Dr. Gaál Botond honlapja

Igehirdetés Porzsolt Istvánné Molnár Éva

temetésén

 

Nyíregyháza, Köztemető. 2011. január 20-án.

 

 

Úr Jézus Krisztus! Életnek fejedelme, halálon is győztes Úr! Te légy nekünk egyetlen egy nyereségünk és vigasztalásunk mind életünkben, mind halálunkban. Ámen

 

Gyászoló Testvéreim!

Énekeljük hitben való megerősítésünkre a 90. zsoltár 1. versét: Te benned bíztunk eleitől fogva, …….

­­­­—————————-

 

Hallgassuk meg együtt Porzsolt Istvánné ravatalánál a vigasztalás igéit, melyek meg vannak írva a 73. Zsoltár 23-26 verseiben, e képen:

 

„De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!”

 

Kedves Gyászoló Család! Végtisztességtévő Gyülekezet!

 

Egy olyan réges-régi, talán 3000 éves bibliai szakaszt olvastam föl, amely érzésem szerint a leginkább kifejezi azt, ki volt Porzsolt Istvánné Molnár Éva és milyen küzdelemmel teli, de sok-sok örömmel megrakott életút van mögötte. Most az volna jó, ha az ő hosszú életének tanulságait ez a felolvasott ige fölnagyítaná és örök tanulságként fölmutatná mindazokat az értékeket, amelyeket csak e ravatalnál láthatunk immár tisztán. Nekem mint igehirdetőnek hármas tisztem van e ravatalnál: hogy megemlékezzem a halottunkról, vigasztaljam a gyászolókat és bizonyságot tegyek a Krisztus Jézus által nekünk ajándékozott feltámadás örömüzenetéről.

 

