgondolását nem lehet leegyszerűsíteni egy olyan folyamatra, amely a „rendezetlenségből állít elő rendet”, hanem olyanra, amely a „rendből állít elő rendet”.[6] Egy fizikus nagyszerű megnyilatkozása ez, mely sokat segít a gondolkodó embernek. Ugyanakkor a hívő embert is arra indítja, hogy értelmével keresse azt az utat-módot, amelyen járva sajátos, de segítő szemléletet kölcsönözhet a tudományoknak. Mindenesetre ez már azt fogalmaztatja meg velünk, hogy a bibliai korhoz kötött képvilágához képest is más irányban kell keresnünk az életről és annak a teremtett mindenséggel való kapcsolatáról szóló ismereteinket. A lényegtől nem akarunk eltérni, de amikor a tudományok sok-sok újabb ismeretet közölnek, a keresztyén gondolkodásnak is figyelnie kell az új szemléletet kölcsönző lehetőségekre. Ezzel szinte máris érezzük, hogy gondolkodásunk kezd helyes irányba terelődni, de még nem látjuk pontosan, merre haladjon és hol kössön ki. Azt el kell fogadnunk, hogy a keresztyén teológiai fáradozás nem merülhet ki csupán abban, hogy erőnek erejével keressük a régi szövegek „akkori és ottani” jelentését, amelyre aztán felépíthetnénk mi is valamilyen elgondolást. Ez a fajta bölcsesség is segíthet, de ma már lehetőségünk van a legújabb tudományos gondolatokat, vagy elméleteket is megismerni, azokat figyelembe venni, s ezáltal magunkat is segíteni az előrelépésben. Vannak ugyanis már nagyon komoly tudományos modellek, amelyek az eredet tekintetében szoros összefüggésbe hozzák az életet és a természetet. Különösen is érdekesek ezek abból a szempontból, hogy komolyan fölvetik a közös eredet kérdését tudományosan is megalapozott ok-okozati érvelésekkel. Ilyenek például az ősrobbanás modellből származó antropikus elvek, amelyeket feltétlenül komolyan kell venni. Ez csupán azt jelenti, hogy a teológiában magunk is törekszünk bizonyos szemléletváltásra oly módon, hogy „ráérzünk” a tudományok módszerére, a modellek jelentőségére, de korántsem azzal a szándékkal vagy igénnyel, hogy most már mi is valamiféle végső igazság birtokába kerülnénk.

