Dr. Gaál Botond honlapja

Tanár és tanítvány

Gaál Botond

 

 

Egyetemi csendesnap Nagyváradon 2005. május 5.

Partiumi Keresztény Egyetem

 

Kedves Barátaim! Kedves Tanártársaim!

 

Matematikus, fizikus és teológus vagyok. Egyszerű dolgokat fogok mondani, és logikusan, mint ahogyan egy jó matektanárhoz az illik. Viszont ez alkalommal a keresztyén gondolkodó szemszögéből vizsgálnám meg a tanár és tanítvány témát. A fizikából legfeljebb példákat fogok említeni.  – A címbeli ÉS-re szeretném tenni hangsúlyt, hogy jobban észrevehető legyen a tanár és tanítvány egymástól elválaszthatatlan összekapcsolódása. Természetesen külön-külön is kell majd beszélnünk róluk, hogy aztán egymást feltételező viszonyuk értelmét megtaláljuk. – Látszólag egyszerű dologról van szó, de ez koránt sincs így. Szinte alig van irodalma ennek a könnyűnek mutatkozó, hétköznapian egyszerű témának. Rejtetten vagy tudattalanul szinte valamennyi elméleti pedagógiai vagy katechetikai munka beszél erről, de a tanár és tanítvány összefüggést, illetve összetartozást kevesen tárgyalják. Most, ezen a  csendesnapon érdemes ezt a mindnyájunkat érintő és izgalmasnak látszó kérdést fölvetni, átgondolni, márcsak a formálódó Partiumi Keresztény Egyetem jövője szempontjából is.

 

Híres tanár-tanítvány párosok juthatnak eszünkbe. Először nézzük a görögöket. Szókratész és Platón esetéről közismert, hogy a tanár, azaz Szókratész az élete utolsó pillanatáig tanította a tanítványait és még akkor is, amikor útban volt a méregpohár felé, az őt kísérő tanítványi seregének nagy belső nyugalommal a lélek halhatatlanságáról tanított. Azt tanította, hogy ha tudjuk, mi a jó, cselekedni is fogjuk. Neki egyfajta belső vallásossága volt, s ez figyelmeztette őt a jó és a rossz közötti különbségre. Tanítványa, Platón, akinek mestere miatt egy időre el kellett menekülnie Athénból, ezt a jót úgy fogta föl, hogy azt egyenesen az ideák világába helyezte, s ott is a legfőbb Jót azonosította Istennel. De nevezetes volt Platón és Arisztotelész viszonya is. Arisztotelész Platón híres Athéni Akadémiáján hallgatta a nagy mestert, állandóan kérdezett és gondolkozott, sőt úgy szokták mondani, hogy sokat „olvasott”, mígnem ő is önálló gondolkodóvá vált, és bizony gondolatai máig is a tudománytörténelem legértékesebb darabjai közé tartoznak.  Túlnőtte tanárát, de az iránta érzett tiszteletét sem titkolta el, amikor ezt mondta: Amicus Plato sed magis veritas! Platón a barátom, de még inkább az igazság! Itt már jelentkezik a tudomány objektivitásának kívánalma is, azaz, a tudományt soha nem szabad megalkuvóan valakinek a személyéhez vagy valamilyen ideológiához kötni. Még egy nagy személyiséggel bővíthető ez a klasszikus kori sor, Nagy Sándorral, akinek viszont éppen Arisztotelész volt a tanítómestere. Így kapta ő a tanítványa révén „a filozófia Nagy Sándora” megbecsülést. – Micsoda négy név a tanár és tanítvány történelmi sorból! Ebben a korban – nagy általánosságban – az volt a cél, hogy a tanítvány megtanulja mesterétől mindazt, amit egy szabad görög polgárnak tudnia kellett az életvitelről, a világról, az égitestekről vagy az istenek harcáról, tetteiről. A mesterek, azaz tanárok között is kirívóan különös eset ez az említett négy ember, mert ők nemcsak gyakorlati fogásokat, mesterségbeli tudást vagy technikai ügyességet tanultak és tanítottak, hanem szellemi dolgokat, a világ legáltalánosabb törvényszerűségeit, legátfogóbb szabályait, amelyek segítségével végkövetkeztetésként eljutottak az istenségig is. Azt mondhatnánk, hogy ezeket a kiváló görög filozófusokat neveznék ma professzoroknak. Platón Akadémiája és Arisztotelész Líceuma (Lükeion) egy olyan lankás, árnyékos vagy félig árnyékos liget volt Athénban, ahol a tanítványok nyugodtan leülhettek, vagy egyes időszakokban sétálva, körbe-körbe járva hallgathatták mesterüket. A nagy meleg miatt inkább hajnalban keltek és a kora-délelőttre már be is fejezték a tanítást. 2003-ban családommal együtt Athént is bejártuk, csodálatos élmény volt. Szomorúan hallottam a görög vezetőnktől, hogy sem az Akadémia, sem pedig a Líceum helyét már nem ismerik pontosan, mert annyiszor építkeztek és a régi ligetek, parkok fölött valószínűleg ma házak sokasága áll. Erre csupán érdekességből voltam kíváncsi, mert a Platóni Akadémiát nevezhetnénk az ókor egyetemének is. A följegyzések szerint az Akadémia bejáratára ez volt fölírva: Senki ne lépjen ide be, aki nem ért a geometriához! Ez az ókori egyetem 916 évig állt fenn, a mai legrégebbi európai egyetem, a Bolognai Egyetem pedig már  917.  éves. Arisztotelész Líceuma viszont a mai kutatóintézetek őstípusának tekinthető.

