Dr. Gaál Botond honlapja

SORSTALANSÁG egy keresztyén gondolkodó szemével

Gaál Botond

 

 

Debreceni Református Hittudományi Egyetem

2003. május 17.

 

Éppen hallgattam a rádiót, amikor legelőször közölték az örömhírt: Kertész Imrét Nobel-díjjal tüntették ki a Sorstalanság című művéért. Egyszerre igazi öröm és őszinte érdeklődés töltött el. Azelőtt én sem ismertem őt. Éreztem, pótolnom kell valamit. Mindjárt a következő hetekben elolvastam a Sorstalanságot, később pedig az író stockholmi beszédét. Ezt még nagyobb várakozással figyeltem. – Lassan szeretek olvasni, hogy élvezhessem a szép magyar nyelvet és beleélhessem magam az író lelki világába. Őszintén mondom, szívesen olvastam a regényt és azóta már többször elgondolkoztam rajta, mit akart kifejezni, hogyan tette ezt, miért éppen ezt a formáját választotta Kertész Imre annak, hogy megossza gondolatait az egyetemes emberiséggel. Olvastam és hallottam is véleményeket erről, de nem tudtam mindenkivel gondolatban azonosulni. Úgy döntöttem, én is leírom, mit váltott ki belőlem a regény olvasása. Bizonyára lesznek olyanok, akik elfogadják a véleményemet, esetleg mások elgondolkoznak az általam előadottakon, és arra is számítok, hogy jó néhányan csupán megértően, de eleve másként gondolják a dolgot. Abban sem vagyok biztos, hogy maga Kertész Imre egyáltalán egyetért majd velem, de vállalom ezeket. Az író számára most talán az lehet érdekes, hogy regénye olvasása kapcsán mi fogalmazódott meg egy olyan emberben, mint én magam is vagyok, aki nem irodalmárként, hanem csupán egy matematika-fizika szakos tanárként és református teológusként figyelte az írását. Lehetséges az is, hogy a szakavatott írótársak és irodalomtanárok megnyilatkozásai mellett talán éppen az ilyen vélemények még jobban érdeklik őt. Nem tudom, csak magamban reménykedem.

 

Maga a regény Köves Gyuri zsidó fiú sorsát tárja elénk. Mindössze tizenöt éves, édesapját 1944 nyárelején behívják munkaszolgálatra, őt pedig ugyanezen a nyáron elviszik Auschwitzba, onnan pedig tovább. Végigéli gyermekként a nem-emberi sorsot, csodával határos módon haza kerül, és itt él tovább. Emlékezik. Emlékezése elgondolkoztatja a mindenkor emberét: vajon jól intézi-e a saját sorsát? Ez a Köves Gyuri maga az író, az írót pedig Nobel-díjjal jutalmazták gondolataiért. Ezen érdemes eltűnődni, s komolyan venni mindazt, ami másokat ilyen komoly döntésre késztetett.

 

Az kétségtelen, hogy Kertész Imre a Sorstalanság című regényével egyszerre a különös és az egyetemes gondolatvilágában mozogva akar szólni az egész emberiséghez. Nem jegyzőkönyvszerű dokumentálása történik itt egy emberi életszakasznak, de tulajdonképpen az is, mert a tények magukért beszélnek. A regényben egy valóságos történetről van szó, egy életeseményről, még akkor is, ha figyelembe vesszük az írói szabadságot. Ugyanakkor ez az író a lelkiségében a tények fölé is emelkedik, de mégsem úgy szól az emberiséghez, hogy fölemeli a dolgokat egy képzeletvilágba, ahol aztán mindenki szabadjára engedheti fantáziáját, miközben elfelejti a valósághoz való kötődését. Mindkettő igaz hát: az író valóságos eseményt ír le, hozzánk közelit, megfoghatót, és ugyanakkor életesen örök tanulságokat fogalmaz meg, mégpedig bennünket létünkben ízig-vérig foglalkoztató gondolatokat. A különöset és az egyetemest! Már hogyne lenne számunkra valóság a holocaust, hiszen majdnem minden zsidó testvérünk siratja valakijét, és úgyszintén hogyne lenne számunkra valóság az általunk remélt és alakított jövőnk, mindennapi sorsunk: hazánk, népünk, családunk, embertársaink és nem különben mi magunk! Komolyan gondoljuk ezt? Mit és hogyan cselekszünk érte? Tiszták vagyunk-e lelkiismeretünkben és cselekedeteinkben? – Még közelebb jőve saját magunkhoz, kérdezem: mindennapi életünk vajon mentes-e a hibáktól, bűnöktől, “kicsi holocaustoktól” és ha nem, akkor ezzel a valósággal számolva hogyan alakíthatjuk sorsunkat? Hát még mások sorsát?! És itt már elérkezünk a nehéz feladathoz: meg kell fejtenünk, mit jelent a “sorstalanság” kifejezés, amely furcsán és érdekesen hangzik. Mindenki érti valahogyan. E sorok írója is. Kertész Imre sem határozza meg regényében. Ha elmondjuk, mi hogyan értjük, bizonyosan használunk vele. Tegyük meg bátran.