Az emberre tekintő teremtés

A tudományos modellek szintjén a 20. század egyik legnagyobb felfedezése az volt, hogy a világnak van időbeli kezdete. Ez a gondolat az 1920-as évek végén kezdődött a vöröseltolódás tényének megismerésével, amelyből a világ tágulása következett. 1947-ben az Amerikában dolgozó orosz származású Gamow már fölvetette az „ősrobbanás” elvi lehetőségét. Eszerint a világ egy nagyon kicsiny, de végtelen nagy energiájú pontból indult el útjára és azóta tágul. Ez a mostani számítások szerint 13,7 milliárd évvel ezelőtt történt. Időközben ez a tágulásra épülő modell meglehetősen termékenynek bizonyult, sok jel mutat arra, hogy érdemes használni. A Big Bang nevet kapta. 1965 táján a két Princeton-i rádiófizikus, Wilson és Penzias fölfedezte a Gamow által megjósolt 3 Kelvin fokos, minden irányból egyenletesen jövő egyensúlyi háttérsugárzást[7], az ismert törvények segítségével pedig a fizikusok visszamentek az ősrobbanás közelébe és eljutottak a folyamatok megértésében a 10-43 szekundumig. Ez nagyon kicsiny időintervallum, közel van az ősrobbanás pillanatához, de csak a mi idői szemléletünk szerinti rövid időről van szó, mert a természeti történések felől nézve ez lehet nagyon hosszú. Sok minden végbe mehetett ez alatt a kis idői szakasz alatt is. Ezzel most nem foglalkozunk, mert az is lehetséges, hogy ebben a szakaszban olyan törvények voltak érvényben, amelyeket még nem ismerünk, vagy már nem is léteznek. A modell szerint a világ mindenestre elindult az útjára, tágulás közben egyre hűlt. A kezdetkor olyan magas hőmérsékleten volt minden, hogy abban semmilyen összetettebb rendszer nem létezhetett. Ősmasszának is nevezik ezt az állapotot. A hőmérséklet csökkenésével azonban az anyag differenciálódott, s az első három perc vége tájban már megjelenhettek a hidrogén atommagját képező protonok. Mintegy 10 milliárd év alatt – a tágulás révén és a hőmérséklet csökkenésével – létrejöttek a csillagrendszerek, amelyek úgy szerveződtek, hogy a nagyobb csillagok belsejében a hőmérséklet és nyomás miatt kialakultak a nagyobb atomszámú elemek. A szupernova-robbanások észlelése kapcsán arra lehet következtetni, hogy a sokféle nehezebb kémiai elemek szétszóródtak a világmindenségben, s ezeket mint törmeléket befogták a még működő csillagok. A Nap is egy ilyen atomreaktor csillag, amely befogta maga köré a sokféle formában leledző anyagot. A csillagrendszerek és azokon belül a naprendszerek véletlenszerűen alakultak ki. Ma már stabilan működnek, mint a mi Galaktikánk is, amelyről Madách Imre 1863-ban nagyon szépen írta: „Készen van a nagy mű, igen, A gép forog, az Alkotó pihen, Évmilliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát újítni kell.”[8] – A Földünk is ezekből a szétszóródott törmelékekből állhatott össze véletlenszerű fizikai folyamat végén. Ezek lettek a bolygók. A mi bolygótestvéreink mindegyikének más-más az anyagösszetétele. A Földé olyan, amilyennek tapasztaljuk. Röviden szólva, bolygónknak mindenféle anyagból optimális mennyiség jutott, eltérően a naprendszer többi bolygóitól. Olyannyira kedvezően alakult a Föld összetétele, „szervezettsége”, hogy ezen a bolygón létrejöhetett az élet. Más bolygóknak ez a kitüntetés vagy szerencse nem jutott ki. Sarkítva a dolgot, ahol mondjuk a bolygó egyik fele mangán, a másik fele nikkel, ott nem lehet életet elképzelni. A mi bolygónk azonban kivételes helyzetbe került és kialakulhatott rajta az evolúciós fejlődés, amelyhez optimális mennyiségű energiát kapott a Naptól sugárzás formájában. Mi már csak annyit észlelünk, hogy ez a bolygó alkalmas az élet számára. A tudomány ezt a kialakulási folyamatot is aránylag jól végig tudja kísérni az utolsó 3-4 milliárd évnyi időben. Tudjuk azt is, hogy maga az anyag is fejlődési folyamaton ment keresztül, s ennek a fizikája is meglehetősen jól ismert, illetve maguk a fizikai törvények is az ember szellemi birtokában vannak. Ugyanígy a kémiai vagy biológiai szabályszerűségek is elég jól feltártak. A részletekbe most nem mehetünk bele. Az biztos, hogy az anyag törvényeit, fizikai állandóit tekintve egy stabil helyzet alakult ki, amelyben itt van az élet, hiszen mi magunk is itt vagyunk.

Ezek a tények elgondolkoztatták a tudósokat. Az élet keletkezéséhez ugyanis szintén szükség van alkatelemekre, csak a fontosabbakat említve: oxigén, hidrogén, szén, foszfor, nitrogén, kalcium. A testünket alkotó sokféle elemnek optimális jelenléte elengedhetetlen feltétele az életnek. Az energiaforrás is az, a légréteg is és még sok egyéb körülmény. Ha ezeket mind együtt látjuk, akkor természetesnek vélhetjük annak megfogalmazását, hogy ez a mindenség a maga törvényeivel és összetételével az életre van hangolva. A matematikusok azt mondják, hogy azért kellett ilyen nagy tér a világ számára, hogy abban véletlenszerűen kialakulhasson a Föld. Egyelőre 14 fényévnyi távolságban nem tapasztalható hasonló feltételekkel rendelkező égitest. A Föld létrejöttének valószínűsége kimondhatatlanul kicsi. De ilyen nagy mindenségben lehetséges. Ennek van matematikailag is és fizikailag is valószínűsége. Úgy alakult ki, hogy alkalmas az emberi élet számára, ezért a táguló modellen belül ezt elnevezték „antropikus elvnek”. A világ sorsa tehát úgy alakult az ősrobbanás után, hogy abban létrejöhessen az azt felfogó emberi értelem.

