Dr. Gaál Botond honlapja

Tisza István, a református főgondnok

Gaál Botond

 

 

 

Debreceni Református Hittudományi Egyetem

 

 

Tisza István, az egyházi személyiség

 

Mindenek előtt jóleső érzés számomra említeni, hogy Tisza István ugyanabban a gimnáziumban érettségizett, mint amelyikben én is, sőt ennek a gimnáziumnak később én magam matematika-fizika szakos tanára, majd igazgatója voltam. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumáról van szó. A Kollégium levéltára most is őrzi Tisza István érettségi vizsgájának anyakönyvi adatait, ezeket magam is láttam. Egy rendkívüli tehetségű fiatalember képe rajzolódik ki előttem. – Amikor később teológusként olvastam Tisza írásait, fölfigyeltem arra, milyen világos fogalmai voltak a reformátori teológia tanításairól. Ez is kivételes képességére vall. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy a 19. és 20. századi magyar történelemben ki az a jelentős református államférfi, akinek gondolkodásában leginkább visszatükröződik a reformáció szellemi öröksége, habozás nélkül Tisza Istvánra mutatnék.

 

Tisza Istvánról, a Tisza-családról, a Tiszák koráról megannyi történeti és életrajzi munka született. Úgy tűnik, Tisza István alapos teológiai szempontú tudományos értékelése azonban még nem történt meg. Ez egy disszertációt kitevő munka lenne, amelyre éppen most jelentkezett egyik tanítványom, Némedi Gusztáv, aki a Debreceni Református Hittudományi Egyetem doktori iskolájában kezdi meg tanulmányait ebben az évben. Célunk az lesz, hogy föltárjuk Tisza István szellemi-lelki világának mélyebb rejtekeit, s ez által segítséget nyújtsunk a történet- és politikatudománynak egy másfajta, újszerű szemlélet szerinti megítélésben. Ő ugyanis nem csupán egy egyházi „díszfigura” volt, hanem szívvel-lélekkel benne élt az egyházában, igényes volt a hitének ápolásában és a mindennapi kegyességi életének gyakorlásában. Számos egyházi tisztséget vállalt: 1898-tól a Magyar Protestáns Irodalmi Társulat választmányának tagja, 1902-től a Máramarosszigeti Református Jogakadémia főgondnoka, és még ugyanebben az évben – apja halála után – a nagyszalontai református egyházmegye gondnoka. 1907-ben a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnokává választották,[1] valamint a Magyar Protestáns Irodalmi Társulat alelnöke lett, majd 1915-től elnöke.[2] Református emberként gondolkodott, politizált, végezte szolgálatát a közjóért, s életvitele is a puritán szellemiséget hordozta magán, mintegy jellegzetes alakjává téve őt az igazi protestáns keresztyén ember típusának. Ezért tartjuk fontosnak, hogy életművének és gondolkodásának értékelésekor a teljes emberi arca láttassék a történelmi utókor nemzedékei számára.[3]

 

A szellemi-lelki háttér

 

Először számot kell adnunk arról, milyen nézőpontból fogjuk Tisza István életművét megközelíteni. Ugyanis egy református államférfiről van szó, aki sokféle egyházi tisztségénél fogva számos egyházi fórumon mondott beszédet. Ezek nagy részét publikálták, így teológiailag is meglehetősen jól értékelhető a gondolatvilága. Ezért mindjárt a legnehezebb kérdéssel kezdjük, méghozzá azzal, amellyel Tisza István is szembesült, és amelynek segítségével belelátunk az ő gondolkodásába, hogy tudniillik mi a lényege a reformációnak, illetve modern kifejezéssel: miben van a reformáció paradigmaváltása? Ezen a modellváltáson keresztülment valamennyi reformátor. Tisza gondolkodásán is mély nyomokat hagyott. Régebben ezt a reformáció „ősélményének” is nevezték. S ez nem más, mint a megigazulásról szóló tan, amely mint articulus stantis et cadentis ecclesiae egy olyan alaptétel, amelyen áll vagy bukik az egyház egész tanrendszere. Az egyházi váltságtan Anzelmus óta ugyanis bibliai alapon hangsúlyozta, hogy Isten igazságos, ezért a bűnt nem hagyja büntetés nélkül. Így az ember kegyelemre szorul, amelyet az egyház közvetít számára gratia infusa formájában. Luther ezen gyötrődött sokáig, és eljutott odáig, hogy már nem akarta hallani az „Isten igazsága” kifejezést. Nem értette a dolgot és szent haraggal dühöngve az igazságos Istent igazságtalannak tartotta, mert a szegény, nyomorult bűnöst még meg is bünteti. Szerzetes volt, nap mint nap küzdött a lelkiismeretével. Egyszer azonban megvilágosodott előtte, mit is mond Pál apostol a Római levélben. Luther szellemi modellváltása ekkor következett be. Isten igazságát ugyanis nem az igazság jogi vagy filozófiai értelmezése felől lehet megérteni, mert a Biblia tanítása szerint „Isten igazsága az, ami által az igaz ember él Isten ajándékaképpen, tudniillik hit által.”[4] Másképpen kifejezve, „Isten az ő kegyelméből a benne igazán hívő embert felöltözteti az ő igazságával, azaz, noha még bűnös, de Krisztus érdeméért már most igaz embernek fogadja el.”[5] Ez teljes szemléletváltást jelentett a teológiában. Valóban ezen áll vagy bukik minden más tanítás. Ebből következett az, hogy Isten és ember között nincs más közbenjáró, csak Jézus Krisztus. Az embernek immár közvetlen kapcsolata van Istennel, s ebben valamennyi reformátor felfogása megegyezett. Az ember autonóm lett, midőn egyúttal ragaszkodott az isteni heteronómiához. A Szentírás tanulmányozása folytán Isten dicsőségét vallotta a legfőbb jónak, s ekkor ébredt rá arra, hogy őt Isten kiválasztotta nagy történelmi feladatok véghezvitelére. Nincs tehát többé olyan tekintély, amely előírná az Istennel való kapcsolat lehetőségeit vagy szabályát, hanem az ember élete immár a hite által egy szabadon engedelmes, boldogan hitvalló felelős élet lett. Lényegében itt kezdődik a reformáció! Ez a paradigmaváltás pillanata.