 

Először nézzük a “sorsot”. Kérdezzük csak meg: mi az? Ahány ember, annyiféleképpen értelmezi. Olyan ez, mint Augustinus próbálkozása az idő meghatározásával: ha nem kérdezik tőlem, mi az idő, tudom. Ha kérdezik, nem tudom. Így viselkedik a “sors” is mint olyan.  Mindenki a saját nézőpontjából próbálja fölfogni. Azt tapasztaljuk, legtöbben a személyüket érintő körülményeket értik rajta, legyen az fizikai, szellemi, lelki valóság, vagy társadalmi, gazdasági, politikai adottság. Ilyenkor a sors az emberen kívül van, s bizony sokan köszönetet mondanak a sorsnak, vagy belenyugszanak a sors akaratába. Valami végzetszerű dologra gondolhatnak, amelynek – úgymond – hálával tartoznak, de amely szűken is mérhet és  szorításából legtöbbször nincs menekvés. Vörösmarty is ilyetén személyesíthette meg a Szózatban: “Áldjon, vagy verjen sors keze!” – Mások úgy látják, hogy a sorsot mi magunk csináljuk, formáljuk, s ettől nagy részben függ az életünk további alakulása. Közmondásszerűen mondogatjuk: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ismét mások pedig úgy vélik, jobbára hol az első értelmezés szerinti sors, hol pedig a második van jelen életükben, s ezeknek köszönhetően alakul az életük így vagy úgy. Bizonyára Zrínyi Miklós is ilyesmire gondolt a jelmondatával: “Sors bona, nihil aliud!” Magyarul így volna jó értelmezni: életünk kedvező alakulásához jó szerencse kell, semmi más.

 