Aztán még tovább vallatták a természetet. Vannak ugyanis a természetben matematikailag meghatározható állandók, amelyek soha nem változnak. Itt ismét föltették a miért kérdést. Nem kaptak rá feleletet. Fürge észjárású természettudósok aztán vallatóra fogták ezeket az állandókat és úgy tettek föl a természetnek kérdéseket, hogy ezekkel az állandókkal gondolati kísérleteket végeztek. Mi lenne, ha ezeket az állandókat egy picit is megváltoztatnánk. Kiderült a számításokból, hogy akkor a mindenség nem is jöhetett volna létre. Mert ha kisebbre vették őket, akkor a lassúbb tágulás miatt a gravitáció visszarántotta volna a világot önmagába. Ha pedig gyorsabban tágult volna, a kialakult univerzum „szétfőtt” volna, vagy „szétpukkant” volna. Ez az eredmény még jobban meglepte a tudósokat és ilyetén arra a meggyőződésre jutottak, hogy a korábban megfogalmazott „antropikus elv” igazából csak egy gyenge változata a valóságnak, s meg kell fogalmazni annak egy erősebb változatát. Eszerint a mindenség úgy alakult ki, hogy abban igen nagy valószínűséggel létre kellett jönnie az életnek, s ennek csúcsán az embernek. Ezt Brandon Carter fogalmazta meg az 1970-es években. John D. Barrow és Frank J. Tipler fizikusok 1983-ban ezekről a kozmológiai kérdésekről komoly művet adtak ki. Az un. „erős antropikus elv” szerint az a valószínűségi sáv, amely az első három perc végén gondolatilag feltételezhető volt a túl lassú és a túl gyors tágulás között, a „gyenge” változathoz képest is rendkívül nagy mértékben lecsökkent. Olyannyira, hogy szinte „alig létezünk”. Ezek az eredmények mélyen elgondolkodtatták a természettudósokat. Ugyanis, ha ez a modell jól írja le a valóságot, vagy ha egyáltalán csak jól megközelíti, akkor ez a világ azért jött létre, hogy abban az élet is megjelenjen.[9] Az élet és a mindenség eredete tehát összekapcsolható. A világ léte magában hordja az élet lehetőségét, sőt mintha ez volna a célja. Mindez a természettudomány következtetése, sőt mondhatni, figyelmeztetése. Egyelőre a Big Bang-nél nincs jobb modell a világ keletkezésére nézve.

Az életre hangolt világ

A tudomány részéről mintha az fogalmazódnék meg, hogy a teremtett világ az élettel együtt az, ami. Az ember igazából most kezdi felfogni, léte miért van annyira szorosan összekötve a természettel. Elfogadta és elfogadja, hogy a természet törvényei ő reá is érvényesek, ezekkel együtt él, önmagában is tapasztalható módon (hogyan?), de most már ennél több is érdekli, mert a létezés céljára és értelmére is figyel (miért?), ugyanis ebben neki is szerepe van. Einstein még nem ismerte a fent ismertetett modellt, de már 1929-ben fölvetette a Stodola Festschrift írásában, amelyben a természet belső szerkezetét oly csodálatosnak találja, hogy nem elégedhetünk meg csupán annak leírásával, azaz a hogyan kérdés megválaszolásával. Ő szerette föltenni a miért kérdést is. Ennél a pontnál ő maga szögezte le, hogy ha el akarjuk érni az egységes szemléletet a mindenségről, akkor annak valamilyen vallásos alapra kell helyezkednie. Maxwell is ezen az állásponton volt korábban, sőt Planck is.[10] Ők nem azt mondták, hogy az emberi értelem által fölfedezett természeti törvények elvezethetnek a lét végső alapjához, amelyet ők egyöntetűen a Teremtő Istentől eredeztettek. Maga Einstein a miért kérdést a szemlélet kölcsönzése végett vetette így föl, s ezért tudóstársai ellenkezésével nem törődve gyakran hivatkozott Isten létére. Ő a miért kérdésre szeretett volna megnyugtató választ kapni. Ha most előre ugrunk az időben és a már tárgyalt Higgs-bozont hozzuk példának, a tudomány sohasem tételezhet olyan igazságot, amely a maga nemében végleges és tökéletes volna, mert mindig van „fölötte” egy nálánál magasabb szintű valóság. Ezért van az, hogy a hogyan kérdés mindig elválaszthatatlan a miért kérdéstől. Másképpen ezt Planck úgy fejezte ki, hogy a természet törvényei mindig teleologikusak.[11] A nagy fizikusok által fölvetett hogyan-miért problematikára – ha nem is a végérvényesség igényével – a 20. század utolsó évtizedeiben adtak feleletet a Big Bang modellel és az abból következő antropikus kozmológiai elvek megfogalmazásával.