 

A dolog logikája szerint itt kell megemlíteni a rómaiak nevelésügyét. Ők a zajos birodalmi események kapcsán is sok ponton kapcsolódtak a zsidó nép életéhez, nem különben a keresztyénség világméretű elterjedéséhez. Az iskolázást tekintve azonban sem a zsidók, sem a keresztyének nem voltak rájuk különösebb hatással, maguk oldották meg a dolgot, sok görög segítséggel. Valójában a görögöknek is volt egyfajta gyakorlata az alsóbb nevelési szinten, amikor is a családi nevelés révén eljuttatták a fiatalt arra a fokra, hogy a mesterektől mint magántanítóktól fokozatosan elsajátíthassák a „hét szabad tudományt”: a grammatikát, a retorikát, a dialektikát, valamint az aritmetikát, geometriát, asztronómiát és zeneelméletet. Ezt vették át a rómaiak is, de a zenét kevésbé szorgalmazták és a testi nevelésre sem tettek akkora hangsúlyt, ugyanis ők nem önmagában akarták a testet művelni, hanem katonai célokra. Mindezek, hasonlóan a görögökhöz, a rómaiaknál is még csak felkészítést jelentettek a felsőbb, filozófiai tanulmányokhoz. Ez a felsőbb tanulmány azonban szintén egyfajta görög filozófia volt, annak valamilyen megszűrt változata, s inkább a jogtudomány, a történelem, az irodalom, az építészet és hadtudomány területén képezték magukat legmagasabb szinten. Az alsó fokú iskolázás ugyanúgy történt, mint a görögöknél, az utcák valamilyen részén vagy szegletében egy tanító vezetésével szívták magukba az ismereteket. A felsőbb tudományok elsajátítása már valamilyen központi, nevezetes, nyilvános helyen történt. Itt jelentek meg a híres tanítók, akik a természetes szelekció révén váltak nagyokká, vagy tűntek el a közélet homályában. A rómaiaknál elsődleges szerepet kapott a közéletiség, amely a politikai vezetésben elért csúcsot vagy csúcsokat jelentette, később a császárhoz való viszony lett a mércéje mindennek a boldogulásukban. A sok-sok politikus mögött jó néhány író, költő, történész, természetfilozófus emelkedett az elismertség rangjára, mint például Ciceró, Seneca, Lucretius, Horatius és mások, valamint jó orvosokat, csillagászokat és matematikusokat adtak a birodalomnak. A római nevelésügy és tudomány inkább a birodalom fennállását, fenntartását, annak békéjét szolgálta, mint az elméleti tudományok továbbfejlődését.[1] Ezért a tanár-tanítvány viszony területéről nehéz hozni feltűnő példákat. Római földön néhány kivételtől eltekintve, pl. Cicero vagy Seneca esete, nem alakultak ki híres „iskolák” egyes nagy tudósok körül, hanem maguk a tudósok is arra törekedtek, hogy minél többet megismerjenek a virágzó hellén kultúrából, megforduljanak Athénban vagy még inkább Alexandriában. Ezeken a helyeken aztán a hatalmas „könyvtár” (tekercs és tárgyi gyűjtemény) révén igen széleskörű ismeretekre tettek szert. Ezt tartották legértékesebb dolognak.[2]

 

A zsidó történelemből is lehetne fölhozni a görögökéhez hasonló tanár-tanítvány példákat, mint például Mózes és Józsué, Éli főpap és Sámuel, Illés és Elizeus, Jerémiás és Báruk vagy éppen Gamáliel és Pál esetét. Mégis a zsidó hagyományban a tanító és tanítvány viszony más, illetve célja is különbözött, eltért a görögökétől. Sajátos úton-módon fejlődött mindkettő, egymástól függetlenül. A zsidóknál – úgymond – másként alakult az „iskolarendszer”. Mindenek előtt tanították a gyermekeiket a családapák, elbeszélve Izrael történetét, szokásait, szertartásait és minden egyebet. Ez ma is kötelesség: „És tanítsátok meg azokra fiaitokat, szólván azokról, amikor házadban ülsz, mikor úton jársz, mikor fekszel és mikor felkelsz.” (5Móz 11,19) – Még komolyabb szerepe volt a papoknak, akikre a kultusz és a törvény őrzése volt bízva. Lényegében Mózes volt Izrael első tanítómestere, mert ő kapta a Törvényt a Sinai-hegyen, hogy megismertesse a néppel. Ennek a végrehajtói lettek a léviták és papok, akik ébren tartották a népben a törvény ismeretét, amint arról a Mózes ötödik könyvében található kifejezéseik is tanúskodnak: „Halljad Izrael….” (4,1;5,1), „tudd meg, hogy…” (4,39), „ne feledd el…” (4,9;8,11k). Aztán ismét másfajta „jelenség” volt a prófétaság Irealben. A próféták nem a hagyományt közvetítették, hanem közvetlenül Isten szavát, de nekik már lehettek saját tanítványaik, mint például Ézsaiásnak (Ézs 8,16) és Jerémiásnak (Jer 36,4) is volt. Voltak azonban úgynevezett bölcsek is. Amíg a próféták inkább igehirdetők és csak közvetetten voltak tanítók, Izrael bölcsei már kifejezetten tanítók. Általánosítva, illetve kis túlzással, azt mondhatnánk, hogy ezek a bölcsek olyan szerepet töltöttek be Izrael életében, mint a mai pedagógusok. A tanítványság mint olyan még ekkor nem is igen szerepel a nép szókincsében. LÁMAD igéből képzett LiMMUD szó, amely tanulót jelent csak 6-szor fordul elő, a TaLMiID szó, amely jelentené a tanítványt, csak egyszer. A tanulót, vagy tanítványt inkább a szolga szóval érzékeltették, mint ahogy Józsuét is Mózes szolgájának, vagy Bárukot Jerémiás tanoncának nevezik. Itt-ott előfordul, hogy a próféta fiának mondja a tanítványát. A bölcsek viszont már határozottan „fiam”-nak hívják: „Fiam, az én tanításomról el ne feledkezzél, és az én parancsolataimat megőrizze a te elméd; … Az irgalmasság és igazság ne hagyjanak el téged, kösd azokat a nyakadra, írd be szívednek táblájára; Így nyersz kedvességet és jó értelmet Istennek és embernek szemei előtt.” (Péld 3,1;3,3-4) A bölcsek közvetítették a boldog élethez szükséges vallási tudás szinte minden részletét. Mégis igazából a tanár és tanítvány kérdés vagy a tanítványság fogalma nem világlik ki tisztán az Ószövetségből, ami valószínűleg azért volt, mert a pap, a próféta és a bölcs nem a maga tudását közvetítette, hanem Jahve tettét, aki maga volt az igazi tanító. Ő fogja magát közvetlenül megismertetni a választott nép minden tagjával – vallotta a hithű zsidó ember. A zsidó fölfogásban nem is a tanításon, vagy oktatáson volt a hangsúly, hanem inkább az engedelmességre nevelésen, az Isten útján való járáson. Erre utal a másik héber szó: JÁRÁH, amely hifil alakban a ’tanítani’ szót jelenti, s ebből származik a MÓreh ’tanító’ szó is és a TÓRáH ’törvény szó is. A JÁRÁH szó hifilje a dobást, hajítást is jelenti, olyan értelemben, hogy valamit célba juttatunk, sőt mutatjuk a kezünkkel az utat. Ez szemléletes kifejezése a zsidók tanítási szokásának, mert maga az Úr mutatta nekik a helyes utat. Ezért az istenfélő zsidó ember tulajdonképpen abban a hitben élt, hogy őt maga Jahve tanította meg mindenre, a tanítók vagy mesterek legfeljebb csak eszközök voltak a kezében. A fogság utáni időtől azonban ez is megváltozott, mert a törvényt tanító hivatalos mesterek kerültek előtérbe, akik bizony az isteni szó tekintélyéhez már hozzáadták saját magyarázatukat is. Mondhatnánk úgy is, hogy személyes tekintélyükkel (Mt 23,2; 23,16-22) bővítették és erősítették az isteni tanítást, s az idők során ebből lett egy masszív hagyományanyag, amelyet a mestereknek át kellett adniuk nemzedékek sorainak. Ez a Talmudot eredményezte, amely aztán a zsidóságnak meghatározta a további vallási és kulturális életét, sőt szervezeti életüket is.