 

Ehhez a tanításhoz kapcsolódik aztán Kálvin egy emberöltővel később és teljesen elfogadja, magyarázza, részletezi ezt a tanítást, de ki is egészíti azzal, hogy a szabadság és felelősség ténye mellé odateszi folytatásként a kötelességet. Ezt akkor úgy fejezték ki, hogy a megigazulás együtt jár a megszentelődéssel.[6] Ennek tárgyalására Kálvin súlyos fejezeteket szentel, mígnem beláttatja a hitben élő gondolkodóval, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan. Csak kölcsönös összefüggésük révén válik érthetővé a keresztyén ember tudati élete és felelős cselekvése. Amint látni fogjuk, ez Tisza István esetében fokozottan előbukkanó tény. A megszentelődést a debreceni puritán polgárok életszentségnek hívták. De éppen a puritánok említése kapcsán itt szükséges még szólni arról a fontos és ismert kálvini tanításról, amely predestináció néven került be a közgondolkodásba. Ezzel a témával egyébként valamennyi keresztyén felekezet foglalkozik, csak Kálvin dolgozta ki a legrészletesebben. Ezért kötik inkább a reformátusokhoz. Isten eleve elrendeléséről van szó, amely szerint Ő maga gondoskodott az ember üdvsorsáról. Ez szoros összefüggésben van a kiválasztás tényével, ezért ezt az egész problémakört manapság inkább a kegyelmi kiválasztás kifejezéssel adjuk vissza, illetve ilyen cím alatt tárgyaljuk. Összefoglalóan ez azt jelenti, hogy a református ember mélyen hiszi a kiválasztottságát, s ezért hálából és engedelmességből ő maga is mások javát és Isten dicsőségét szolgáló életet él. Innen származik a kálvinista aktivitás gyakran használt kifejezés, amely az élet minden területére érvényes cselekvési felelősséget jelent. – Mindezt azért szükséges előre bocsátanunk, mert eme elvi előzmény vagy háttér nélkül nem értjük meg egyes emberek tetteit, magatartását, és bizony elhagyva az „indwelling”, a „belehelyezkedés” modern kívánalmát, csak a saját korunk vagy ideológiánk kritériuma szerint ítélünk meg személyeket. E nélkül Tisza Istvánt sem fogjuk érteni, és így megtörténhet, hogy éppen a lényeg értése nélkül foglalunk állást nagyon nehéz kérdésekben, mint például Tisza politikai tettei, vagy éppen Tisza és Ady gyökeresen más szemlélete, mégis egyazon nemzetért való lobogása.