Érdemes most pár pillanatra visszatekinteni az eddig leírtakra. Kiindultunk abból, hogy ha a világban lévő anyagot szétosztjuk a térben, akkor ez a „kisimított” világ annyira „üresnek” tekinthető, mintha minden köbméterben csak néhány atom lenne. Viszont ez a néhány atom is olyan, hogy a közepében helyezkedik el a nagyon piciny mag, s ennek méretéhez képest nagyon messze „keringenek” az elektronok. Az atom is egy majdnem „üres” tér. Fölmerül a kérdés, hogy vajon a világon tapasztalható anyag nem létezhetne-e ilyen „szétkent” állapotban? Ha igen, akkor ezt a mindenséget gyakorlatilag üresnek lehetne tekinteni, hiszen alig létezik benne valami. De hát ilyen kérdést nem tehetünk föl, illetve ilyen feltételezésünk nem értelmes, mert a világ olyan amilyen, azaz eleve vannak törvényei, amelyek szerint létezik. Ezek a törvények olyanok, hogy ezt a gondolatban egyenletesen „szétkent” világot rendezik, mégpedig éppen úgy, amint azt mi magunk is látjuk, tapasztaljuk. Ezek a törvények eredettől fogva benne foglaltattak az anyagban, s így jött létre a bennünket körülvevő szép világ. És éppen ez az a pont, amelynél szétválnak a gondolatok. Vannak, akik az anyagot öröknek gondolják, s így nem kell megválaszolni az eredet kérdését és a miért kérdésre is egyszerű választ adnak: a világ önmagát magyarázza. A filozófia nyelvén ez így hangzik: önmagának elégséges. Mások, mint például az említett tudósok is, a mindenség teremtettségében hisznek. Maga Planck is úgy fogalmazott, hogy a természeti törvények a „működésükhöz” az erőt valamilyen külső hatalomtól nyerték.[12] Nagyon sok példát lehetne még erre fölhozni, de itt megállunk és azt kérdezzük, mit szól ehhez a hogyan-miért kérdéshez a keresztyén teológia. Úgy is kérdezhetnénk, milyen választ adhat a keresztyén gondolkodás az antropikus elvek hallatán? Az élet valóban a lét velejárója? Tényleg azért teremtette Isten a világot, hogy benne az azt felfogó értelmet is megteremtse? Vajon az ember a teremtés koronája?

A keresztyén hit szerint az élet Isten ajándéka, annak bármelyik formája. A teremtés csúcsán az ember van. Hogy ez mit is jelent, ki kell fejtenünk. Azt nem tudjuk, hogy miként jött létre az élet, csupán annyit értünk meg a bibliai teremtéstörténetből, hogy Isten fokozatosan teremtette a mindenséget és végül az embert. Közben van szó a növények és az állatok létrehívásáról. Ebből csak annyi érdekes számunkra, hogy a világot Isten teremtette, benne az állatokat és a növényeket is, majd az embert, s ezzel azt akarta kifejezni az író, hogy minden az Isten tulajdona. Tehát nem lehet őket megisteníteni, mint azt a környező népek vallásai tették. A Biblia itt is mitológiátlanítást végez. Az élet kérdésében már láttuk, hogy az közös lét-valóság Istennel. Ez pedig Krisztus inkarnációjában pecsételődik meg. A református énekeskönyv 316. énekének régi szövege így fejezi ki ezt: „Már lehozta az életet, Mely Istennél volt készített!” Ez a lényege a teremtésnek és a testetöltésnek. Az élet tehát Istentől származik, ez az Ő titka. Valamit ebből a titokból jobban megértünk, ha szemügyre vesszük az emberi lét értelmét biblikus nézőpontból. Keresztyén nézőpontból ugyanis nehezen tudunk válaszolni erre a furcsa, de nem értelmetlen kérdésre: elképzelhető-e olyan világ, amelyben nincs élet? Könnyen igennel válaszolnánk, különösen is a Kopernikusztól máig terjedő idők tudományos eredményei alapján, de a keresztyén gondolkodás szerint nyilvánvalóan nemmel válaszolhatunk. Ebben a meggyőződésünkben erősíthet bennünket a nagyon széles körben elfogadott Big Bang modell és annak következményei.