 

Az újszövetségi időkben valamivel egyszerűbb lett a helyzet. A mathéteuó tanítani, illetve tanítvánnyá tenni jelentésű igéből származik a mathétész szó, ami a tanítványt jelöli. Ez a szó 261-szer fordul elő az Újszövetségben, és van „nőnemű” alakja is, a mathétria, amely csak egyszer szerepel az iratokban. Mármost ebben a korban szó esik Keresztelő János tanítványairól, a farizeusok tanítványairól és olyanokról, akik Mózes tanítványainak vallják magukat. Mindezeket azonban összességében csak néhányszor említik meg az evangéliumok, s a tanítvány szó nagyszámú előfordulása majdnem mind Jézus tanítványaira vonatkozik. Jézus mint tanító, írástudó lépett föl (Mk 12,18), és annak ellenére, hogy sokan kétségbe vonták tanítói jogát (Mk 6,2; Jn 7,5), a tanítványai és néhányan a nép közül rabbinak nevezték. (Mk 9,5; Jn 1,38; 3,32)  Rabbinak lenni nagy tisztességet jelentett, mert a rabbi Izrael tanítója volt. De Jézus esetében nem az történik, mint a görögök vagy rómaiak iskolájában, sem nem az, ami a zsidó nevelés területén, hogy tudniillik egy bizonyos fokú általános képzési szint elérése után a fiatal szabad döntése alapján csatlakozik valakinek a csoportjához, tanítványi köréhez. Jézus elhívja a tanítványait, akik viszont őt Mesterüknek ismerik el. Az evangéliumok elsősorban a Tizenkettőt nevezik tanítványnak (Mt 10,1;12,1). Később így nevezték a Jézust követőket is, majd pedig határozottan ezzel a névvel illették a kiküldött hetven tanítványt (Lk 10,1). Legvégül pedig kiszélesedik a tanítványság fogalma, mert mindazokat jelentette, akik Jézus követői közé tartoztak, sőt az első keresztyéneket is, a hívők sokaságát, a gyülekezeti tagokat (Apcsel 9,1; 6,1;2,7;9,19;11,29; stb), akiket Antiókhiában neveztek először keresztyéneknek. Mármost Jézus esetében nem az a cél, hogy a tanítvány mester legyen, mint az említett görög, római és zsidó esetben, hanem hogy kövesse őt teljes életében. Miért? Mert Jézus nem azt tanítja, hogy a vallási hagyomány szüntelen ismételgetése által elérjük Isten földi jelenlétét. Ő Isten Fia, akit követni annyit jelent, mint egy élő isteni személy jelenlétében élni szüntelenül. Az „én veletek leszek minden napon a világ végezetéig” ígéret olyan isteni hatalomra utal, amely fölötte van minden emberi tudománynak, fölötte van az élet egész gyakorlatának, amely követeli az egzisztenciális életviszonyt a Mesterrel, akié minden hatalom mennyen és földön. Ez már egy egészen új helyzet, mert egyrészt megköveteli a tanulást, mint ahogy Jézus tanítványai is tették, de ezen túl igényli a Mester lélekben és igazságban való követését a hit által. Jézus tehát a maga személyén keresztül tanít Istenről és az ő bölcsességéről, gondviseléséről, mindent átfogó szeretetéről, és ilyen értelemben nincs többé a szokásos mesterek hagyomány-ismeretéhez és tanítói céljához kötve, hanem a mindenkori tanítványok hűséges bizonyságtételére épít. A tanár és tanítvány viszony tehát relatívizálódik Jézus tanításában, mert hiszen Pál apostol sem önmagában nagy tanító, hanem első renden Jézus követője, és Timótheus sem azért kiváló személyiség, mert Pál tanítványa, hanem azért, mert Jézus Krisztus hű szolgájává lett. A keresztyénség aztán ezen a vonalon ment tovább és értelmezte a tanár-tanítvány viszonyt a korai keresztyén gyülekezeti élettől a reformáción át elegészen korunkig. A középkor virágzó szakaszában azonban történt valami, ami később meghatározta az egész európai szellemi arculatot. Amikor a keresztyén teológia immár erőteljesen kifejlődött, s a 11. századra megérkezett melléje a klasszikus, főleg görög filozófiai örökség, a kettő találkozásából, mondhatnánk: harcából és egymásra találásából hatalmas fejlődés indult útjára. Anzelmus neve is fémjelzi a kort. Kezdenek létrejönni a magasabb igényekre épülő egyetemek, s úgy 1200 táján elindul egy vita, egy örökös harc a ferencesrendiek és a domonkosrendiek között: vajon az augustinusi gondolkodás, vagy az arisztoteliánus szemlélet fejezi ki hűebben az egyház tanítását? S ettől kezdve nagy nevek és még nagyobb tanítványok bukkannak fel az európai civilizáció égboltján. A dominikánus Aqunóinak mai is ezer és ezer tanítványa van, de az eredetileg ágostonrendi Luthernek is, sokan pedig a kálvini örökséget visszük tovább. Akarva-akaratlanul valamilyen tanítványi sereghez tartozunk. Történelmünk bizony gyakorta a tanár és tanítvány sorsának, egymásra épülő nemzedékeinek története, nemzedék-harcainak fejlődése, amit alig veszünk észre magunkon, de ez a tény szinte belénk ivódva, a kollektív tudatalatti világunkban meghatározóan működteti életünket, érzésvilágunkat.