Vajon Kertész Imre is ilyen egyszerűen értelmezi a sorsot? Bizonyos mértékig igen, bizonyos mértékig nem. Ő is mondja: “én mindenesetre hálás vagyok a sorsnak”. De éppen a sors kérdésén elgondolkodva, máskor valamiképpen mégis túlhaladja ezt az egyszerű sémát és rámutat az emberi élet olyan dimenziójára is, amely csak visszafelé értelmezve fogható föl, mégpedig a Sorstalanság felől. Mintha ezért került volna a regény végére a sorstól vagy a sorstalanságból való szabadulás vágyának gondolata. – Ahogyan én látom, a borítón a Magvető kiadó ajánló szövege is inkább megmarad a sors fentebbi egyszerű értelmezésénél, és a külső tényező kénytelen elszenvedéséről, s így az egyéni sors elvesztéséről beszél, azaz sorsvesztésről. Igazat adhatunk neki, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Van itt egy olyan perspektíva is, amelynek magaslatáról másképpen látszik az ember helyzete itt a nap alatt. Amint mondtuk, a regény főszereplője egy tizenöt éves fiú. Csupán annyit akart volna megírni Kertész Imre, hogy ettől a még gyermekkorú embertől elvették a sorsát? Nem hiszem. Mert ugyan igaz, hogy elvették tőle, de itt egy még nagyobb tragédia történt az emberiséggel, mint azt gondolnánk. A tragédia az, hogy az egyik ember csinált a másik embernek sorsot saját kénye-kedve szerint! És bizony ebbe a kívülről jött sorsba belesodródtak mindazok, akik tudomásul vették, hogy a sors ilyen, sőt gondolták, ez a sors. Azaz, én határozom meg mások sorsát is, nemcsak a magamét. De még szörnyűbb, hogy ezzel én magam dobom oda a saját sorsomat abba a sötét áradatba, amely visz magával. Így nincs többé felelősségem. Az a birkenaui őr is mondhatta volna, illetve mondhatná a regényben: nem én teszem, hanem a sorsom. Az ilyen, önmagát vesztett embernek tényleg van sorsa. Ez még nem sorstalan. Ott lebeg a feje fölött a sors, ami viszi előre, neki már nincs saját akarata, s ilyen tekintetben még sincs sorsa, mert ő azt nem alakíthatja. Ebben a szörnyű kettősségben él. Elvesztette tehát a sorsát ő is. Pontosabban, a saját sorsa beleveszett egy nagy sors-áramba. Annak lehetünk tanúi, hogy a sors sorstalansággá formálja az emberi sorsot. Íme, itt van előttünk az örök ember! Kissé más összefüggésben Pál apostol beszél a Római levélben arról, hogy elmémmel tudom, mi a rossz és mi a jó, de mégis a rosszat cselekszem. Ezt az embert nevezi Pál bűnösnek, aki szinte menthetetlenül végrehajtja a bűnt a bűn törvénye szerint. Amire az imént azt mondtuk, hogy sors, az – negatív vonatkozásban – hasonlít ahhoz az adottsághoz, amit az apostol a bűn törvényének nevez, mert az ember nem azt cselekszi, amiről tudja, hogy jó, hanem az ellenkezőjét, amiről tudja, hogy nem jó. (Róm 7)

 

És újra nehezebb és nehezebb dolgok következnek. Kérdezhetjük magunktól, másoktól is, hogy akkor ebből a megkötözöttségből nincs menekvés? Kertész Imre is csak eddig a kérdésig jutott el? Nem! Ő igenis tovább ment, vagy legalább is, úgy vélem, szándékában állt, és saját létében hordozott zsigeri rögződéssel mondja ki a „megoldást”: sorstalanság! Az író ezzel a kifejezéssel bizonyára oda akar kiáltani a mindenkori embernek, hogy ne a rosszat, hanem a jót a válassza. Hiszen már tudja, mi a jó. Első megközelítésben a sorstalanság a jó! Legalább is lehet így értelmezni, vagy inkább érezni a sorstalanságot a regény olvasásakor. Miért? Ezen érdemes elgondolkoznunk.

 

Amikor a tizenhat éves fiatalember hazajön a szülőföldjére, s Budapesten a zsidó ismerőseivel beszélget a mögötte lévő majdnem egy év szörnyű eseményeiről, a vele történtekről, azt úgy mondja el, hogy nem a szörnyűségeket hangsúlyozza. Azok fölháborodnak, ő pedig otthagyja őket és elindul megkeresni az édesanyját. Út közben elmélkedik a sors és a sorstalanság kérdésén. Ekkor mondja ki, hogy neki nem kell a “sors”. A sors rossz, mert oda viszi az embert, ahová nem akar menni. Másképpen, arról van itt szó, hogy amit az emberiség sorsnak tart, vagy sorsként alkotott meg, az nem jó. Az ember szabadságra született, ezt érzi a jövője felől. Ne lebegjen ott fölötte soha a mások által készített sors. Hadd éljen végre sorstalanságban! Így is lehetne érteni az író gondolatát. Ő ugyanis nem a megtörtént múlt, azaz nem a gonoszság, nem az emberi rossz felől nézi jövendő életének alakulását, hanem a távoli boldogabb „sorstalanság” jelenbe vetítésével a jövő felől. Ezért van az, hogy bár ő is “hús-vér” ember és ezért haragszik a szörnyűséges dolgokért, azaz megfordul benne, hogy mindenkit gyűlöl, mégis felülkerekedik benne egy másik én, amely a jó felé fordul és boldog a „sorstalanságában”. Itt fejeződik be a regény.