Először tekintsük végig életútját, neveltetését és figyeljünk arra, mit hozott magával ez a sokak által ismert, szeretett és tisztelt asszony! 1919. január 15-én született Kismarján, ahol édesapja lelkész volt. Molnár Zoltán és Koszorús Aranka házasságából négy gyermek született, Aranka, Éva, Gabriella és Zoltán. Molnár Zoltánt Hajdúhadházra választották meg lelkésznek, majd esperesnek, így a gyermekek ott nőttek föl. Éva leányuk is a Nyíregyházi Leánykálvineum Református Tanítóképző és Líceum Intézetének lett a tanulója, ahol 1938-ban kapott tanítói és kántori oklevelet. Ezt az intézményt az Országos Református Lelkészegyesület hozta létre 1926-ban, elsősorban a hadiárvák számára. Bár 1948-ban államosították, de valójában ez az intézmény alapozta meg Nyíregyházán a felsőfokú oktatást. Molnár Évát ennek az intézménynek az igazgatója, a lelkészi végzettségű Porzsolt István vette feleségül. Házasságukból három gyermek született: Éva, Ildikó és István. 47 esztendeig éltek boldog házasságban, férje 1986-ban bekövetkezett haláláig. Porzsolt István kálvineumi igazgató révén Molnár Éva életének is részévé vált az intézmény, ők ketten szinte összenőttek a Kálvineum sorsával. A háború után évekig fáradoztak az intézmény újjáépítésén és újraindításán, de csakhamar osztályidegenként találták magukat és olyan idők következtek, amikor nehezen tájékozódtak az ellenségessé fordult közegben. Kaptak bántásokat is. Porzsolt Istvánné előbb gyors- és gépíróként dolgozott, majd napközis nevelő lett és így is ment nyugdíjba 1974-ben. Mint tanító abban az időben is nagyon aktív társadalmi és közéleti tevékenységet folytatott, még az országos napközis munkaközösségek és a pedagógusok szakszervezetének is vezetőségi tagja lett, ezek azonban korhoz kötött és korszellem hozta epizódok voltak az életében. Amikor megnyílt rá a lehetőség, nyugdíjasként és özvegyen bekapcsolódott ismét abba a közösségbe, ahová igazából a szíve húzta. Csatlakozott a Református Nőszövetség munkájához és a Bibliabarátok Köréhez. Legmélyebb vágya azonban mégis az volt, hogy a Kálvineum szellemi örökségét valamiképpen visszahozzák Nyíregyházára. — Porzsolt Istvánné Molnár Éva az édesanyámmal járt egy osztályba, így én is sokat hallottam a Kálvineumról. Nagyon fájt a mi családunknak is, hogy valójában a magyar pedagógiatörténet egy igen értékes és érdekes színfoltját törölték ki a nemzeti  iskolarendszerünk palettájáról. Miért tették? Itt a Kálvineumban csak a szépet és jó erkölcsöt tanították! Mégis zord idők kegyetlen ítélettel eltörölték. Mi lett az eredménye? Gyakran eltűnődöm ezen, amikor látom a mai ifjúságunk nagy részének üres lelkiségét. Látom a TV néhány műsorának művészeit, akik trágárul káromkodva beszélnek és ezzel egy perc alatt tönkreteszik mindazt a szépet, tisztességeset és jót, amit az én édesanyám és a Porzsolt Istvánnék és a Kálvineum növendékei ültettek bele egykor a gyermekek lelkébe. Gyászoló Testvéreim, ezek a magyar nemzetünket süllyesztik mélyebbre, s szinte halljuk Tompa Mihály sírva kiáltó szavait: „pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve széthull nemzetünk!”  A Kálvineumban más volt a szellem. Porzsolt Istvánné azon fáradozott, hogy legalább méltó emléke maradjon ennek a sokak számára kedves református intézménynek. Ezért szervezte a kálvineumi diákok találkozóit, köztük egy VILÁGTALÁLKOZÓT is. Szorgalmazta az intézmény történetének megírását, majd egyik alapítója volt a Kálvineumi Alapítványnak, amely úgy él tovább, hogy ezzel a tehetséges és rászoruló mai diákokat támogatják. Valósággal megújult az ő ifjúsága, és fáradhatatlanul tevékenykedett azért az ügyért, amelynek szolgálatából a Porzsolt-házaspárt annak idején kiállították. Ha őszintén belegondolunk, akkor Porzsolt István és felesége Molnár Éva, így együtt Nyíregyházának egyik szimbólumává vált, egy nem túl régi történelmi kor mai reprezentánsai voltak, úgyszólván élő lelkiismerete egy városnak, mégpedig éppen a Kálvineum kapcsán. A város iskolatörténetének részeivé váltak, ezért nem véletlen, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Közoktatási Közalapítvány egyik programja a Porzsolt István Ösztöndíj nevet kapta, s ezzel is ápolják itt az egykori Kálvineum pedagógiatörténeti emlékét.

 

Családi kötődésem révén én is ismertem Porzsolt Istvánné tanítónőt. Én már úgy ismertem meg őt közelebbről, mint aki boldogan fut és fáradozik egy ügyért, mint aki visszaállt egy régi kerékvágásba és ez megnyugvást jelentett számára. A nehéz időkről nem igen szeretett beszélni, jobban esett neki, ha a Kálvineum mellett a családi házról, a családjáról vagy a történelemről ejthetett több szót. Igen nagy melegséggel beszélt mindig a szülői házról, édesapja jogos szigoráról és humoráról, édesanyja otthont biztosító szeretetéről. De azt is érdemes megemlítenünk, hogy édesapja révén ő egy olyan családnak a leszármazottja volt, amelynek első ismert alakjai Füzesi-Nagy Miklós és Füzesi-Nagy András testvérpár voltak, Bocskai kapitányai, akik a hazájukért vívott szabadságküzdelmek során jeleskedtek a fejedelem seregében és ezért kapták a nemesi címüket. A Molnár-család története tehát mélyen belenyúlik a magyar történelmi múltba, s ez is egyfajta elkötelezettséget jelentett számára, aggódva népe-nemzete sorsáért. Hajdúhadházon a református gyülekezet által létrehozott muzeális emlékek tárához is sok részben hozzájárult. Mindig nagy odaadással beszélt Vikár Sándor zenei jelentőségéről, s ő maga is szívesen játszott zongorán és énekelt a pedagógus énekkarban. Szerette a Kodály-társaság és a Kölcsey Társaság rendezvényeit. Elegáns, kedves egyéniségével ezeken az alkalmakon is személyében egy régi szép ügy történelmi reprezentánsát látták. Itt maradt Nyíregyházán, nem vágyott el, annak ellenére, hogy gyermekei Debrecenben találtak otthonra. Sokat olvasott verseket, s ezek felüdítették a magányában. Mintha Madách szép sorai illenének rá: „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van, Csak egy parancs kötvén le: szeretet!” Igazából ő soha nem hagyta el magát, hanem olvasott és figyelte a szellemi életet, szerette a kiállításokat, szívesen kapcsolódott be a református gyülekezeti életbe is. Magával nem volt megelégedve, mégis egy megelégedett életű asszony volt, akire ráillett Augustinus mondása: „csak Istenben nyugoszik meg a lelkem!” (Zsolt 62) Boldogan mondta el mindig magáról, hogy „szép volt az ifjúságom!”