 

Mivel Tisza gondolkodása és fölfogása valamennyi területen mélyen kötődik a tiszántúli magyar kálvini örökséghez, érdemes ennek a lényegét összefoglalni. Az említett megigazulás és megszentelődés tanítása alapján Méliusz Juhász Péterés reformátor társai igen komoly lépéseket tettek hazánk szellemi-lelki-erkölcsi-gazdasági megújítása terén. A Méliusz-i örökséget három pontban foglalhatjuk össze: (1) Hitvallásos elkötelezettség és tudományos nyitottság egysége. (2) Magas szintű erkölcsi követelmény a munkában, az élet minden területén. (3) A nagy egészért, az egyházért, népért, nemzetért végzett felelős szolgálat vállalása. De a 17. századi puritánok is rajtahagyták szellemi lenyomatukat a mögöttünk sorakozó nemzedékeken. Ezek rendre a következők: (1) A Biblia szorgalmas tanulmányozása. (2) A bibliai tanítás megélése a mindennapokban: életszentség! (3) A közéleti felelősségvállalás a nemzet javáért. Mindezekhez járult aztán az a természetes szemlélet, amely a biblikusan értelmezett kiválasztottság-tudatra „ráépülő” eleve elrendeltség bizonyosságában mutatkozott meg. Különösen látszik ez az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc idején, amikor a prédikációk és beszédek sorra a kiválasztottság gondolatára épülnek. – Az imént felsorolt hitelvi sajátosságok nélkül Tisza István belső világának indítékait aligha tudjuk megfejteni, ugyanis e sarkalatos szellemi kívánalmak mind ott működtek az ő lelkében belső szellemi rugóként. Ha ezeket most föltárjuk, talán közelebb kerülünk a történelmileg eddig megfejtetlen Tisza-rejtély belső titkaihoz. Tisza István ugyanis olyan képességű embernek látszik, aki mindezeket magában elrendezte, s cselekedeteit a hitbeli lelkiismerete szerint hajtotta végre. Gondolkodásának belső rendje szigorú kálvinista jelleget mutat. Ebből emelünk ki néhány jellegzetes vonást.

 

 

A megharcolt hit

 

Tisza bibliás hite nagyon érdekes, de bizonyos mértékig titok marad örökre. Ugyanis ekként gondolkodik: „Csak az az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, amit nem gépiesen sajátítottunk el, hanem amit az igazság becsületes keresése által magunk szereztünk magunknak, …, ami egy darab a mi életünkből.”[7] Ezt bizony többféleképpen lehet értelmezni. Lehet oly módon, miként Pál apostol is mondja Timótheusnak: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örökéletet, …” (1Tim 6,12-16) Ez azt jelenti, hogy a keresztyén ember naponként megharcolja a hitét, próbára teszi önmagát és igyekszik kiállni a próbát. Lehet az is, hogy Tisza István a reformáció ősélményére utalt itt, főként a hit általi megigazulás felismerésére, azaz a személyesen benső paradigmaváltásra. De az is elképzelhető, hogy a korszellemnek megfelelően – a berlini és heidelbergi tanulmányai kapcsán – az eredetileg Immanuel Kanttól származó elvek szerint a hit axiomatikus megalapozására gondolt, mert ez megfelelt a kor bölcseletének, s ha igen, akkor ez a ő szellemi igényességére vall. Ez utóbbit később a protestáns teológia helytelennek tartotta, de ez Tiszának nem vethető a szemére. Még az is szóba jöhet, hogy a katolikus teológia filozófiai hitértelmezése volt rá hatással: a hit értelmi megalapozása. Nem tudjuk pontosan. Igaza van Tőkéczki Lászlónak, amikor észreveszi, hogy Tisza itt mintha ellene mondott volna a saját egyháza tanításának, mely szerint a hitet ajándékképpen kapja az ember.[8] Ennek ellenére e tanulmány szerzője inkább az első kettőre gondol, tehát a hit naponkénti megharcolására és a hit általi megigazítás tanítására, mert ez illik jobban Tisza lelkiségéhez, egyéni tartásához. Az emberi értelemmel szerinte nem jutunk el a végső igazsághoz, tehát a bizonyosságot jelentő hit esetében nem jöhet szóba az emberi értelem teljesítménye. Ezeket mondja érett fővel 1901-ben: „Mert hiszen az emberi ész önhitt uralomra vágya [vágyása – GB.] csak addig tart, míg gondolataink a felszínen mozognak s el nem érik az értelem sphaerájának határait. De a mint gondolkozásunk igazán a dolgok mélyére tör, előbb vagy utóbb oly térre jut el, a melyen értelmünk felmondja a szolgálatot…Egy nagy tanulság rejlik ebben, tisztelt hallgatóság. Az a tanulság, hogy gyermekes önhittség, erőinknek nevetséges túlbecsülése az, hogy ha minden létezőnek, ha az egész valóságnak megértését és felfogását arrogáljuk magunknak, s egyszerűen tagadásba akarunk venni mindent, mit a mi, saját szűk látókörünkre szorított, emberi gyarlóságunkhoz szabott értelmünk meg nem ért.”[9] Nagyon érdekes, amit Tisza máshol mond erről, mert egyrészt mintha a bibliai kijelentésből származó hitre utalna, másrészt az ember belső „szikrájára”, amely fellobbantja a hitet: „Hiábavaló minden kísérlet létünk nagy problémáinak értelmünkkel való megfejtésére. A legzseniálisabb bölcsésznek teóriái és bizonyító erő, tudományos érték nélküli üres fantazmagóriák és e kérdések mélyére törekvő minden komoly és őszinte bölcselkedés a vigasztalan szkepszis sivár nirvánájához, az emberi értelem csődjéhez vezet. De aki ezt a küzdelemteljes utat megtette, és reménytelenül állott meg a gondolkodás véghatárain, egy drágán szerzett, de nagy és termékeny igazsággal térhet meg útjából. Azzal az igazsággal, hogy Isten, ember és világ lényegét eszünkkel meg nem foghatjuk soha, ahhoz csak a hit szövétneke, az isteni tanítás vezet el. Az isteni tanítás, melynek valóságát lelkünk sejtelme, lelkünk sóvárgása mibennünk hirdeti, melynek igazsága mellett mindaz tanúskodik, mi a földi sárral keverten lelkünkben élő szikrából ered.”[10] Mindenesetre a személyes hit fontossága, mely a reformátori teológiában a Sola fides néven jelenik meg[11], Tiszánál előre helyezve található.