 

De a regény alapján bármennyire is próbáljuk a dolgot a jó oldala felől nézni, Kertész Imre nem így gondolja a sorstalanságot. A stockholmi beszéde szerint ő azt az állapotot, vagy élethelyzetet érti a sorstalanságon, amelyben az ember már elvesztette személy voltát, azaz a történelem sorsáradatában úszik és a személytelenségéből vissza akar térni a „személyes” életbe. Szeretné visszahozni önmagát a szabad létbe, amikor is sorsának irányítását a saját kezébe veheti. Második megközelítésben így érthetjük a sorstalanságot, mert az író is ilyetén gondolta el. Azt viszont ő is úgy látja, hogy ezt a személytelenséget, vagy sorstalanságot mindig maga az ember okozta és okozza a másik embernek. Ebből kell szabadulni, és életét visszavenni a történelem rabságából, a sorstól, a személytelen sorstalanság állapotából.

 

De hát hogyan van az, hogy a sorstalanság ilyen ellentétesen is érthető a regény olvasása kapcsán? Mi ebben az egyetemes emberiséghez szóló üzenet? Kertész Imre, amint szépen elmondja, zsidónak született, nem részesítették vallásos nevelésben. A család egyik barátja, illetve mostohaanyjának testvére, a regénybeli Lajos bácsi egyszer elviszi magával imádkozni, mielőtt az édesapja elmenne munkaszolgálatra. Érzi mindenki a nehéz helyzetet, de reménykednek. Imádkoznak is. Később Kertész Imre jó érzéssel emlékszik erre az imádkozásra, még később pedig, már a buchenwaldi munkatáborban, sajnálja, hogy ő maga nem tud legalább pár mondatos imádságot mondani a zsidók nyelvén. Aztán ez a vallási kérdés nem igen jön elő többször. Maga a tizenöt éves kisfiú szinte mindig úgy viselkedik, hogy a leggonoszabbakról sem tételezi föl eleve a rosszat. Humora is megmarad egy darabig, de később sem szitkozódik, nem átkozza azokat, akik őt bántalmazzák. A gonoszért nem fizet gonosszal, még gondolatban sem. A legmélyebb élethelyzetekre is úgy emlékszik vissza, hogy azokban mindig volt valami kis “boldogság”, ami ott és akkor valami nagyon nagynak számított, mert az életet jelentette. Még a legrosszabb helyzetben sem aludt ki benne a “jó” érzése, mert ez nem illett volna az emberi méltóságához. Amennyire megértettem, a “láger boldogsága” nem jelent mást, mint a világban való felismerését a jónak. Minden rossz, minden gonoszság közepette van valami jó, legfeljebb még nem vettük észre. A “Jó” nem halt ki teljesen ebből a világból. Ő ilyen lélekkel élte és éli az életét. Bár nem volt vallásos ember, de tudattalanul mégis rádöbbent egy nagyon fontos igazságra, amit a bibliás emberek oly gyakran megtanulhattak az Ószövetségből. A sorstalanság ugyanis olyan valamire utal, amit a zsidó nép már évezredekkel előbb fölismert és vallott, hogy tudniillik számukra elképzelhetetlen és ily módon a lehető legrosszabb dolog volt a világon, ha egyik ember volt a másik ember törvényhozója. Azaz, az egyik ember határozta meg a másik ember sorsát. Ez szinte istenkáromlásnak számított, mert ugyan a zsidó ember életét valóban törvények szabályozták, de ezek a törvények nem emberektől, hanem Istentől származtak. Ez lényegi része a zsidó vallásos hitnek, amit a keresztyének is elfogadnak. Ha így nézzük a dolgot, akkor a sors mint olyan sem nem a körülmények, sem nem a másik ember által meghatározott vagy formált valami, hanem az Isten által adott színtér a cselekvésre. Ezt is szabadságnak hívják, méghozzá ez a szabadság is végtelen az isteni szeretettörvényeken belül. De innentől már ismét egy másfajta dimenzióba kerültünk, s ez pedig túl van azon, amit Kertész Imre szándékolt mondani. Mégis ne kerüljük ezt ki, mert a keresztyénség is tud mondani valamit a fölvetett “sorstalansággal” kapcsolatban. Hátha érdekes lehet az olvasó számára!