 

Íme, itt van most már előttünk Porzsolt Istvánné, aki bármennyire is törékenynek látszott, bármennyire is gyenge egészségűnek tartotta magát, mégis látszott rajta, sugárzott belőle egyfajta belső derű, bizakodás, lelki erő, a hitben élő ember belső bizonyossága, ahogyan olvastuk: én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem és végül dicsőségedbe fogadsz. Ebben van számunkra az ő életének legnagyobb titka és tanítása.

 

Testvéreim, Végtisztességtévő Gyülekezet, most már ne a mi emberi gondolatainkkal, ne a mi emberi nézővilágunkból tekintsük az ő életének értékeit, hanem Isten igéje felől vizsgáljuk azt meg. Ő is szüntelenül ezt tette a maga belső szelídségében és otthona csendességében. Kereste Isten közelségét és vigasztalását. Önmagát ezért gyarlónak, erőtelennek, kicsinyhitűnek tartotta, de ehhez mindig Istentől kérte imádságban a feloldozást. Szerette volna jobban szolgálni magyar nemzetét és református egyházát, de fogyatkozó ereje miatt ebben gyengének érezte magát. Nem volt ő látványosan vallásos személyiség, hanem belsőleg élte meg hitét, belülről foglalkoztatták a bibliás igei gondolatok. Évei számának növekedésével egyre gyakrabban tűnődött el a mulandóság kérdésén. Ő tudta azt, hogy még a gyengeségben is, és gyarlóságában is Istent kell dicsőíteni és akkor ő megbocsátja minden vétkeinket, megerősít bennünket: Ő lesz a kősziklánk! Az egyedüli biztos pont! Bizony ő hitte a zsoltáros igéit, hogy „szívemnek kősziklája és örökségem te vagy Istenem mindörökké!” Tudta és vallotta és ezt üzeni nekünk: ha nehéz idők is jönnek, amikor elégtelennek, bizonytalannak, erőtelennek is érezzük magunkat, mert az élet megpróbál bennünket, akkor is van egy biztos pontunk, van egy kősziklánk, a Krisztusban testetöltött Isten! Ő új erőt ad, újból életre kelt, vezet, fogja a kezünket és végül dicsőségébe fogad. Az örökségem szó itt azt jelenti, hogy osztályrészem, azaz sorsom fölött rendelkező, sorsomat irányító és igazgató Úr! Mert bizony 92 esztendő nagy idő, ő is és mi is csak azt mondhatjuk, ahogyan a zsoltáros is felsóhajt: Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!”!”

 

Most búcsúznak tőle:

Három gyermeke: Éva, Ildikó és István, valamint veje József és menye Zsuzsa,

Unokái: Zsófia, Eszter, Judit és Réka

Dédunokái: Anna, Júlia, Simon és Zalán

Unokatestvére: Dr. Molnár József

Sógora: Arató Ferenc

Unokahúgai és unokaöccsei, közöttük is keresztlánya Éva.