 

Mostmár látjuk magunk előtt a tanár-tanítvány kérdés eredetét, de számtalan esetet, példát tudnánk fölsorolni a saját történelmünkből is, amikor egy-egy kiváló egyéniség sokáig ható iskolát tudott maga körül teremteni a tudásával, egyéni képességével. Gondolhatunk a nagybányai festő-iskolára, vagy a most is életesen jelenlévő és ható Kodály-módszerre, az egykori debreceni diákunk, Karácsony Sándor által meghatározott pedagógiai felfogásra, az Angliában dolgozott Kürti Miklós fizikus iskolájára és még megannyi híres tanító egyéniségre. Innentől kezdve figyelmünket elsősorban az egyetemi szinten található tanár-tanítvány viszonyra irányítanánk, és pontokba szedve fölsorolnánk olyan eseteket, amikor ez a viszony meghatározóan alakíthatja életünket, sorsunkat. Amennyire lehetséges, próbáljuk együtt szemlélni, egymástól való elválaszthatatlanságukban a mestert és a tanítványt. – Egy kis kitérőt téve, elmondjuk, hogy ugyanabból a tőből származik mindkét szó, a tanítvány nagyon régi szavunk (1315), a tanár szó csak a nyelvújítás korában keletkezett, a nyelvészek 1833-tól jegyzik. A tanár eredetileg a tudós, a doktor megjelölésére szolgált.[3] Amikor ma egyetemi tanárra gondolunk, akkor azon mindig a tanárság legfelső fokát értjük, és professzorként szólítjuk meg. Hadd maradjak most e szó mellett, mert jobban kidomborodik mondandónk, ha összefoglalóan a professzorokról szólunk, beleértve valamennyi egyetemi oktatót. Végül is ez így van rendjén, mert a professzor szó a tudás és az erkölcsi meggyőződés megvallását jelenti. Kinek? A tanítványoknak, akik reá bízattak, a jövő nemzedékének. Maguk az egyetemek is, az universitások előbb a professzorok és tanítványaik közösségét jelölték, azt, hogy a tudást át kell adni valakinek. Majd ebből következett a tudományok universitása, egyetemessége, azaz, olyan helyet jelentett az egyetem, ahol valamennyi szaktudomány együtt van az universitas scientiarum szellemében. Mindebből látszik, hogy valami iszonyatos felelősségvállalás van itt a középpontban, mégpedig az, hogy mind a professzornak, mind pedig a hallgatónak, a tanítványnak minősített felelősségérzéssel kell közösséget alkotnia. Ehhez az elválaszthatatlan kapcsolathoz szerettem volna eljutni, amikor is már maga a tudás és erkölcs iránti tiszta felelősség válik a tanárt és tanítványt összekovácsoló tényezővé. Mindezt pedig úgy szeretném elmondani, hogy hozzáteszem a keresztyén meggyőződésemet is, s ez teszi majd különössé vizsgálódásunkat.

 

Mindenek előtt a professzornak egyfajta belső indíttatású, sui generis felelőssége és feladata van a tudomány művelése terén. Másképpen kifejezve, neki az a belső késztetése, sorsa, kötelessége, tehetség-hajtotta kényszere, öröme, hogy szabadon föltárja az újat és legfelső szintről megítélje a tudományos eredmények érvényét. Erasmus írta a professzorról, hogy „a szellem embereként az ő birodalma az igazság, amely minden szakadáson felülemelkedve önmagában áll.”  Max Planck szerint a professzornak az a feladata, hogy „szétválassza az igazságot és a tévedést”. Sőt, az igazság megismerésének és a mellette való kiállásnak is mintája kell legyen a professzor a „mégis mozog a Föld” bátorságával[4], hogy a tudományt ne hajthassa igájába semmilyen politikai, vallási, társadalmi, gazdasági rendszer. Sántha Kálmán debreceni orvosprofesszor a legnehezebb sztálini időkben is kiállt amellett, hogy a sztahanovista kommunista rendszer idegi károsodást fog okozni az embereknek. Ezért őt elküldték Balassagyarmatra főorvosnak, rehabilitálása előtt, 53 éves korában meghalt. A Klinikák előtti szobor őt ábrázolja. A Debreceni Köztemetőben gyakran látom sírját, amelynek felirata az igazi professzori magatartást és felelősséget hirdeti a Horatius idézettel: „Iustum et tenacem propositi virum, Non civium ardor prava iubentium, Non vultus instantis tyranni, Mente quatit solida… Si fractus illabatur orbis, Impavidum ferient ruinae.” Lényege: „az igaz és kitartó férfi semmiféle pártütőktől vagy zsarnokoktól nem ijed meg, még ha a Föld és az Ég összerogynak is, vagy a romok maguk alá temetik, ő akkor is megáll rendíthetetlenül.” Ilyen az igazi tudós magatartása. A tudomány ugyanis természetére nézve tiszta és független igazság, amely Isten teremtett világára mint egészre vonatkozik, s ennek a csodaszép mindenségnek a tudása az ember boldogsága és kiváltsága. Ha valahányszor arra gondolok, hogy Leonhard Euler, minden idők egyik legnagyobb matematikusa már vak volt, amikor megoldott addig megoldatlan geometriai problémákat, mindig a felfedezésnek az a belső látása és öröme jut eszembe, amit Faust fogalmazott meg szépen: „ha sötétség is burkol engem, … felragyog tisztán belső napom, mit elgondoltam, be kell még fejeznem.”[5]