Már láttuk, hogy a modern természettudomány mennyire előtérbe helyezi az embert a világ létrejöttekor. Nehezen hihető, hogy a tudósoknak az lett volna a célja, hogy a teremtés tényét próbálják beláttatni a mindenkori emberrel. Mégis az adódott, hogy a világ minden bizonnyal az élet létrejötte miatt keletkezett úgy, ahogyan keletkezett. Az antropikus kozmológiai elvek legalább is ezt mutatják. Ezzel a keresztyének számára is meglepő tényt állítanak. Ugyanis ők megszokták, különösen is a felvilágosodás óta, hogy a hitbeli kérdéseket külön kell kezelni a tudományos eredményektől. Most mégis úgy tűnik, mintha a tudományos gondolkodás és a keresztyénség hitbeli meggyőződése egybecsengene. Az ember teremtett volta ugyanis a keresztyénség elfogadott tétele, mégpedig a teremtés koronájaként. Miért?

Hogy kicsoda az ember, már könyvtárakat írtak róla. Igen széles ennek a témának a teológiai irodalma is. Mi most ezt összegezzük abból a szempontból, hogy a tudományok számára is érthető nyelven fogalmazzuk meg a lényeget. – Amikor az emberről beszélünk a keresztyén fölfogás szerint, akkor meg kell állnunk egy örök titok előtt: az ember egyszerre teremtmény is és ugyanakkor személy is. Ez egy feloldhatatlan titok. Az értelem megpróbálja ezt megfejteni, de mindhiába, egyelőre megmarad titoknak, valószínűleg örökre. A teremtmény mivolt azt jelenti, hogy az ember mindenestől ehhez a világhoz tartozik, a maga fizikai, kémiai, biológiai és mindenféle törvényei szerint. Tehát teljes függőségben van Istentől. Mint a természet is. Másrészről a személy-voltunk egyfajta relatív függetlenséget jelent, mely szerint döntéseket hozhatunk, célokat tűzhetünk magunk elé, boldogságra törekedhetünk, életünket rendezzük, ismereteket szerzünk és tudományt művelünk, kultúrát hozunk létre; egybefoglalva: bizonyos szabadságot is élvezünk az alkotásra. A dolognak ezt a paradox kettősége tárul elénk, de ez a szemlélet húzódik végig a Biblián is. Az ember teremtettségi voltát lényegében az antropikus elvek ismertetésekor jobban érzékelhettük. Keveset hallottunk azonban eddig az ember személyvoltáról, ezért most azt szeretnénk kidomborítani, kicsoda is az ember mint élő személy, akinek legfőbb jegyeit, nyilvánvaló tényezőit a szabadság szóval foglaltuk össze. A biblikus látásmód szerint tehát az ember az egyedüli lény, akit a Teremtője alkalmassá tett az embertársaival és az Istennel való közösség megélésére. Ez kitüntetett helyzetet jelent. A tapasztalat is azt mutatja, hogy a teremtményi mivoltot és a személy jelleget egymással szemben kijátszani nem szabad. Egyébként eltévedhetünk. Viszont éppen ez a személyvolt mutatja azt, hogy az ember egyben szellemi-lelki lény is, amit a Biblia úgy tudott kifejezni, hogy őt Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ez a képmás tehát rendkívüli tulajdonságokkal van felruházva, amely megkülönbözteti minden mástól, még az élőlényektől is. Nem a felsőbbrendűséget hangsúlyozza, hanem a másságot.[13] Maga a csimpánztól való 1%-os genombeli különbség is azt mutatja, illetve azt jelzi, hogy bár közel vannak egymáshoz biológiai szempontból, mégis az ember egészen más! Ez az etikai területre is elvisz bennünket, amelyen az ember önismeretet szerezhet a saját minőségéről, s itt bejön a képbe a bűn és a törvény jelentősége, de most nem megyünk el ebbe az irányba. Inkább azt hangsúlyozzuk, hogy az ember éppen a személyvoltánál fogva képes arra is, hogy döntésével saját magát is irányítsa, terelje a helyes útra, s ezt pedig éppen a Krisztusban való élettel teheti meg. Ezért tartottuk fontosnak előtérbe helyezni Pál apostol útmutatását: „élek ugyan, de nem én, hanem él bennem a Krisztus!” (Gal 2,20) Az embernek adatott tehát meg az a kivételes szabadság, hogy az Isten teremtői rendeltetése szerint formálja az életét.