 

Búcsúznak a távolabbi rokonok, volt iskolatársak, lakótársak, kollégák. Búcsúzik tőle Gyüre Lászlóné Ilike, akihez lelki-barátság fűzte, akivel együtt imádkoztak, aki segítette őt mindenben. Búcsúznak tőle Erzsike és Zsuzsika, akik nagy szeretettel gondozták őt ereje gyengülésével.

Szeretteim! Hálát adunk Porzsolt Istvánné életéért, mindenért, amit tőle áldásként kaphattunk. A Szentírás azt mondja, hogy „az Urat félő Asszony dicséretre méltó. Dicsérjék tetteit minden helyen!” IGEN, a temetés után beszéljenek majd a tettek. Porzsolt Istvánné rubindiplomás tanítótól igazi értékeket lehetett tanulni, remek háziasszony volt és kedves tanítás volt a nyelvén, erő és méltóság áradt róla, jelenléte összefogott, hite és kitartása még a legnehezebb napokban sem lobbant ki, s arcán ott fénylett a még ifjúkorában beléivódott keresztyén bizonyosság és derű! Ezek a tettek valóban beszélni fognak, Nektek és Általatok mindenkinek.

 

Végül szólaljanak meg hitünkből fakadó hálaadással azok a tettek is, amelyeket az élő Isten tett mindnyájunkért, Porzsolt Istvánnéért is, aki teremtette őt végtelen kegyelméből és könyörült életén az ő gondviselésével, majd pedig az Úr Krisztus megváltó tetteivel őt is az ő kimondhatatlan szeretetébe fogadta, „megváltotta életét a sírtól” és átvitte őt egy folytatólagos örökéletbe, a Szentháromság Isten dicsőségébe. Ezt hallottuk a zsoltárostól, de ezt hallottuk utolsó üzenetként Porzsolt Istvánné Molnár Évától is, aki ezzel a Jézus-i igével búcsúzott mindnyájunktól: „Aki én bennem hisz, ha meghal is él!” Ezt volt az ő testamentuma, hozzánk, mindnyájunkhoz! Legyen áldott mindazért, amit általa Istenünktől kaptunk és ezért legyen áldott az emléke az ő engedelmes gyermekének. A feltámadás reménységével mondjuk el mi is a ravatalánál Jókai Mór sorait: „Uram, elküldtél, visszahívtál: Tőled jöttem el, Hozzád jövök vissza, s ami e kettő között esett, csak Te tudod!” Dicsőség legyen az élő Istennek!

 

Ámen.

Imádkozzunk:

 

Mennyei Atyánk, reménységnek és örökéletnek Istene a Jézus Krisztus által. Áldunk téged azért a drága és hosszú életért, amelynek földi vonala most szemünk elől eltűnik, hogy az örökkévalóságban kezdje meg útját. Köszönjük neked ennek a hű anyai szívnek minden jó érzését, halálig tartő hűségét és hozzánk való szeretetét, és köszönjük neked az immár elnémult ajkaknak minden szép tanítását, igaz bölcsességét, mindig bizakodó és reménykedő bizonyságtételét.

 

Adj nékünk vigasztalást azáltal, hogy a tettei általunk majd beszéljenek és ez életünknek javára szolgáljanak.

 

Légy nekünk hű pásztorunk, megváltó és vigasztaló Istenünk, szerető Atyánk a Jézus Krisztusban!

Ámen

 

Miatyánk!

 

Áldás: A mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak a kegyelme, az Istennek szeretete és a Szentléleknek közössége és vigasztaló ereje maradjon mindnyájatokkal! Ámen.

 

(Gaál EszterPorzsolt-ösztöndíjas gimnazista énekét hallgassuk meg)

 

Mielőtt elkísérnénk Porzsolt Istvánné porrészeit a végső nyughelyére, énekeljük el a 42. zsoltár 1 és 7. versét: Mint a szép híves patakra!