 

 

A nyitott szellem

 

A nyitottság Tiszánál abból eredhet, hogy a reformáció lényege szerint nincs közbevetett válaszfal Isten és ember között, s ennek következményeként a Szentírás kivétel nélkül mindenkinek megszólító isteni üzenetté válhat. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság díszközgyűlésén ezt világosan kifejtette: „mert micsoda forradalmi gondolat volt, hogy gondolkozó lénynek tekintsünk minden embertársunkat, s hogy minden embertársunkban a keresztyén társadalomnak öntudatos tagját lássuk, akit egyenjogú polgárrá teszünk a leghatalmasabbal, mert az ő kezébe is odaadjuk a vallási igazságok egyetlen kútfejét: a Szentírást.”[12] Ezt a Sola Scriptura gondolatot támasztja alá az a summás megfogalmazása is, amikor lényegében a bibliás hitre hivatkozik: „Ha tekintély gyanánt nem fogadunk el mást, mint Jézus tanítását úgy, ahogy azt a Szentírás elénk tárja, akkor ebben a tanításban nem ellentétet fogunk találni a modern tudományosság legújabb vívmányaival szemben.”[13] Itt már Tisza tovább is megy és a modern tudományosságra hivatkozik. Következetesen görgeti tovább ezt a gondolatot, amikor a reformátorok által elvetett tekintélyelvű keresztyén teológiának üzen: „Csakis érvek előtt hajolhatok meg; tekintélyek súlyát el nem ismerhetem.”[14] Ezzel végleg letette a voksot a tudományos nyitottság mellett is. Ez valóban nyitottságot jelent számára, de korántsem az ész végtelen erejét és tekintélyét: „Vallásunk lényegét Jézus tanítása s a szabad vizsgálódás képezi.”[15] A dogmák tekintélyének érvényét is e reformátori szellemben értelmezi, mely szerint a dogma is időhöz kötött emberi igazság, melyet a Szentírás mérlegén kell lemérni. Ez akkor tűnik ki jobban, amikor a dogmákról is megmondja a maga határozott véleményét, még a teológusoknál is világosabban: „Minden dogma emberi mű. Magán viseli az emberi gyarlóság bélyegét és annak a kornak a bélyegét, amelyben megszületett … a dogmára lehet szükség …, de a dogma fogalmából a fejlődés fogalmát kizárni nem lehet … a dogmát nem tolhatjuk a krisztusi igazságot kereső elme és Jézus Krisztus közé.”[16] Tiszánál világosan látszik, hogy a Jézus-i vagy Krisztus-i igazság alatt a Szentírás tanítását érti, ezért van az, hogy a dogmákat sem szabad a Szentírással egyenlő tekintéllyel felruházni. Nyilvánvalóan ismerte a Második Helvét Hitvallás előszavának nagyon lényeges kitételét a hitélet fegyelmezettsége és nyitottsága egyszerre történő érvényesülése kapcsán: „Akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, annak készek vagyunk köszönetünk nyilvánításával engedni!”[17] Ez nyitottá tette a gondolkodását mind a hitéletében, mind a tudományok iránti vonzalmában. Ezt fejezte ki „a szabad vizsgálódás” kimondásával. Ilyetén el is érkeztünk a Méliusz-i tudományos nyitottság örökségéhez, mely Tiszának lételeme volt. Nyugatot megjárt peregrinus diák volt ő is, aki jogot, politikatudományt és közgazdaságot tanult, s mindezt hozta haza és használta nemzete javára. Nem véletlenül választották meg 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. Látásom szerint az ő sokat emlegetett és akkori értelemben vett liberális gondolkodása elsősorban nem politikai eredetű volt, hanem a keresztyén szemléletű nyitottságának eredménye.[18] Ez sok segítséget nyújthat számos történésznek, akik Tisza liberalizmusát minduntalan a nem keresztyén talajon kinövő politikai-gazdasági liberalizmussal vetik egybe.