Az a jó, ha a tanítvány mindezt látja a professzorától és a professzoráról. Sok munka és becsületes elme kell hozzá. Mármost mindaz az ismeret, amit egy tudós ember kikutat vagy átgondol és fölfedez, nem önmagáért való tudás, hanem a dolog természetéből következően továbbadásra szánt ajándék. Ezért hozták létre az ókor nagy iskoláit és a mai egyetemeket is. Az ajándék továbbadása végett, a tanítványoknak! Ehhez két dologra van szükség. Először is arra, hogy a professzor valóban megélje tanári hivatását és örömét lelje a tanárság művészetében. Ez a művészet abban áll, hogy a professzor minden ismeretét elrendezi úgy, hogy azt tanítványai át is tudják venni, méghozzá oly módon, hogy ők is részesedjenek a felfedezés boldogságában. Ha ez nincs meg, akkor a közölt vagy megkövetelt ismeretet az elme hamar elengedi, köddé válik. Ha viszont megvan a heuréka élménye, az az ismeret rögzül, többnyire örökre. És ehhez a folyamathoz kell valami más is, amit gyakran kihagyunk a számításból. Szükséges hozzá a tanítvány nyitottsága, arra való készsége, hogy hagyja magát vezetni. Ha ez az engedelmességre való készség nincs meg, akkor bizony  a tanítvány  gyakorta még addig a szintig sem viszi tudását, amilyen szinten a tanára van. Luthernek nagyon szép gondolata volt, hogy egy tanárnak mindig olyan lélekkel kell tanítania, mintha a hallgatói között ott ülnének a leendő professzorok, mi pedig azt tehetjük hozzá: a tanítványoknak olyan lélekkel kell fogadniuk a tanítást, mintha professzorukat túlszárnyalni készülnének. Az igazi professzorokban megvan ez az alázat, és az egészséges lelkületű tanítványokban megvan ez az engedelmesség. Mindkettő nagyon nagy belső intelligenciát kíván, sőt lelki finomságot és még inkább szerénységet. Ezt lehet gyakorolni, erre lehet önmagunkat nevelni. Ilyenek vagyunk, illetve ilyen lehetőségeink vannak.

Mármost látva ezeket a dolgokat, mit várjon el a tanítvány a professzorától és mit várjon el a professzor a tanítványától. Abból kell kiindulni, hogy az oktatás mellett a professzornak hivatásából adódóan kitüntetett feladata a kutatás, az új dolgok, összefüggések fölfedezése. Neki erre kell összpontosítania minden szellemi erejét és ehhez neki nyugalomra van szüksége, amit számára biztosítani szükséges. Egy zaklatott, sok-sok gonddal, személyi ügyekkel terhes intézményben nem lehet komoly tudományos munkát végezni. Ha viszont megvan a „termő idő és békesség”, amint ezt a 483. szép énekünk kifejezi, akkor ott a tudomány is virágzik. A professzort egy ilyen környezetben képzelném el, ahol tud alkotni, ahol megszülethetnek az értékes eredmények. Hagyni kell őket, hogy a koncentrálóképességük megteremje az új dolgok fölfedezését. – Jól tudjuk, hogy eközben bizony sok-sok ismeret a perifériára szorulhat náluk is. Ezért, bármennyire is furcsa, nem szabad elvárnunk a professzortól, hogy minden apró részletet azonnal tudjon és reprodukáljon. Ez csak a népi közhiedelemben van így, a polihisztorság korából örökölhettük. Pontosan a nagyfokú koncentrálás és az abból adódó szórakozottság miatt nincs is szüksége a tudósnak az apró-cseprő dolgok fejben tartására. Egy nagyon jellemző eset elmondásával szeretném ezt érthetőbbé tenni. Már több mint tíz éve annak, hogy Miskolcon a Magyar Tudományos Akadémia összes vidéki bizottsága tartotta évi tanácskozását. Szemtanúja voltam az eseménynek. Szentágothai János anatómus orvosprofesszor volt akkor az MTA elnöke, vele voltak a vidéki akadémiai bizottságok elnökei, akik akkor véletlenül valamennyien (Jobst Kázmér, Telegdi Gyula, Salánki János és Szabó Gábor) szintén orvosprofesszorok voltak, kivéve Terplán Zénó akadémikust, aki a műszaki tudományok doktora volt. Észrevették ezt a különleges helyzetet, nevettek rajta és odaszóltak Terplán Zénó professzornak: „most nehogy rosszul merj lenni, mert egyikőnk sem tud elsősegélyben részesíteni”. Valahányan világhíres kutatóorvosok voltak, de a legegyszerűbb orvosi segítségadásban, amit egy tíz éves gyerek is tud, már elbizonytalanodtak. – A kérdés másik oldalát vizsgálva, ugyanakkor a tanítványnak viszont érdemes elfogadnia, ha több és több értelmes terhet ró rájuk mesterük. Csak ebből lehet majd felejteni, gondolhatnánk derűvel. De nem erről van szó, hanem arról, hogy egy bizonyos tudományos szint eléréséhez meglehetősen nagy mennyiségű aktív és passzív tényismeretre van szükség. Ezt az elme önmagától elrendezi, de csak akkor, ha van mit rendeznie. Nem szabad és nem lehet tehát megspórolni a nehezen raktározható ismeretek elsajátítását. A tudományhoz nem vezet királyi út! – mondotta egyszer Euklidész I. Ptolemaiosz királynak, aki afelől érdeklődött, hogyan lehetne minél kevesebb munkával eljutni a matematikai ismeretekhez.[6] Sokat kell érte fáradni. Erre is igaz a régi bibliai bölcsesség: „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában!” (Sir 3,27) Ezt már csak azért is érdemes megszívlelni, mert azok a tanítványok, akikről én most beszélek, azaz Önök mindnyájan egyetemista barátaim, éppen olyan korban vannak, amikor a legtöbbre képes az agy. Ha idejében nem „járatjuk be”, bizony később bepókhálósodik, majd le is állhat. Ezt az ifjúságnak csak kis része hiszi el, pedig komoly tény.