Az ember súlya a világban

Végül is mi az ember szerepe a teremtési rendben? A keresztyén felfogás szerint a szabadság kiváltsága által az ember hallatlanul nagy „hatalommal” vagy inkább „jelentőséggel” ruháztatott fel. Sőt felhatalmazást is kapott a tudomány és kultúra művelésére, a természet megismerésére, a történelem alakítására, a saját és mások életének formálására, és még megannyi feladat véghezvitelére, de mindig csak a „művelje és őrizze azt” (1Móz 2,15) etikai parancs feltétele alatt. Ez nagyon fontos, mert ez a kimondottan embernek szóló bibliai kitétel az embert rendkívüli és mással fel nem cserélhető, csak neki szóló, egyedi felelősséggel ruházta és ruházza fel a teremtett mindenség iránt. Ez a felelősség szó eléggé elcsépeltnek tűnik, mégis olyan súlya van a teremtettségi rend kialakításában, amelyre nem is gondolnánk. Fontoljuk meg: az ember nagyon nagy ajándékokat kapott, sőt olyan kivételes képességek birtokába került, amelyek révén építheti a világot, úgyszólván „Isten munkatársai” (1Kor 3,9) közé soroltatott, de ugyanakkor ezeket rosszul is használhatja. Akár el is pusztíthatja a földi életet, de még magát a Földet is. Ha a klónozás téves módjaira és az ember genetikai meghatározottságának helytelen alkalmazására gondolunk, vagy az energiaforrások gátlástalan elhasználására, ennek következtében az ózonréteg védőpajzs jellegének esetleges megsérülésére vagy megszűnésére, az ember nagyon „hatalmasnak” látszik a tudásával. Olyannyira, hogy felboríthatja a teremtési rendet, illetve beleavatkozásával túllép saját illetékességi határain, hiszen ő maga is része a természetnek. De már majdnem el is felejtettük, hogy pár évtizede még annyi atombombát és hidrogénbombát gyártott, amennyivel harmincszor el lehetett volna pusztítani az egész Földet. Az ökológusok nem győzik figyelmeztetni az embert a kérdéseikkel: mi lesz száz-kétszáz év múlva? Ez mind annak az embernek a felelősségéhez tartozik, akiről a tudomány azt mondta, hogy a mindenség érte jött létre. Bár a keresztyénség is azt hirdette, hogy az ember vegye birtokba a világot a „töltsétek be és hódítsátok meg a földet, uralkodjatok rajta…” (1Móz 1,28) mandátum alapján, de csak a „művelje és őrizze” (1Móz 2,15) parancs szerint. Ez pontosabban azt jelenti, hogy alkosson kultúrát és művelje a tudományokat! A mindenség ugyanis Isten tulajdona, de az emberre van bízva! Látjuk, hogy ez mekkora súly az emberen, mert nem csak építheti, hanem tönkre is teheti a világot, ekkora a felelőssége. Itt van tehát egy lény, az ember, aki olyan eszközök birtokába jutott – éppen a teremtői szabadság ajándéka képen –, hogy létével meghatározhatja a mindenség sorsát. Szinte a kezében van a világ jövője, így ettől a világtól elválaszthatatlan a léte. Ha ez így van, akkor tényleg igaz, hogy az ember létrejötte szükségszerű volt, mert ez a világ az emberrel együtt az, ami. A világ létrejöttében így az embernek nemcsak ontológiai szerepe van, hanem annak működésében a léte funkcionális jelentőséggel bír. Az élet tehát és a teremtett lét elválaszthatatlanul összekapcsolódik az ember személyében.