 

 

A puritán szemléletű államférfi

 

Ami a mindennapi életet illeti, Tisza cselekedeteit meghatározta a puritánok biblikus szemlélete, mely szerint ha megtanultuk a Szentírásból, mi a helyes és jó, akkor azt cselekednünk is kell. Ilyen egyszerű dologról van szó. Ebből érthető meg, hogy józanul gondolkodott, főúr létére kerülte a fényűzést,[19] s puritán lelkisége által pedig állandóan a közjó felelős munkálására érzett belső késztetést. Elgondolkodott azon, hogy sokat szenvedett népét miként tudná a leghathatósabban szolgálni. Annak ellenére, hogy a történelem viszontagságai közepette nemzete sok hősi csatát megvívott szabadságáért, látta a gyarlóságát is. A legnagyobb gyengeségének tartotta, hogy népe nem tudott élni a számára kínálkozó lehetőségekkel. „Beigazolódik ismét az, ami évezredes átok gyanánt ül e nemzeten, hogy a magyar nemzetnek nagy és hasznos tulajdonságait nagy veszedelmek tudják csak előtérbe hozni, hogy a magyar nemzet szabadságáért szenvedni, vérezni, azt hősi csatákban kivívni képes volt mindig, de azzal a békének hosszabb, nyugalmasabb korszakában üdvösen élni, azt erejének gyarapítására, összhangzó, hazafiúi, produktív munkára tartósan felhasználni képes nem volt soha.”[20] Így látta Tisza a történelmi valóságot, mégis nagyon szerette hazáját és magyar népét. Igyekezett reálisan szemlélni a népe számára kínálkozó fejlődési lehetőségeket, de ezt nem abban látta, hogy hírtelen politikai döntéssel a nép kezébe adjuk a hatalmat, illetve olyan döntési és szellemi terheket rakunk reá, amelyek alatt összeroskad, hanem lépésről lépésre előbbre jutva az erkölcsi fejlődésben erősebbé válhat az egész nemzet. Hogy miben látta a fejlődés zálogát, ő maga mondja el:  „Elmúltak azok az idők, amidőn a kiváltságos osztályok anyagi és szellemi ereje, fénye, boldogsága alapján mérték nemzetek nagyságát és jólétét. Gazdagságról, haladásról, jólétről beszélni hiábavaló dolog, ha abban a nemzet egész egyeteme nem részesül, ha nem javulnak az alsóbb néposztályok összes viszonyai.”[21] A szociális javulás „a munkás szakképzettségétől, értelmességétől és megbízhatóságától függ és ezzel együtt jóformán korlát nélkül fokozható. Fokozzuk a munkás ezen tulajdonságait, azzal a munka produktivitását, a nemzeti termelés értékét, a nemzeti jövedelmet fokoztuk. E többlet eddig nem sejtett jólétet biztosíthat a munkásnak a társadalom többi osztályainak károsítása nélkül. Magasabb munkabér, rövidebb munkaidő, tisztességes lakás, a művelődésnek és kellemes társas együttlétnek, szóval emberhez méltó exisztenciának számtalan lehetősége nyílik meg a munkás előtt, amint erejének, értelmének s a vállalt munka teljesítésében tanúsított buzgalmának és hűségének segélyével értékesebbé teszi a nemzeti termelést.”[22] Ez egészen európai szintű gondolkodásra vall. Szöges ellentétben áll azzal az ideológiai sematikus megítéléssel, hogy ő feudális szemléletű főúr lett volna, aki nehezen volt képes szabadulni a birtokai által meghatározott társadalmi rögződéstől. Az viszont világossá válik, hogy nem a hirtelen politikai forradalmi változásoktól reméli a fejlődést, hanem a tudati, műveltségi szint emelésétől. Ő így volt hazafi, semmiképpen nem akarta belevinni népét egy zűrzavaros átalakulásba, ilyetén szerette nemzetét. A Tisza-családról mi Szatmárból jöttek csak azt hallottuk, hogy minden erejükkel a magyarság felemelkedését szolgálták. Én sem mondhatok mást, mint amit magam is hiteles forrásból hallottam róluk, amit elbeszéltek azok, akiket taníttattak és akik együtt éltek velük.[23]

 

 

A kálvinista kiválasztottság embere

 