 

Így nézve a dolgot, a sorstalanság gondolatában bizony az is benne van, hogy ha az ember az Isten rendelése szerint cselekedett volna, nem okozott volna bajt, rosszat a másik embernek, s így nem lett volna ennyi gonoszság a Földön. Ezért tettük föl a kérdést korábban: vajon az ember nyomorult állapotából nincs menekvés? Hát valóban valami végzetszerű adottságban vergődünk? Az író – akit nyilvánvalóan köt a szellemi semlegesség – megoldásként a sorstalanságból való menekülést hangsúlyozza, s ezt helyezi az emberiség szívére, mint valami kibeszélhetetlen szabadságot. De a keresztyénség is kínál megoldást, annak ellenére, hogy fogalomtárából a sors szó szinte teljesen hiányzik.  Már Pál apostol is figyelmeztet rá, hogy van menekvés, ha Krisztusra tekintünk. Ezt úgy fogalmazza meg keresztyén hittel, hogy “a Jézus Krisztusban való élet lelki törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől”.(Róm 8,1) Ez viszont azt jelenti, hogy sorsom mégis van, s ez nem más, mint a Krisztusban való élet szabadsága. Keresztyén értelmezés szerint Kertész Imre “sorstalansága” ezt a fajta szabadságot jelzi, erre irányítja a figyelmünket. Ilyen értelemben lehet “jó” a sorstalanság és ez boldogságot jelenthet az ember számára. Szándékát tekintve, amit ő üzen az egyetemes emberiségnek, azt üzeni a keresztyénség is, de más módon, illetve más gondolati és hitbeli dimenzióban. Ugyanis önmagában a sorsot mint olyat a világból nem tudjuk kiiktatni, annak létével együtt jár, sőt a bűnös emberrel lényegileg együtt létezik, de ugyanakkor a hívő ember számára ez a sors már legyőzetett, s van immár “jó sors” is a világban. Ezt hívjuk evangéliumnak, jó hírnek, amely szerint éljük az életünket. Ahol mások sorsot mondanak, vagy sorstalanságból való visszatérést gondolnak, ott mi a krisztusi örömhírt hisszük! Mindezek ellenére látjuk a szomorú tényeket is, ha ugyanis a tapasztalat felől nézzük az emberi életet, bizony a sorsunk visszaszerzése csak jelszó vagy vágyálom, vagy szép gondolat marad. Az maradt a regényben is. Olyan dologra mutat ez a sorstalanság, mint ahogyan az édesanyjával való találkozásra induló, már szabad Köves Gyuri előre tekint, s “kitágulni és a végtelenbe veszni látja a teret, és szépnek a kéklő dombok fölötti lila bárányfelhőket a bíborszínű égen”. Ezt úgy tudnám másképpen kifejezni, hogy az a bizonyos sors, amelyre Kertész Imre gondolt, és amilyen sors meghatározta az ő életét, sőt vitte, sodorta a megsemmisülés felé, egészen a sorstalanságig, az ne legyen többé, hanem legyen helyette az önmagát megtalált ember a maga végtelenül szabad létében. A baj azonban az, s ezt ő is szomorúan tapasztalta meg, hogy ez a vágyott szabadság bizony később sem teljesült, mert újabb és újabb politikai tényezők alkottak sorsot az embernek. Neki is. De itt már korántsem az említett, keresztyén értelemben elgondolható sorsról van szó, hanem éppen a keresztyénséget gyűlölő rákosista és sztalinista ördögi sorscsinálás zárt szelleméről. Ennek a másféle sorsnak az “objektivitását” tapasztalta ő meg az 1956-os Forradalom előtt is és után is. Megtudtuk mindezt a Svéd Királyi Akadémián elmondott beszédéből.