Vissza a Higgs-bozonhoz – epilógus

Azzal kezdtük, hogy rácsodálkoztunk a Higgs-bozon feltűnésére. Igazából örültünk annak, hogy az ember tovább léphet a teremtett világ megismerésében. Kissé beleláttunk ennek a világnak a harmonikus működésébe, az élet révén annak magas szervezettségébe. Ez a világ oly csodálatos, hogy feltétlenül igazat adhatunk a legnagyobb tudósoknak, akik a mindenséget, illetve a természet titkainak legbelsejét lenyűgözőnek találták, mint maga Einstein is.[14] Most láthatjuk igazából azoknak a réges-régi igéknek a jelentését, sőt jelentőségét, amelyek az embert már akkor figyelmeztették: „Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd azért az életet!” (5Móz 30,19) Ez már akkor is azt jelentette, hogy az ember maradjon a Teremtőjével lét-közösségben, akitől az életét kapta. Pál apostol is később arra figyelmeztet, hogy „a mi életünk el van rejtve a Krisztussal Istenben.” (Kol 3,3) Tehát az az élet, amelyet mi természetesen élünk úgy amint vagyunk, az nem a mi tulajdonunk, mert kaptuk, mégpedig a jóra és sáfárságra. Sorsunkat Isten a Jézus Krisztusban rendezte el az ő teremtői bölcsessége szerint. Ezt teszi világossá maga Jézus is, amikor a tanítványainak ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” (Jn 14,6) Ez már ismét túl mutat a dzóé értelmén és egy olyan dolgot sejtet, amelyet az ember csak hitben láthat. Túlmutat önmagán! Jézus gyakran láttatta ezt, de a tanítványai nem értették. (Jn 14) Beszélt nekik az Atyával való lét-azonosságáról, de ők nehezen fogták föl. A Mártával és Máriával való találkozásakor, amikor a feltámadás-hit jött szóba, ezt világosan foglalta szavakba: „Minden élő, aki hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11,26) Ez már az élet tágabban értelmezett valóságára mutat. Itt már a keresztyén tanítás közvetlen közelébe érkeztünk, mert Jézus maga nem a lélek halhatatlanságát tanította, hanem az örökéletről beszélt, amely szerint ez a földi lét nem valami megszűnést jelent a halál bekövetkezésekor, hanem Istennel való élet-viszonyt: beteljesedést. Az életet tehát Krisztusban szemlélni azt jelenti, hogy azt ajándékképen kaptuk és/de az beletorkollik majd a feltámadás révén az Istennel való múlhatatlan élet teljességébe. Az élet titka tehát végső soron megmarad Istennél!

Válogatott irodalom:

Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig. Negyedik átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998.

Török István: Az elektron centenáriuma. In: Debreceni Szemle, V. évf., 1997/3-4. 475-480.

Medgyessy László: A kijelentés néma tanúi. Bevezetés a bibliai numizmatikába. Graphitype, Budapest, 2007.

Robert John Russel: The Higgs Boson, the Rationality of Nature, and the Logos of God. In: Theology and Science, Vol. 10., No. 4. 2012. 335-337.

Végh László: Természettan. Új verzió: 2012. november 23. www.atomki.hu/kornyezet

Polányi Mihály: Tudomány és ember. Argumentum kiadó, Budapest, 1997.

Erwin Schrödinger: Mi az élet? In: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1970.

Max Planck: Az egzakt tudomány értelme és határai. In: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1965.

J. Wentzel van Huyssteen: Alone in the Word? – Human Uniquness in Science and Theology. The Gifford Lectures 2004. Eerdmans, Grand Rapids, Michigan, USA, 2006.

Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1994.

[1] Farkas Gyula, a Szegedi Tudományegyetem antropológus professzora 1995-ben ezzel a négy kérdéssel kezdte előadását a Debreceni Református Kollégium dísztermében a második Tudomány és Teológia országos konferencián.

[2] Karl Barth gyakran használt kifejezése ez.

[3] Eredetileg az Európai Atommagkutató Tanács (franciául Conseil Européen pour la Recherche Nucléaire) rövidítése. A CERN-t 12 ország hozta létre 1952-ben egy közös laboratórium megépítésére. Később a “Tanács” elnevezést “Központ”-ra változtatták: Centre Européen pour

Dr. Gaál Botond honlapja

Élet a teremtett világban

Gaál Botond