Tisza István magát kálvinistának vallotta, aki nem gépiesen fogadta el a Második Helvét Hitvallást, amely biblikusan rögzíti a keresztyén hittételeket. Ez lett egyik alapirata a Kárpát-medencei magyar reformátusoknak 1567 óta.[24] Tisza az ő értelmi határozottságával csak „gondolkodás után” fogadta el annak tételeit, azaz a bibliai üzenetet tekintve is élt a jobb értelmezés nyitva hagyott lehetőségével. Egyéni életében megvalósította a Méliusz-i kemény erkölcsiséget a munkában és a puritánok életszentségét a nemzet szolgálatában. Ezért fájdalmas számunkra, hogy a másik kálvinista zsenivel, Ady Endrével, aki ugyanúgy mélyen szerette magyar népét, szinte semmire nem becsülték egymást. Ismerjük az egymásra tett sajnálatos és fekete színű megjegyzéseiket. Az volt a két zseniális ember legnagyobb tévedése, hogy nem találtak egymásra! Nem vették észre, hogy mindketten ugyanazért az igazságért küzdenek, csupán másként. Vajon miért történt így? Erre a kérdésre keresi a választ Tőkéczki László is: „Ady Endre esztétikai és Tisza István politikai igazságai más dimenzióban vannak, s a szokásos magyar sorsnak, az önmagunk mentését homlokegyenest ellentétesen kereső nagy magyaroknak iskolapéldái ők. Mindketten a magyarság fanatikus szeretetéből cselekedtek, predestinációs kálvinista konoksággal bízva abban, hogy az ő útjuk a megoldás a nemzet számára.”[25] Alapvetően ezek igazak. De miért nem értette egymást a két kálvinista? Erre nehezen találunk feleletet. Tisza is tősgyökeres magyar volt, Ady pedig Góg és Magóg fiának titulálta magát. Tisza nem igen értékelte Ady kálvinizmusát, mivel a magánélete elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Személyes hangvételre váltva, ahogyan én látom Adyt, az is gondot jelenthet még ma is, hogy bár ő teljes szívvel kereste az újat, ami fölpezsdítené az életet, fölszántaná a magyar ugart, de nem mondta meg soha, mi az az új, ami után ő annyira áhítozik. Örök szép verseiben kérdezte: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” „Szabad-e betörnöm Dévénynél új időknek új dalaival?” Aztán hirdette, hogy „új szelek nyögetik az ős magyar fákat, várjuk már, várjuk az új magyar csodákat!” A pávákat buzdítja, hogy napszédítő tollaik révén „hírrel hirdessék: másképpen lesz holnap”. Mert „új szelek, új arcok kacagnak az égre!” De az a baj, hogy e gyönyörű versekből nem tudjuk meg, mit várt Ady. Talán a demokráciát, valamilyen keresztyén szellemet, netán a kommunizmust, a „vörös jeleket”, vagy a polgárosodást, a francia forradalmi eszméket? Esetleg csak általános választójogot?[26] Úgy tűnik, ez már örökre titok marad. Lehetséges, hogy Tisza Istvánnak éppen ez nem tetszett. Ő ugyanis kálvinista aktivitással buzgó emberként állandóan cselekvő, megoldásért fáradozó, népét-nemzetét, magyar hazáját féltőn szerető politikus ember volt. De Ady is értette kálvinista mivoltát, és valószínűleg azt tartotta tettei csúcsának, hogy mint költő fölrázza a népet a „bús magyar életből”! Mai eszünkkel talán azt mondhatnánk, hogy Tisza elsősorban a nemzetben gondolkodott és csak utána a népben, Ady viszont elsősorban a népben és csak másodsorban a nemzetben. Lehetséges, hogy a politikusok között Tisza egyedül volt, aki látta előre, és tartott is tőle, hogy széthullhat a nemzet: a történelmi Magyarország. Reménykedett, hogy nem így lesz. Szerteágazó diplomáciai erőfeszítésekkel próbálta megelőzni a nemzeti katasztrófát. Ady viszont, amint Makkai Sándor is kiemeli, elsősorban a szociális bajokat látta döntően lehúzó erejűnek, ezért mondotta magát „népért síró bús, bocskoros nemesnek”.[27] Sokan Ady zsenijére hivatkoznak ennél a nehéz pontnál, Makkai is. De hát a zseni mivolt sem lehet mindent elfedő magyarázat. Tisza szemében  sem volt az, mert számára a borozgató, léha életet élő Ady nem sokat számított, pedig egy vátesz-zsenit mindig több türelemmel, a maga módján kell kezelni. Ady is a jövőt kémlelte, Tisza is! Ezt másként látták. De nem döntjük el a két zseniről szóló vitát. Nehéz dolgok ezek, pláne, ha arra is gondolunk, hogy Adynak is voltak súlyos tévedései, mint például a Debreceni Egyetem létrehívásának kárhoztatása.[28] Tisza István viszont kőkeményen kiállt az egyetem mellett! Ami a debreceni egyetemről való szavazást illeti, az akkori parlamenti események ismeretében az ember nem csodálkozik Tisza István erőteljes és küldetéses magatartásán. A sok bizonytalankodó vagy gyáva és szkeptikus alakkal szemben Tisza ott állt a maga eleve elrendeltségével, s látta a jövőt. Erős férfi módjára keresztülvitte az egyetem ügyét! Végül is Debrecen azért lett azzá, ami, mert volt egy híres iskolája a Református Kollégium, amelyből aztán kinőtt a város egyeteme. – Tisza erős jellemű egyéniségnek bizonyult szinte minden élethelyzetben. Az egyéni életében is bátor volt és elszánt. Amikor a reá törő martalóc bérencek kivégző fegyvere előtt találta magát, Tisza utolsó szava ez volt: „Ennek így kellett lennie!”[29]  Férfias bátorsággal viselte magán a magyarságért való kiválasztottság predestinációs jegyét.