Ha már a professzorok és tanítványok összetartozásánál időzünk, említsük meg bátran, hogy ennek a szimbiózisnak megfelelő helyet, körülményeket kell biztosítani. Erre szolgálnak az egyetemek. Ma már nem lehet azt elvárni, hogy egy nagy tudós – képletesen szólva – a „szabadban” tanítson, mint annak idején Nagy Albert Párizs közelében, akinek tudományos fejtegetéseit a legenda szerint még a madarak is szívesen hallgatták. A hathatós egyetemi oktatáshoz megfelelő feltételekre van szükség, például különösen is jó könyvtárra, modern irodalommal.  Mi Debrecenben igen jó helyzetben vagyunk, mert a szakkönyvtáraink, valamint a Református Kollégiumi Nagykönyvtár és az állami Egyetemi Könyvtár mint második nemzeti könyvárunk ideális lehetőségeket kínálnak. De hát Debrecennek mindig ez volt a büszkesége, hogy volt egy szellemi műhelye, a Kollégium, ahol voltak tanárok és könyvek, s ez adta bőségesen a kiművelt emberfőket a nemzetnek. Erről a város gondoskodott. Ha egy kollégiumi togátus diák végigvonult a Piacz utcán, mindenki hajlongva köszöntötte. Ha pedig egy tanárt lehetett látni, az már olyan tüneménynek számított, mint a rendkívüli csillagászati esemény az égbolton. Amikor Hatvani István bement a tanterembe, a hallgatóság szinte valami isteni jelenlétet érzett. Ilyen volt az a világ. Mert úgy fogták föl, hogy egy jó iskola a magas szintű képzésével és tudós tanárainak jelenlétével biztosíthatja a város vagy országrész, vagy egyház társadalmi, gazdasági és kulturális felemelkedését. Így volt ez akkor Nyugat-Európában is. Tudjuk, hogy Leidennek fölkínálták a spanyolokkal vívott hősi küzdelem megnyerése után az örökös adómentességet vagy egy egyetemet. Ők az egyetemet választották. S hogy jó egyetemük legyen, a Sorbonne-ról és máshonnan hozattak híres professzorokat. Jó fizetést adtak nekik, de ezen felül még sörfőzési jogot is kaptak, amiből ugyancsak tetemes bevételhez jutottak. Mindezeken felül pedig előírták számukra, hogy hetenként bizonyos órákban az utcán kell sétálniuk piros talárban, s ezáltal a polgárok lássák: Leidennek milyen komoly egyeteme van. Még kirívóbb példa a közfigyelemnek az egyetemek felé irányulásában, amikor a Sorbonne egyes időszakokban „nőtlenséget követelt rektoraitól, mert – úgymond – tessék az egyetem vezetésére koncentrálni, és a drága időt nem az asszony szoknyája körül vagy a háztartási munkában tölteni”.[7] – Megfigyelhetjük tanulságként, hogy bizony egyes városok hírét, tekintélyét, fejlődését az egyetemek igen komoly mértékben befolyásolták, jobbára meghatározták.

Csak röviden térjünk ki arra is, hogy egy egyetem hírét, tekintélyét pedig elsősorban a professzorai határozták meg, s ez ma is így van. Említettük, hogy az oktatás mellett elengedhetetlen feltétele az egyetemi létnek a kutatás. Amikor ez rendben van, ott az egyetem is virágzik. A fiatalok, a leendő tanítványok ugyanis azt kérdezik, tud-e az egyetem valamilyen területen többletet nyújtani. Ma ez a kérdés másképpen hangzik, vagy fog hangzani, bizonnyal így: eurokonform-e az egyetem vagy nem? A mi kutatóintézeteink éppen ezt a minősített célt szolgálják az alapképzés mellett. Erről viszont azért kell beszélnünk, mert ehhez megfelelő szemléletű, új felfogást képviselő, egyetemképes és kitartó szorgalommal dolgozó tanítványi seregre van szüksége mind a nemzetünknek, mind pedig az egyházainknak. Egy különös példát hadd hozzak ide. A mi Debreceni Kollégiumunk tekintélyének, hírének értékelésekor gyakran figyelmen kívül hagyták azt a több mint ezer főt kitevő, éjszakába nyúló szorgalommal és vasakarattal tanuló fiatalságot, amely aztán a nemzet megtartó erejét képviselte a kultúrában és tudományban. Ez is hozzátartozik egy felsőfokú intézményhez. Figyeljük csak meg, a híressé vált Csokonai-per kapcsán mindenki fölfigyelt az igazságtalan döntésre. A kritikusok kulcsfigurája Juhász Géza volt, a református Dóczy Gimnáziumunk volt tanára, aki onnan került az egyetemre és tevékeny részt vállalt a Református Teológiai Fakultásunknak az egyetemről való durva kizárásában. Többnyire elfelejtkezve Csokonai verekedéseiről és pénzügyéről, az 1950-es évek elejétől új elméletet gyártott Juhász Géza irodalmár, hogy tudniillik Csokonai a francia forradalom eszméit próbálta behozni, de a maradi Kollégium ettől elzárkózott. Kitalálták, hogy Csokonai részt vett Martinovicsék kivégzésén. Erre viszont semmi bizonyíték nincs.[8] Csokonai kicsapása viszont éppen azért lett fölkapott üggyé, mert éppen a Debreceni Kollégiumból csapták ki. De azt senki nem méltányolta, hogy egy intézmény jó híre, becsülete, munkája, tanárainak és diákjainak jövőt formáló eszménye a nemzeti lét szempontjából éppen olyan fontos, mint egy költő tehetsége. Csokonai esete bizony tanárok és főként diákok iskolájukat, nemzetüket és egyházukat féltő közös ügye volt.