 

De van itt még valami fontos dolog, amit a keresztyénség szemszögéből nem kerülhetünk ki. Igenis szembe kell néznünk azzal a kérdéssel és váddal, hogy a holocaust keresztyén kultúrkörben történt. Ezt megemlíti Kertész Imre is a stockholmi előadásában. Ha a holocausthoz bármilyen módon keresztyén embernek köze volt, akkor nekünk a mélységes bűnbánat érzésével és bocsánat kérésével kell kezdenünk mindent, amit mondani akarunk. Még azok helyett is, akik már nem élnek. Ugyanakkor jó figyelni arra is, mit mondhat a keresztyénség egy olyan helyzetben, amikor a sors és sorstalanság kérdése van napirenden. Maga Kertész Imre a sorstalanság kifejezéssel az embernek egy olyan szabadságvágyára irányítja a figyelmét, amelyet abszolút személyes autonómiának képzelhetnénk el. Ez szó szerint azt jelenti, hogy az ember saját magának alkothasson törvényeket, szabályokat, azaz, hadd határozza meg önmaga sorsát, s ezt ne mások tegyék meg helyette. Keresztyén nézőpontból azonban ilyen abszolút autonómia, ilyen totális öntörvényűség nincs. Erre rámutattunk korábban is. Úgy szoktuk kifejezni ezt a helyzetet, hogy az autonómia feltételezi a heteronómiát, a tőlünk független, tőlünk különböző másnak a létét, s ezzel együtt azt, hogy ez a más határozza meg számunkra életünk szabályait, törvényeit. A keresztyén ember számára ez a Más a magát Jézus Krisztusban kijelentő Isten.  Példát említve, ilyen heteronómia szerinti életszabály a Tízparancsolat, vagy Jézus szeretettörvénye. Ha ezeket, illetve ezekkel együtt a keresztyén életszabályokat valaki hitben elfogadja és aszerint cselekszik, az az igazi keresztyén ember. Mármost az ilyen ember valójában formálja a másik ember életét sokféle képen. Gondolhatunk itt a gyermekeink nevelésére is. Ők erre rá is szorulnak, hiszen azért gyermekek, mert még az autonómiájuk nem érhette el az elégséges szintet. Ilyenkor a keresztyén ember igenis felelősen cselekszik és mint szülő bizony jelentősen meghatározza gyermekei életét, vagy az iskolában a nevelő formálja a tanítványai sorsát. Minek alapján? A helyes válasz keresztyén szempontból ez: a heteronómia alapján! Arról van tehát szó, hogy az egyik keresztyén ember cselekszik a másikért, de sohasem az autonómia végtelen szabadsága szerint, azaz nem önkényesen, hanem mindig a heteronómia isteni szabályaihoz igazodva.

 

Mindebből az következik, hogy a keresztyén ember nem rendelkezik abszolút autonómiával, mert cselekvését mindig behatárolják az általa elfogadott heteronóm isteni törvények. Hagyja, hogy ezek vezessék, irányítsák az ő felelős tetteit. A baj tehát akkor van, amikor az ember korlátlan autonómiát gondol el és követel magának, s ezt meg is valósítja a mások fölötti uralommal. Ez azonban már nagyon távol van a keresztyénségtől. Az ilyen ember úgy érzi, hogy önmagának is és a világnak is ő a szabados ura, s nem veszi észre, hogy ezzel visszasüllyedt egyfajta barbárságba. Még rosszabb, ha barbárságánál fogva kiterjeszti hatalmát a másik emberre is. Ezt tették a német nácik, s ebbe a szörnyű hibába estek bele az őket támogató egyházi vezetők is. Sajnos, nekünk is voltak nyilasaink. Ez mélységes tragédia, mert félredobták a heteronómiát, s csupán az emberi autonómia szerint ítélték meg a helyzetet. Ki kell mondanunk, őket nem hívhatjuk keresztyéneknek. Már csak azért sem, mert annyira elvakultak voltak, hogy még a keresztyén tanok értelmét is ők akarták megszabni. Mindeközben a zsidóság úgy fogta föl, vagy úgy hitte, hogy szomorú sorsa Istentől jött, de ez így megint csak nem lehet igaz, mert távol álljon, hogy az SS-brigádok és a nyilasok lettek volna az isteni sors hordozói. Ezért az egész holocaust kívül esik az emberi fölfoghatóságon, és természetét szinte nem lehet megfogalmazni, mert Isten választott népe egy istentelen sorsnak volt az áldozata. Ezt lehetne Gonosznak nevezni, ami nem valamilyen személytelen rossznak a megtestesülése, hanem igenis az Istentől messze eltávolodott, Istenét megtagadó ember helyrehozhatatlan bűne. A holocaust tehát a keresztyénséget tagadó, semmilyen kultúrkörbe nem sorolható, de még ember-voltából is kivetkőző lény gonosz tette volt.