 

 

Az egyházi főgondnok

 

Tisza István írásaiból számos helyen sugárzik a mély hittel fogadott küldetéstudat, az eleve elrendeltség érzése és az isteni gondviselésbe vetett bizalom.[30] Mindezek elválaszthatatlanul hozzátartoztak egyéniségéhez, meghatározták cselekvését. De nemcsak a politika terén képviselte ő a puritán következetességet és eleve elrendeltség kálvinista bátorságát, hanem magán az egyházon belül is. Szavainak igen nagy súlya volt. Abban az időben az egyház még természetszerűen élt benne a társadalomban, úgynevezett „nép-egyházként” volt jelen valamennyi történelmi felekezet a nemzet egészének világában. Tisza azonban úgy látja, hogy az egyház nem mindenben jár küldetésének helyeselhető útján. Tőle kaphatunk valós korképet, amikor kifejti, hogy az egyház „vajon nem oly irányban fejti-e ki erejének nagy részét, mely a vallás igaz czéljaival, igaz rendeltetésével mentül kevesebbet törődik, mely a Jézus Krisztus lelkétől idegen? Hát nem a felekezeti elfogultság, a felekezetek közti torzsalkodás szomorú jeleit látjuk-e napjainkban? Nem az egyes egyházak világi érdekei állanak-e előtérben s még a vallásos buzgóság is nem abban keres-e érvényesülést, hogy egynéhány lelket elhalásszon egyik felekezet a másiktól? Hát nem szomorú, nem kétségbeejtő látványa-e ez, midőn százezrek és milliók vannak minden egyház hívei körében, akik hiában éheznek, hiában áhítoznak a hit balzsama után, akik vallásuknak, egyházuknak csak névleg tagjai, mert az igaz, élő hit segélyében és vigaszában soha nem részesülnek? Az a tér az, melyre a vallásos érzés minden porczikáját konczentrálnunk kellene. Misszió vár itt nemcsak lelkészekre, de a társadalom mindazon tagjaikra is, akiket műveltségi fokuk és anyagi helyzetük azon szerencsés helyzetbe juttatott, hogy segélyére lehetnek embertársaiknak…személyiségünket bocsássuk az ügy szolgálatába, mint ember keressük fel embertárasainkat.”[31]

 

Ennek az idézetnek minden gondolata ma is megszívlelendő. Látszik azonban az is, hogy Tiszát elsősorban nem a kritikát bátran kimondó természete vezette, hanem kiolvasható ebből a kálvini aktivitás fontos mozzanata is. Azzal, hogy ő keményen szólt, máris tenni akart valamit az egyház küldetéséért, a helyes úton való járásáért. Őt nem valamiféle rideg lelkiség vezette ilyenkor, hanem igenis valamilyen érezhető belső melegséggel gondolt a nemzet egésze által összefogott magyar népre. Így jött szájára a szó, amikor saját egyházának üzent: „Álljon ott a szegény ember oldalán, tartsa őt vissza a materializmus és élvhajhászat s az osztálygyűlölet végzetes indulataitól, legyen igaz barátja, hű tanácsadója, lelki gondozója az élet minden viszonyai, küzdelmei, szenvedései között, töltse meg erkölcsi tartalommal, a szeretet szellemével gazdasági érdekeire irányuló törekvéseit is…De álljon oda a gazdag ember mellé is. Figyelmeztesse őt azon nagy és magasztos hivatásra, amely ezen a téren vár reá; hozza lelkét a szegény emberhez közelebb; tegye fogékonyabbá azon áldásos szerep iránt, amely a körülötte élő nép lelki gondozása terén vár reá. Az egyháznak ez a hivatása nem egyedül a lelkészi kar vállaira nehezedik. Mi egyetemes papság vagyunk.”[32]

 

Tisza István úgy viselte a magas rangú református főgondnoki tisztséget, hogy ezzel is teljességgel a népéért, nemzetéért küzdött, annak előmeneteléért fáradozott, s mindehhez a hitet és az erőt pedig az ő gondviselő Istenétől remélte.