Említettük, hogy milyen fontos a tanár tudása és a tanítvány fogadókészsége a tudásra. Valamiképpen ezt a tanár-tanítvány viszonyt az élet rendje szerinti természetes és szükségszerű kapcsolatnak tekinthetjük, mégis a mi esetünkben van ennek egy különleges meghatározottsága. Mit mondhatunk mi erre keresztyén nézőpontból? Jézus azt mondta tanítványainak: „Kövess engem!” (Mt 4,19) Ebben van a mi különleges helyzetünk. Ha a görögöket, rómaiakat vagy az ismert egyetemeket tekintjük, a mesterek vagy professzorok kiképezték tanítványaikat és így ők is mesterekké válhattak, sőt tovább is fejleszthették a tudásukat, észrevehettek másabb és magasabb szintű összefüggéseket,  s ez rendben is van. A zsidó tudós rabbik is átadták a szent hagyományt a tanítványoknak és elhagyva mesterüket, professzorukat, ők maguk is tanítókká válhattak. Jézus is tudja a közhiedelmet Izrael népe körében: „Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél!” (Mt 10,25) A „kövess engem” hívás azonban mindezektől lényegesen különbözik. Ez nem tantételekhez való kötődést jelent, hanem az élő Jézus Krisztus követését a teljes személyes élet vonatkozásában. Ez viszont érvényes mind a professzorra, mind pedig a tanítványra. Az egész tanár-tanítvány viszony más összefüggésbe kerül ezáltal, s mindkettőre egyformán érvényessé válik a feltámadott Úrhoz való egzisztenciális kapcsolat. Ez nem jelenti azt, hogy a tanár nem gondolkodhat önállóan, vagy nem végezhet szabadon kutató munkát, vagy nem kell most már foglalkoznia az igazság és tévedés szétválasztásával, hanem igenis a jézusi szeretetszabályokra épülő új élet végtelen szabadságát és vállalását eredményezi a keresztyén ember számára. Ilyen összefüggésben tehát a tanár számára a tanítványokkal szemben sohasem az emberi képesség kifejlesztése lesz a legvégső cél, és nem ez határozza meg a tanítványhoz való viszonyt, hanem az, amit érte Jézus Krisztus tett az ő váltságmunkája által. De még a természet kutatásakor sem az a legnagyobb eredmény, hogy megismerhetjük annak törvényeit, hanem az, hogy beleláttunk Isten teremtői bölcsességébe és elgondolkodhattunk azon, mi lehet a célja Istennek a teremtett mindenséggel. Valahogyan úgy, amint Einstein is rácsodálkozott erre: „A legfantasztikusabb az, hogy a világnak bizonyára van [számunkra is] valami értelme.” Ezt ő később „Isten gondolatainak letapogatása” szép kifejezéssel világította meg. – A Jézus követése más megvilágításba helyezi a tanár munkáját is, mert bizony taníthatok én „angyalok nyelvén is, de ha szeretet nincsen bennem”, azaz az általam közvetített ismereten vagy tudáson nem sugárzik át Jézus Krisztus követése és szeretete, bizony „semmi vagyok”, nem sokat ér a munkám. Mi professzorok tehát nem magunknak képzünk tanítványokat, hanem azzal a tudománnyal szolgálunk Isten eszközeként, amelyet mi is úgy kaptunk, s amely tanítványainkat valóságosan megerősíti jézusi tanítványságukban és az ő szolgálatában. Tehát a mi munkánk mértéke nem az emberi tehetség, nem a természet, nem a tudás, nem a tudomány, nem a társadalom, nem a történelem, nem az emberi ismeret, hanem a Krisztus titkának sáfársága. Természetesen ez nem valami misztikus istenkeresés, hanem igenis józan tudományművelés az isteni titkok feltárásában, ezért a tanár-tanítvány viszonyban érvényesek mindazok, amiket már korábban általánosan említettünk, de mindezt a Jézus Krisztusban kijelentett szeretettörvény hatálya alá helyezzük. A tanár és tanítvány viszonyát immár nem a tekintélyre épülő emberi szokás vagy hagyomány határozza meg, hanem a krisztusi szeretettörvény minősíti: „Arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok!” Ez az igazi minősítési követelmény a mi esetünkben, mert erről lesz felismerhető általunk, rólunk Jézus Krisztus. Nagyon jól illik ehhez a jézusi kívánalomhoz egy ószövetségi esemény említése Illés és Elizeus történetéből. Illés azt mondta Elizeusnak: „Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled” (2Kir 2,9). Ekkor a tanítvány ezt kéri a mesterétől: „Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész.” A tanítvány Elizeus tulajdonképpen arra a lélekre vágyott, amelyről látta, hogy mesterét oly biztosan és hűségesen kapcsolta Istenhez. Ez lenne az igazi tanár-tanítvány viszony, amikor a tanáron valóban látszik az engedelmes istenfélelem. Ez az az új élet és új szemlélet, amelyet Jézus Krisztusban fölfedezhet a tanár és tanítvány együtt.