 

Becsületesen gondolkodó keresztyén ember nem teheti meg, hogy ezen a ponton ne gondoljon a hitvalló keresztyének egész tömegére. Kárpátalján például valamennyi református lelkipásztort csupán a hitük miatt hét-nyolc-tíz évi gulágra ítéltek. Sokan elpusztultak, néhányan megmaradtak. A kemény munka során és a sok évig tartó rendkívül fagyos időkben ők vajon a sorstalanságból való szabadulásra, az autonómiájuk visszanyerésére vágytak? Aligha! Sokójuk vallomása szerint ők imádkoztak az őket bántalmazókért, s életüket Isten kezébe tették le. Boldogan raboskodtak Krisztusba vetett hitükért, s az üldözetésben sem vesztették el hitüket. Sőt, nem váltak személytelenné, nem érzeték magukat sorstalannak, hanem ebben az élethelyzetben tűnt ki igazából, hogy ők kicsodák. Ugyanúgy, mint a gályarab lelkészek, szilárdan hitték, hogy Isten akkor is és ott is velük van. A hitük – úgyszólván – a sorsuk fölé emelte őket és a legnagyobb szenvedések közepette is lelkükben szabadnak érezték magukat. Ez a mindennapi gondolkodáshoz képest minőségileg valami újat jelentett, méghozzá olyan szellemi és lelki szabadságot, és persze erőt, amelyre szinte nincs példa az emberiség történelmében. A Krisztusban való élet bizonyossága megszabadította őket az emberi sors vagy sorstalanság képzetétől, s egy más dimenzióba helyezte létüket. Sokan még élnek és szerényen munkálkodnak, mint annak előtte. Szinte hangjukat sem lehet hallani, mert ők nem embereknek, hanem Krisztusnak, az ő Uruknak, Megváltójuknak szolgálnak!

 

Most már láthatjuk, mennyire nem könnyű még fogalmilag sem tisztán érteni a sors, a sorstalanság és az emberi szabadság kérdését. Úgy vélem, Kertész Imre a Sorstalanság című regényével mind az egyetemes emberiségnek, mind pedig az egyetemes keresztyénségnek föladta a leckét, s immár eszmélésre késztet hívőket és nem hívőket egyaránt. Örök sors-kérdés marad mindnyájunk számára, mennyire zárt rendszerben gondolkodunk, azaz, mennyire engedjük, hogy létünket meghatározza a sors, és éppen milyen ez a meghatározó sors, s hogyan nyissuk azt föl, egyre tágabbra, a végtelen szabadságra: a sorsvállalásra! Ez volna ugyanis az emberi szabadság csúcsa. Mi, keresztyének azt valljuk, hogy ezt a végtelen szabadságú sorsot már elnyertük Jézus Krisztusban! Ha ezt élte volna meg és eszerint cselekedett volna az emberiség, a történelem másként alakult volna, és most nem a sorstalanság kérdése körül bolyongva kellene keresni a megoldást. Ehhez viszont az szükséges, hogy a keresztyénség valóságosan is élje meg a krisztusi sorsvállalást, s így a történelem is jobbra fog fordulni.