 

 

 

 

 

 

[1] A református egyházban a presbiteri egyházkormányzati elvnek megfelelően a gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati szinten kettős elnökség van, egy lelkészi és egy világi elnökkel. A gondnoki és főgondnoki tisztség a világi elnöki tisztséget jelenti, az esperessel, illetve a püspökkel egy szinten.

 

[2] V.ö. Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Kairosz Kiadó, Budapest, 2000. 10.

 

[3] Tisza vallásos életéről Tankó Béla készített tanulmányt Tisza István vallásossága címmel. V.ö. Debrecen, Egyetemi Nyomda, 1936. Ez inkább a vallásfilozófia szemszögéből készült, mi a teológiai értékelést vállaljuk föl. E tekintetben komoly értékelésnek tekintjük Tőkéczki László idézett művének vonatkozó fejezetét.

 

[4] M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite. Történelmi fejlődés református nézőpontból. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995. 137.

 

[5]Gaál Botond: Kálvin ébresztése. Hatvani István Teológiai Kutatóközpont, DRHE, Debrecen, 2010. 17.

 

[6] V.ö.Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. Fordították: Czeglédy (Ceglédi) Sándor és Rábold Gusztáv. Református Főiskolai Könyvnyomda, Pápa, 1909-1910. III. 11-14 fejezetek. (Továbbiakban: Institutio)

 

[7] Tisza István: Elnöki megnyitó beszéd a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Közgyűlésén. Protestáns Szemle, 1917. 485.

 

[8] V.ö. Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca, i.m. 43.

 

[9] Tisza István: Vallás a modern élet küzdelmeiben. Budapest, 1901. 5-6.

 

[10] Tisza István: Gondnoki székfoglaló. Budapest, 1902. 3.

 

[11] A Sola fides, illetve ablatívuszos formában emlegetett Sola fide kifejezés a többivel együtt csak később, a felvilágosodás rendszerező korszakában jelenik meg reformátori teológiai elvként megnevezve. Ezek lényegét azonban ott találjuk a reformátorok által kifejtett teológiájukban.

 

[12] Tisza István: Elnöki megnyitó a MPIT díszgyűlésén. Protestáns Szemle, 1908. 483.

 

[13] Tisza István: Protestáns hit és felvilágosodás. Protestáns Szemle, 1909. 563.

 

[14] Tisza István: Wlassics Gyula az 1867. XII. jogi természetéről. Összes mű I. kötet. 623.

 

[15] Tisza István: Gondnoki székfoglaló. Budapest, 1902. 7.

 

[16] Tisza István: Protestáns hit és felvilágosodás. Protestáns Szemle, 1909. 568.

 

[17] Egy hosszabb mondat kiragadott részét közöltük. Tisza István jól ismerhette a református hitvallásokat, hiszen maga is részt vett Geszten a gyermekek konfirmációján és kérdést is tett föl nekik.

 

[18] A 19. századi „liberális” korszakot és annak előzményeit részletesen bemutatjaKovács Ábrahám: Hitvédelem és egyháziasság. A debreceni új ortodoxia vitája a liberális teológiával. Magyar Vallástudományi Társaság, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010. 113-169.

 

[19] Ez a puritán szemlélet általában jellemző volt a Tiszákra. E sorok írójának édesapja,Gaál Miklós ismerte Gróf Tisza Lajost, aki Kocsordról Debrecenbe érkezve a városban nem hintón közlekedett, hanem minden más polgárhoz hasonlóan a villamosra szállt fel.

 

[20] Tisza István beszéde a Terézvárosi Kaszinó ülésén               . In: Tisza István saját szavaiban. 84.

 

[21] Tisza István: Szabadgondolkodás. Összes műve I. kötet. 388.

 

[22] Tisza István: Az angol főrendiház válsága              . Összes műve I. kötet. 588.

 

[23] Több olyan személlyel voltam közvetlen kapcsolatban, akiket Tisza Lajos gróf taníttatott: Lehmann Margit német társalkodó, Dr. Farkas Ignác,Kozma János, Bányai Zoltánné.

 

[24] A Második Helvét Hitvallást a MéliuszJuhász Péter által összehívott debreceni zsinaton fogadták el 1567-ben. Ezért hívták őket 1881-ig „helvét irányúaknak”, vagy „helvét vallástételt tartó ekklézsiának”.

 

[25] Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Kairosz Kiadó, 2000. 205-206.

 

[26] Az 1946-os választások kapcsán