Végül külön szólnék a teológusokhoz, azt remélve, hogy ez másokat is érdekel. Nekünk tudnunk kell, hogy valamennyien csak szolgálunk, ideig-óráig. Ez a szolgálat az, hogy továbbadjuk mindig gazdagabban és magasabb szinten értve Isten kijelentését. Bármennyit is fáradozunk ezért, a cél az volna, hogy eljussunk a krisztusi magaslatig. De nyilván soha nem tudjuk elérni vagy megközelíteni a színről színre való látást. Minden tudományunk csak töredékes marad és ez így lesz minden nemzedék életében. Az egészséges tanári gondolkodás mindig azt reméli, hogy majd a tanítványai tovább és feljebb jutnak a Krisztus titkának megismerésében. Lényegében ebben rejlik tanári, professzori, tudósi hivatásuk titka. Elvezetni a tanítványokat addig a pontig, ahonnan már ők maguk is tovább tudnak menni. Milyen szép Mózes története, aki elvezette népét egészen Kánaán határáig. Akiket odavezetett, a „második nemzedék” volt, a fiatalok. Olykor keményen oktatta őket, haragjában még a két kőtáblát is széttörte. Mert nem akart eltérni Isten útjától. Végül is ő nem ment be az ígéret földjére, de mindent megteremtett ahhoz, hogy a tanítványai, a fiatal Józsué vezetésével eljussanak oda, ahová ő csak vágyott. De ezek a tanítványok már nem kényszerből, hanem engedelmességből, szolgálatból, az Úr iránti hűségből vitték tovább azt az ügyet, amelyet mesterük is képviselt erős hittel.

 

Előadásom itt véget is érhet. Látókörünkbe került egy sereg tanár és tanítvány: Mózes ÉS Józsué, Éli főpap ÉS Sámuel, Jerémiás ÉS Báruk, Illés ÉS Elizeus, Jézus ÉS a Tizenkettő, Pál ÉS Timótheus, ÉS Barnabás, ÉS Titusz, ÉS Sylvanus, ÉS még megannyian. Mi teológusok azt valljuk, hogy immáron mi is ebbe a sorba tartozunk, méghozzá a „Kövess engem!” jézusi hívás alapján. Beállni ebbe a szakadatlan sorba, életünk legsúlyosabb döntése volt és marad.

 

Az eddigi komoly hangvétel után hadd zárjam előadásomat egy kedves és derűs történettel, hogy valamit megérezzünk ebből a tanár-tanítvány viszonyból, miként volt az, vagy lenne helyes körünkben is megélni ezt a szeretetre, bizalomra és keresztyén örömre épülő kapcsolatot. Ez már előadásom könnyedebb része. Három éve hallottam a történetet az egyik érintett lelkésztől, tehát teljesen hiteles forrásból. Még az 1950-es évek legelején történt a gyakorlati teológiai tanszéken, hogy a szemináriumi helyiségben négy hallgató: Bartha Béla, Seres Iván, Szombathy Gyula és Vadas Gyula várta vizsgára Czeglédy Sándor professzort. Seres Iván volt az, aki bármikor derűt tudott belevinni a tanárok és a hallgatók életébe a professzorok utánzásával. Ebben utolérhetetlen volt és bámulatos. Amíg várakoztak, ő odaült a professzori székbe és hangosan elkezdte vizsgáztatni a három társát Czeglédy Sándor professzor hangján. A nevetéstől nem vették észre, hogy Czeglédy professzor úr megérkezett a szomszéd szobába, ahová elég jól áthallatszott Seres Iván „professzori vizsgáztatása”. Ezt ő csodálkozva hallgatta. Majd egyszer nyílt az ajtó, mire a négy hallgató hirtelen meglepődött és elcsendesedett. Czeglédy Sándor professzor csak ennyit mondott nekik: „No, kérem! Mielőtt bejöttem és rátettem a kilincsre a kezemet, nem tudtam eldönteni, hogy valójában még kint vagyok vagy már bent vagyok!”

 

A tanár és tanítvány viszony örömteli megéléséhez ilyen szabad és vidám lelkű hallgatókra is szükség van, meg nyilvánvalóan a tudósi mivoltában tisztelt, emelkedett lelkületű, derűs, szórakozott professzorokra is!

 

Általános irodalom

Biblikus teológiai szótár, Második kiadás, Róma, 1976.

Bibliai fogalmi szókönyv. Szerk: Kozma Zsolt. Erdélyi Ref. Egyházkerület, Kolozsvár, 1992.

Evangéliumi nevelés – Lélekben és igazságban. Bencés kiadó, Pannonhalma, 1996.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk: Benkő Loránd. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 3. köt.

 

 

 

 

 

[1] V.ö. Pukánszky Béla-Németh András: Neveléstörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Kalocsa, 1994. 30-61.

 

[2] Az ókori görög és római világ. Tanulási segédlet középiskolásoknak a történelem tanulásához. Zenemű Nyomda, Bp. 1993. 124-125.

 

[3] V.ö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 3. köt. 838-839.

 

[4] V.ö. Mádl Ferenc: A professzorok felelőssége. Debreceni Szemle, 1998/2. 180. Az előző két mondatban megfogalmazott gondolatok is jobbára ebből az írásból származnak.

 

[5] Goethe, Faust. Második rész, VI. felvonás.

 

[6] Sain Márton: Nincs királyi út! Gondolat, Budapest, 1986. 147.

 

[7] V.ö. Mádl Ferenc: A professzorok felelőssége. Debreceni Szemle, 1998/2. 181.

 

[8] V.ö. Győri L. János: „A mythos magánya”. – Észrevételek Csokonai debreceni „kicsapatásának” történetéhez. Debreceni Szemle, 1996/1. 62-78.